Februárban a Várban „felszabadulásként” kívánta ünnepelni Kovács László Budapest ostromának befejeztét, majd a főpolgármester-helyettes Schiffer János odáig merészkedett, hogy praktikusan nyilasszimpatizánsnak nevezte mindazokat, akik az eseményt nem az általa kanonizálni kívánt módon, hanem megszállásként élték meg. (Azt csak remélhetjük, hogy a felszabadulást ünneplők tudják, a harcok Magyarország területén nem április 4-én, hanem 11-én értek véget.)
Első pillanatban igaznak tűnik a megállapítás, a tudatlanság felszabadít, hiszen a tények ismerete nem korlátozza a fantázia szabad szárnyalását a hivatkozások szorgos barkácsolása közepette. Ráadásul ezt a szemléletet tűnik alátámasztani a székesfőváros díszpolgárának, J. V. Sztálinnak tulajdonított anekdota: állítólag azzal rekesztett be egy vitát, hogy amennyiben igazak a tények, akkor annál rosszabb a tényeknek. Mégis talán nem egészen haszontalan megismerkedni azokkal az eseményekkel, melyek a háborús propagandában s főként a második világháborúban oly gyakran hangoztatott „felszabadítás” mítoszának hátterében álltak. Azért különösen fontos a nyilvánosságnak szánt propagandamegnyilatkozások és a dokumentumok megkülönböztetése, mert ez utóbbiak világosan, egy adott terület vagy ország elfoglalásáról, megszállásáról, katonai értelemben vett biztosításáról szólnak. Az a mondat még értelmezhető, hogy 1916 őszén a 2. osztrák–magyar hadsereg a 9. német hadsereggel közösen felszabadította Erdélyt a román megszállás alól, hiszen a katonai akció célja a központi hatalmak egyik kulcsállamának, Magyarország területi integritásának helyreállítása volt. De az aligha gondolható komolyan, hogy bármely nagyhatalom világos önérdek nélkül, pusztán emberbarátságból, a felszabadítás nemes céljától vezettetve kockáztassa polgárai életét és költsön hatalmas összegeket háborúkra.
A vallási küzdelmek elmúltával jórészt kiszorult Európából az egyik vagy másik hadviselő erkölcsi felsőbbrendűségét hirdető felfogás, s maga a háború morális kérdésből politikai, hatalmi érdekütközéssé szelídült. (Ez alól kivételt a francia forradalom számtalan más problémát is Európára öntő háborúi jelentettek.) Többek között ez a változás tette lehetővé a XIX. században, hogy a sok szempontból első világháborúnak is nevezhető napóleoni küzdelmeket a bécsi kongresszuson anélkül fejezzék be, hogy Franciaországot morálisan a vádlottak padjára ültessék, a francia szellemet elpusztítandónak ítéljék, s az országot kíméletlenül feldarabolják. A másik „felszabadításának” parancsolata saját – a „felszabadító” által barbárnak ítélt – szokásai alól áthelyeződött a többi kontinensre, ahol a gyarmatosítás meghatározó ideológiai alapvetéseként szolgált. Ez az önmaga kiválóságától vezetett küldetéstudat – mely az angolszász népekben közel két évszázada különösen fejlett – garantálta s garantálja mindmáig ítélkező magabiztosságukat. Ehhez az arroganciához jó adag tájékozatlanság, no és az elmaradhatatlan, a legvadabb féligazságokat szállító szolgalelkű bennszülöttek kellettek, így jöhetett létre az a helyzet, hogy az elmúlt évszázadról mára kialakult kép a valóság abszurd látszata csupán. Hazai példánál maradva, miközben Scotus Viator a magyarországi kisebbségek állítólagos elnyomatása miatt aggódott, addig az írkérdés valamiért elkerülte a figyelmét, s az Egyesült Államokban a feketék, indiánok és más alacsonyabb rendűnek ítélt kisebbségek kíméletlen diszkriminációja, sőt kiirtása zavartalanul zajlott. Ezt a szinte természeti törvénynek tekintett „felszabadításai jogot” olyan „apró” tények sem zavarták meg, hogy például a London által civilizálandó nemzetek között olyan sok ezer esztendős kultúrával rendelkező népeket is találhatunk, mint az indiaiak vagy a kínaiak. Különös érzés közép-európai fejjel azt a merészséget olvasni, mely a londoni Westminster-apátságban az 1921-ben felszentelt ismeretlen katona sírjának feliratában ölt testet, mely szerint azoknak állítottak így emléket, akik az igazság szent ügyéért és a világ szabadságáért áldozták életüket. Írták ezt akkor, miután török és német gyarmatok bekebelezésével a brit birodalom elérte történetének legnagyobb kiterjedését.
