… egészen meghökkentő, hogy Jézus figurája sem érdekelte Gibsont. Meg sem próbál feltenni olyan kérdéseket, hogy: a Megváltó direkt meg akar halni, hiszen ezt jövendölte? Nem akar direkt meghalni, de érzi, hogy ez az, amit megjövendölt, ezért nem tesz ellene semmit? Emberként fél vagy istenként nem fél? Egyáltalán miért és kiért áldozza fel magát?
Szily László recenziója az Indexen
„… és minden szem meglátja őt,
még a kik őt által szegezték is;
és siratja őt e földnek minden nemzetsége.”
Jelenések könyve 1,7.
A kilencvenes évek végén valóságos sajtódetonációt okozott, hogy a római katolikus egyház kijelentette, elfogadja Luther megigazulástanát. A legnagyobb létszámú felekezet megkövette, sőt a pápa „atyánk a hitben” kifejezéssel illette a reformátort. Az egyházi vezetők együtt fényképezkedtek, kitört a felekezeti béke.
De mit jelent a megigazulás?
A reformáció éveiben az utca embere a megigazulásról beszélt. Európán megigazulási hullám söpört végig; mire Luther doktor Wittenberg várkapujára kiszögezte hitcikkelyeit, már mindenki régen meg akart igazulni. Ezért vásárolták a búcsúcédulákat a hívek, ezért verték magukat véresre a flagellánsok. Maga Luther is a megigazulásán dolgozott szerzetesi cellájában, felfázott a kövön, sebesre imádkozta a térdét, bújta, rongyosra olvasta a Bibliát – hat pár ökröt adtak akkoriban egy példányért –, mégis ott sírt a mester megigazulatlanul, s vele zokogott Európa, benne Frankhon és Némethon, az ánglusok országa s persze édes Magyarország. Pedig kívülről tudták az igét: „Krisztus meghalt a bűneinkért, feltámadott megigazulásunkért.”
Az utakat mindenütt keresztek szegélyezték. Az atyák eladdig fontosnak tartották, hogy a hívő Krisztus sebeiről meditáljon, hogy átszögezett kezeket lásson álmában is. Ó, hogy tudnak vádolni azok az átszögezett kezek. A keresztény műalkotások a hittételek illusztrációi voltak. Aztán a kereszt valahogy ornamentikává lett. Sordísszé. Dekoltázsmedalionná. Az evangéliumi témák mögül kiosont a hit. A reneszánsz az égbe mutató architektúrákat visszagömbölyítette. Az utolsó néhány században a keresztény művészet búvópatak. Bach hisz a szenvedő Krisztusban, de Uccello csak a perspektivikus anatómiát látja benne. A búvópatak néha gyönyörűen felszínre tör, de az evangélium főként atavisztikus pingálmányoké és udvariasan végigunatkozott színdaraboké marad.
A passió című film nem experimentális, nem rákérdező, hanem hitvalló műalkotás. Olyan, mint Michelangelo Pietája. Helyreállít valamit, amiről már azt hittük, elveszett. S egyúttal égő hiányra mutat rá. Az európai ember iszonyatos istenhiányára. Arra, hogy nem tudjuk, nem értjük, miért történt mindaz, ami történt nagypénteken. Nagyszombaton. Húsvétvasárnap. Áldozócsütörtökön.
Először nem értették a tanítványok sem. Pápák is akadtak, akik nem értették. Sokáig Luther professzor sem értette. És egyszer csak a következő mondat fészkelte be magát a fejébe: „Az igaz ember pedig hitből él.”
De ki az igaz ember?
A film végén Jézus feltámad, és ez legalább olyan fontos, mint hogy meghal a kereszten. Utóbbit sokan elhiszik, az előbbit kevesen. Valaki azt mondta, a keresztény tanítás olyan szép, hogy ha nem igaz, akkor is érdemes hinni benne. Ez tévedés: ami nem igaz, abban nem érdemes hinni. Pál apostol egyenesen azt üzeni a korintusiaknak: „ha Krisztus nem támadott fel, hiábavaló a mi prédikálásunk, de hiábavaló a ti hitetek is”. Fölösleges hinni, hogy Krisztust keresztre feszítették, ha nem hisszük egyúttal azt is, hogy feltámadt. Ha Jézus a sírban maradt, akkor nincsen semmi értelme a kereszténységnek, és nyugodtan visszatérhetünk a régi időszámításhoz. A reformátorok ezért emelték le a keresztről a corpust: meg akarták mutatni, nem halott, hanem élő Krisztusban hisznek.