Az első modern, totális küzdelemnek tekinthető világháborúban a központi hatalmak nemcsak emberben és hadianyagban múlták alul az antantot, de a háborús propagandában is alulmaradtak. Nyilvánvaló, hogy a régies monarchiák képtelenek voltak azokkal a csábító ígéretekkel felvenni a versenyt, melyeket az antant fogalmazott meg. Gondoljunk például Wilson elnök kijelentéseire, aki az „örök békét” és a demokrácia világuralmát helyezte kilátásba az Egyesült Államok 1917-es hadba lépésekor arra az esetre, ha sikerül legyőzni az abszolút gonoszt megtestesítő központi hatalmakat.
Az első világháborúnak, a Párizs környéki békediktátumoknak, valamint a weimari köztársaság koalíciós játszmáinak nemcsak az lett a következményük – mint azt a nemzetiszocialista hatalomátvétel elől emigrált német filozófus, Helmuth Plessner megállapította –, hogy az úgynevezett „nyugati értékrend” teljesen hiteltelenné vált, hanem két totális diktatúra is hatalomra jutott Európában. Egyik, a bolsevizmus, univerzalizmusát tekintve, hasonlított az Egyesült Államok által hirdetett, szintén az egész világot boldogítani hivatott pogány üdvtanra. A szovjet ideológia világosan fogalmazott: egy háború esetén nem az a fontos, ki kezdte a háborút, ki támadott, hanem az a döntő kérdés, hogy melyik osztály viseli a háborút és milyen célokért küzd? E szempont szerint természetesen egy szocialista ország harca minden esetben jogos és igazságos egy kapitalista állammal szemben. S ezt az igazságos jelleget csak aláhúzta, hogy minden esetben voltak önjelölt politikusok, akik adott jelre felkérték a szovjet állam vezetőit, hogy szíveskedjenek felszabadítani „hazájukat” a fehérek vagy éppen földbirtokosaik és gyárosaik uralma alól. Bár a szovjet politikai elit folyamatosan hangoztatta, hogy minden téren szakított a cári Oroszországgal, annak hódításairól legfeljebb csak ideiglenesen és kényszer hatására volt hajlandó lemondani. A forradalom – főként Németország irányába történő – exportjával már a polgárháború idején próbálkozott Moszkva. Ezt az exporttörekvést azonban csak részben motiválta az internacionalista hevület, másik tényezője az általános moszkvai vélekedés volt, miszerint ha az elmaradott Szovjet-Oroszország képtelen legalább egy fejlett kapitalista országot forradalmasítani és korszerű technológiáját importálni, akkor rövid időn belül elbukhat a rendszer.
Az ötlet, ha nem is az eredeti formában, de megvalósult a weimari köztársaság időszakában, amikor Berlin a Németországban nyüzsgő antantellenőrök éberségét kijátszva működtethetett a Szovjetunióban harckocsizó-, repülő-, vegyifegyver-kísérleti és kiképző támaszpontokat.
Az együttműködésnek végül Hitler 1933-as hatalomra jutása vetett véget. A nemzetiszocialista ideológia pusztán saját népét kívánta üdvözíteni, így miután az európai németek túlnyomó többségét a birodalomhoz csatolta, a felszabadítás legendáját propagandájában, majd az ideológiai ősellenséggel, a Szovjetunióval vívott háborúban használta ismét.