Magyarországon a lakosság legalább kilencvenöt százalékának enyhe sejtelme sincs, mi a megigazulás. Talán az egyházak bűne, hogy csak egymás közt tudnak beszélni. A kereszténység, úgy tűnik, begubózott a kegyes, malasztos, szószéki frazeológiába. Az érthető beszéd ritka. Ráadásul az érthető beszédet sem érti mindenki. A passió című filmben fehangzó igeversek némelyeknek fel sem tűnnek. Az egyik kritikus azt kifogásolja, nincs szó benne a szeretetről, holott Jézus szinte csak arról beszél. A másik azt mondja, most aztán végképp fogalma sincs, mi végre volt ez az egész. Akinek van füle a hallásra, hallja – mondta Jézus; halló fül pedig – fájdalom – keveseknek adatik, nekik is váratlan ajándékként, ahogy az Emberfia a Getsemáne-kertben visszaragasztja Malcus lesuhintott hallószervét.
A János evangéliumában található történet szerint egy tekintélyes farizeus, a szanhedrin tagja éjjel elmegy a názáreti rabbihoz. Éjjel, nehogy meglássa valaki. Arra kíváncsi, hogyan üdvözülhet az ember. Jézus kicsit ugratja az öreget (Izrael tanítója vagy, és ezt nem tudod?), de azért felel: „ha újonnan nem születtek, nem láthatjátok meg Isten országát”. Reinkarnáció? Nikodémus meglepődik. „Bemehet az ember újra az anyaméhbe?” A tetőn beszélgetnek, alattuk Jeruzsálem; megélénkül a szél. Az öregúr összerázkódik. Látod, mondja Jézus, a szél fúj, ahova akar, hallod a zúgását, de fogalmad sincs, honnan jön és hova tart. Ez a helyzet az újjászületéssel is. A Tóra nyelvén beszélgetnek. A szél héberül rúah, azt is jelenti, lélek. Jézus a Szentlélekről beszél. A Szentlélek meglegyinti az embert, látni kezd. Érteni, hinni kezd.
Nikodémus írástudó, kívülről tudja Jézus Bibliáját, az Ószövetséget. Csak nem érti. Pál ezt így magyarázza: „… megtompultak az ő elméik. Mert ugyanaz a lepel mind e mai napig ott van az ó szövetség olvasásánál felfedetlenül, mivelhogy a Krisztusban tűnik el; sőt mind máig, a mikor csak olvassák Mózest, lepel borul az ő szívökre. Mikor pedig megtérnek az Úrhoz, lehull a lepel” (2 Kor. 3, 4.16.).
„Tudakozzátok az írásokat, mert azt hiszitek, azokban van a ti örök életetek – szól az írástudókhoz Jézus –, és ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam; és nem akartok hozzám jőni, hogy életetek legyen!” Lepel a szíven és az elmén, ez persze metafizika, nem mutatja ki semmilyen orvosi műszer. Pedig Jézus azt mondta, „menjetek és tegyetek tanítványokká minden népeket”. De hogyan? A Szent István korabeli magyar paraszt nem értett latinul, bele lehetett korbácsolni a Dunába, de ettől nem feltétlenül lett hívő. Az úrfelmutatáskor elhangzó „hoc est corpus” félrehallásából született a hókuszpókusz szavunk; többnyire csak annyit fogtak fel belőle, hogy valami varázslás van a dologban. Ma pedig, mikor azt hallja a nép, hogy általános és különös kijelentés, megigazulás, szentségteológia, üdvtörténet, homoiusion és egyebek, azt mondja rá, hogy aha. S közben ezerféle Krisztusban hisz. Jóember Krisztusban, varázsló Krisztusban, vándorfilozófus-forradalmár, tanítómester, csodarabbi Krisztusban, mesehős, orákulum, übermensch, archetípus, bodhiszattva, felettes én, szupersztár Krisztusban.
Nikodémus az igazi Jézushoz megy, és kérdez. Jézus pedig válaszol. Amint Mózes felemelte a kígyót a pusztában, mondja, úgy kell az Emberfiának felemeltetnie, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Nikodémus eddig nem értette a Mózes negyedik könyvében található történetet. Izrael fiait, útban Kánaán felé, mérges kígyók támadták meg. Rengetegen elhullottak közülük. Akkor az Úr azt mondta Mózesnek, készítsen rézből kígyót, tűzze póznára, s aki ránéz, meggyógyul a kígyómarásból. „Így is lett – legalább százszor elmesélte Nikodémus a szájtáti hittanosoknak –, aki ránézett, meggyógyult.” Izrael ezt fatálisan félreértette. Azt hitték, valami varázslás van a dologban, esetleg a kígyó az Isten. El is nevezték Nehustánnak, és áldozatokat mutattak be neki.