Sztálin mindvégig elkerülhetetlennek tartotta a kapitalista hatalmakkal történő összecsapást, melynek alapját a szovjet hadiipar kiépítését szolgáló ötéves tervek jelentették. Sztálin biztosra vette, hogy a Danzig-kérdésben kirobbanó lengyel–német konfliktus London és Párizs hadba lépésével európai méretű összecsapássá szélesedik. Az első világháború tapasztalatai alapján egy elhúzódó, mindkét oldalt a végletekig kimerítő harcot várt. E felfogás megvalósulásakor Közép- és Kelet-Európa érett gyümölcsként hullott volna Moszkva ölébe. S a valószínű győztesnek tartott, meggyengült nyugati szövetségesek nem lettek volna abban a helyzetben, hogy a kontinensen megkérdőjelezzék a szovjet katonai hegemóniát. Ebben az összecsapásban – ahol az Egyesült Államok első világháborús stratégiája lebegett Sztálin szeme előtt – a Szovjetunió kívánta eljátszatni a minimális erőkifejtéssel a háború sorsát eldöntő bíró szerepét. Ezért járult hozzá a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírásához és ezzel a világháború kirobbanásához. Jellemző, hogy a Szovjetunió 1939-ben és 1940-ben mindig akkor „kényszerült felszabadítani” Kelet-Lengyelországot, a Baltikumot, Besszarábiát, amikor a német véderő váratlanul gyors sikereket ért el előbb Varsóval, majd a nyugati szövetségesekkel szemben.
A Vörös Hadsereg egyedül Helsinkivel szemben – köszönhetően a skandináv nép bátor ellenállásának – nem tudott eleget tenni a „finn dolgozók kérésének”, pedig az ismert Komintern-funkcionárius Otto Kuusinen még ellenkormányt is alapított a szovjet támadás másnapján.
A sztálini koncepció 1940 májusában szenvedett hajótörést, amikor az addig a világ legerősebb szárazföldi haderejének tartott francia hadsereg néhány hét alatt összeomlott. Sztálinnak ekkor elemi érdeke volt, hogy Anglia a kontinensről kiszorulva, súlyos veszteségei és katasztrofális gazdasági és pénzügyi helyzete ellenére is folytassa a háborút, valamint a feltétlen kitartás politikáját megtestesítő Churchill maradjon hatalmon. Többek között ezért is fogadta kedvezően a brit miniszterelnök 1940. júliusi szövetségkötési ajánlatát, melyben London többek között a Közép- és Kelet-Európa feletti korlátlan szovjet befolyás elfogadásával kívánta Moszkvát a frontváltásra rávenni. Miután 1940 végéig a brit miniszterelnök és Anglia helyzete is ingatag maradt, nem lehetett kizárni egy német–angol fegyverszünetet sem. Ráadásul Moszkva számára a német támadás pillanatáig titkon tovább élt az ideológiai félelem, miszerint a „kapitalista hatalmak” felismerhetik a rájuk leselkedő végzetes veszélyt, s végül összefoghatnak a Szovjetunió ellen. Franciaország katonai vereségére válaszolva hozta Moszkva egy esztendővel korábbra Németországgal való leszámolását, amit eredetileg 1942-re tervezett. (Ekkor fejeződött volna be a világ legnagyobb haderő-fejlesztési programja, a III. ötéves terv.)
A német–szovjet összecsapásban mindkét fél „csúcsra járatta” propagandagépezetét. Moszkva a német támadás pillanatától feledtetni kívánta az elmúlt két esztendő számtalan alkalommal kiválónak minősített kétoldalú politikai és katonai kapcsolatait, s azonnal a Hitler-ellenes koalíció vezető erejeként kezdte számon kérni a nyugati szövetségesek lanyha németellenességét. Miután az első hónapokban még hiányoztak az elengedhetetlennek ítélt német rémtettek bizonyítékai, ezért a szovjet propaganda a saját bűnöket próbálta a megszálló csapatok nyakába varrni.