Néhány nappal később Nikodémus megnézi a passiót. Isten rendezésében, az eredetit. A csendes szavú galileus tanítót megpofozzák, leköpdösik, megkorbácsolják, aztán, ahogy a rablógyilkosokat és szökött rabszolgákat szokták, keresztre szögezik. A keresztet felállítják, és ott áll a keresztnél a nagytanács, ott állnak a hívők és a hitetlenek, ott áll Izrael, Róma, Európa, Budapest. Ott az öreg magiszter is, idétlenül babrál a szakállával. Megint fúj a szél, ugyanúgy, mint akkor a tetőn. Rúah. A lepel lebegni kezd. Nikodémusnak eszébe jut Ézsaiás könyvéből egy mondat: „megsebesíttetett a mi vétkeinkért, megrontatott a bűneinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebei által gyógyultunk meg”. Érteni kezdi a Genezis könyvét: a paradicsomi kígyó minket mart meg, és a bűn halálos mérgét átörökítjük Ádámtól a mai napig. „És Jézusnak, Isten Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Ó, bárcsak szállna ránk és gyermekeinkre az ő vére! Hoc est corpus, az Emberfia felemeltetett, aki rátekint, élni fog. Lehull a lepel. Az öregúr ropogó ízületekkel, szép lassan térdre ereszkedik.
A János evangéliumában még egyszer olvasunk Nikodémusról, balzsamot visz Jézus testére. Nem éjjel, fényes nappal. Ezért a zsidók kizárják az igazak közösségéből. Már nem érdekli. Elveszti az állását. Nem fontos. „Megfeszíttetett a bűneinkért, feltámadott a megigazulásunkért.” Csak ez fontos.
Megigazulni azt jelenti, igazzá válni. A zsidóknál nem boldoggá vagy szentté, hanem igazzá avatás van. Igaz emberek, akik a törvény szerint élnek. Vagy olyan irgalmasok, mintha megtartották volna a törvényt: a holokauszt nagy zsidóbújtatóit igazzá nyilvánították. Az igazság a jóság, az erkölcsi tökéletesség szinonimája. Az igaz emberre Isten azt mondja majd a végén: minden rendben, a mennybe jutsz.
A Biblia viszont azt állítja, „nincs igaz ember egy sem”. Egymáshoz képest persze lehetünk igazak, a véreskezű diktátorokhoz, az anyóshoz vagy a szomszédhoz képest pedig majd kirepedünk az igazságtól. De a mérce magasabb. A mérce Jézus, és ő azt mondta: aki gyűlöli a másikat, a szívében meg is ölte azt. És gyilkosok nem jutnak a mennybe. Aki úgy gondolt az ellenkező neműre, akihez pedig semmi köze, már paráználkodott vele. És paráznák nem jutnak a menybe. Kicsoda üdvözülhet akkor, kérdezték a tanítványok. Kicsoda üdvözülhet, kérdezte Luther Márton egy vén toronyban ülve. „Az igaz ember hitből él”, válaszolta Isten. És akkor megértette, hogy Isten nem követeli, hanem kínálja az igazságot. „Aki hisz a Fiúban, örök élete van.”
A sír nem végállomás. Nincs örök csönd, és nincs reinkarnáció. Csak feltámadás van. A Jelenések könyve szerint egyszer mindenki feltámad, a tenger és a föld is kiadja a halottakat. Nem tudom, mi történik most a világon. De mintha feltámadt volna a szél. Ma a hús elővétetik, vége a böjtnek; belengi a hét végét a pacsuliszag, nyitva a tévé, jönnek a rokonok, fogy a sonka meg a Bilagit; és elmélázik az ember, hogy az élet – hm! –, az élet nem más, mint barkacsokrok, tavaszünnepek, tojáspatkolások, lánylocsolások, toroköblítések és foci-meccsek végtelen körforgása; aztán megint a hétköznapok harcai, mert szembetámadnak, letámadnak újra azok a nyavalyás hétköznapok. De közben lengedez a szél, és egyre többen hisznek a feltámadásban.
origo.hu
Hatalmas hajtóvadászat van érvényben az ország legkeresettebb bűnözői ellen