Berlin az európai civilizációra halálos veszélyt jelentő bolsevizmus elleni keresztes hadjáratról dörgött, kilátásba helyezve az elnyomott népek felszabadítását. S erre, ha valóban létezett volna ilyen politikai szándék, adottak voltak a feltételek, hiszen szinte minden politikai rezsim elviselhetőbbnek tűnt a sztálini diktatúránál. Ezt jelezte például, hogy az orosz hadtörténetben példátlan tömegben adták meg magukat a Vörös Hadsereg katonái és tisztjei, s nem csak a Szovjetunió által megszállt területeken fogadták kitörő örömmel a tengelyhatalmak csapatait. Hitler azonban nem vette komolyan Clausewitz figyelmeztetését, miszerint Oroszországot nem lehet kívülről térdre kényszeríteni, csak belső ellentmondásait kihasználva lehetséges legyőzni. A megszállt területek lakosságának megnyeréséhez azonban világos politikai alternatívára s nem a nemzetiszocialista rezsim gyarmatosító politikájára lett volna szükség. (A Londont szinte gyermekded módon csodáló Hitler gyakran vetette össze a frissen meghódított keleti területek leendő jelentőségét Indiának a brit birodalomban betöltött szerepével.)
A Magyarországgal kapcsolatos szovjet propaganda – mellyel Moszkva konkrét elképzelés híján sokáig nem tudott, nem kívánt komolyan foglalkozni – néhány különleges nehézséggel volt kénytelen megküzdeni. Egyrészt az eszme már az 1919-es Tanácsköztársaságban bemutatkozott, így a magyarság többségének nem lehettek illúziói a Vörös Hadsereg megszállásának következményeit illetően. (Ez a tény magyarázza hazánkban a kommunista párt jelentéktelenségét.) Ráadásul a keleti frontot megjárt férfiak százezrei személyesen is megtapasztalhatták a szovjet valóságot. Ellentétben a többi országgal, Magyarország semmilyen területi gyarapodást nem várhatott Moszkva győzelmétől, sőt világos volt, hogy a szövetségesek győzelme egyet jelent majd egy új Trianonnal. Sajnos a fenti félelmek később egytől egyig valóra váltak.
A második világháborús győztesek legendái mindmáig élnek. A már csak halvány emlékekben létező brit birodalom központjában az iskolások történelem-tananyagának majd felét teszi ki a nácik legyőzésének története. Az Egyesült Államok önképe szerint már két világháborúban „kényszerült” arra, hogy átkelve az Atlanti-óceánon felszabadítsa Európát. Amint azt legutóbb az iraki háború kapcsán kirobbant francia–amerikai szóváltás is mutatta, Washington nem szereti, ha önzetlennek beállított hőstettéről valaki megfeledkezik. Paradox módon talán Moszkva mutatta a 80-as, 90-es évek fordulóján a legnagyobb hajlandóságot, hogy önképét a tényekhez közelítse. Hamar kiderült azonban, hogy a nagy honvédő háború mítosza szinte az egyetlen legenda, ami összetartja a hatalmas Oroszországot, ráadásul a német támadásra hivatkozva komoly tízmilliárdokat lehetett Bonntól igényelni márkában. (Érdemes emlékezetbe idézni, hogy a háború hivatalos végét jelentő 1945. májusi kapitulációt követően több német pusztult el a megszállók politikája következtében, mint amennyi katona az egész háborúban elesett.) S amint azt például a benesi dekrétumok miatti német–cseh vita is mutatta, főként azon értetlenkednek, hogy egykor slágergyanúsnak tartott exportcikkük, a „múltfeldolgozás” iránt miért nincs – Magyarországot leszámítva – kereslet.
origo.hu
A klímák után a hűtőket is betiltaná az EU
