Hiába próbált igazán tárgyilagos maradni fotó is, szöveg is – írja indoklásában Bálits Éva, a Kismama magazin főszerkesztője –, olvasóink tapasztalatai ritkán igazolták, ami a riportban elhangzott: például, hogy jó a babának a bemutatott újszülöttosztályon, mert nem adnak a mama tudta nélkül tápszeres pótlást, viszont megtanítják mindenkinek a szoptatást. Holott pont az ellenkezője az igaz, levelek tömkelege számolt be róla nekünk. Magyarázkodhattunk évekig, hogy nem, egyáltalán nem tartjuk normálisnak, és az Egészségügyi Világszervezet minden földlakóra érvényes ajánlásaival is ellentétes, hogy a magyar kismamák többségének ágyhoz rögzítve, hanyatt fekve kell szülnie, ha tetszik, ha nem, hiába ecsetelik riportjaink többségében a kiszolgáltatottság testhelyzetének előnyeit a vezetők.”
Még mindig itt tartunk – mondhatnánk.
Öt éve jelent meg a Mérce Egyesület Születéskalauz című kiadványa, mely sok ezer édesanya megkérdezésével adott átfogó és reális képet a magyarországi szülészeteken folyó munkáról. Azóta nem akad elég támogató, aki pénzt adna az újabb kötetre.
„Közel harmincéves tanulás, továbbképzés, szakvizsgák, nyelvvizsgák, a hajszolt, rossz körülmények között végzett munka, a munkát illetően a maximális elvárás, lepusztult orvosi szobákban töltött végeláthatatlan ügyeletek, esetenként zsarnok, vezetői pozícióba nem való főnökök, a szegénység, az anyagi kiszolgáltatottság és a gyakorlatilag nulla érdekérvényesítő képesség” – írja le a szülészszakma jelenlegi állapotát a Nőgyógyászati és Szülészeti Továbbképző Szemlében Schleffer Ödön, a Schöpf-Merei Ágost Kórház és Anyavédelmi Központ igazgatóhelyettes főorvosa. És akkor még nem is szólt a milliós műhibaperekről, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár állandó nyomásáról, az orvoshiányról, a hálapénzbotrányról vagy a szülészek ellen indult rendőrségi vizsgálatokról.
A szülészszakmára rájár a rúd, a folyamatos támadások nyilvánvalóan megrongálják az orvok presztízsét, miközben egy ország szipog a Szülőszoba című tévésorozat előtt ülve. Kandász Andrea, a sorozat riportere azt nyilatkozta, inkább hallgatott, amikor rossz, embertelen szülőszobai gyakorlattal találkozott. Csak akkor szólalt meg, amikor dicsérni kellett.
Persze mindenki számára nyilvánvaló, hogy az utóbbi időben fókuszba került egészségügyi visszásságok semmi újat nem hoztak: egyszerűen nem voltak eddig fórumok arra, hogy ezekről beszélni lehessen – az internet e szempontból is áttörést jelent. A média folyamatosan napirenden tartja a szülészekkel kapcsolatos híreket, amiben hatalmas szerepe van annak, hogy egyre kevesebben vállalnak gyermeket; tehát azok a nők, akik mégis rászánják magukat a szülésre, ezt életük talán legfontosabb eseményeként élik meg. Az érdeklődés fenntartása legalább ennyire köszönhető a jelenlegi szülészeti gyakorlat megváltoztatásáért küzdő civil szervezeteknek is, másrészt maguknak az orvosoknak, akiknek saját elemi érdekeik védelmében szót kell emelniük a lehetetlen munkavégzési körülmények ellen. Ma már nyilvánvaló, a magyar egészségügy alulfinanszírozottsága eljutott a végső pontra.
Hatalmas szakadék tátong a tizenhat órás ügyeletben robotoló vidéki orvosok és a milliókat zsebre vágó sztárszülészek között. A jászberényi Erzsébet-kórház szülészet-nőgyógyászati osztályán jelenleg hat orvos dolgozik; ez azt jelenti, hogy ha valamelyikük kidől, gyakorlatilag összeomlik a beosztás. Februárban, egy ónos esős hétvégén 15 asszony szült. Volt olyan életveszélyes állapotban lévő anya, akinek várnia kellett a műtőre, mert ott törött lábat operáltak. Ezalatt megtörtént az is, hogy a doktor beszorult az ezeréves liftbe. Bördős Lajos főorvos és munkatársai decemberben tüntettek, hogy felhívják a figyelmet áldatlan munkakörülményeikre. Nem történt semmi, a mai napig a fővárosi hómunkások bérének megfelelő pénzért ügyelnek. A felsőfokú végzettségű szülésznők Jászberényben kevesebbet keresnek, mint a tanítók. A kórház úgy ítélte meg, hogy nem jár nekik a húszezer forintos veszélyességi pótlék, miközben a védőfelszerelésük mindössze egy csuklóig érő gumikesztyű, a szülőszéken ülő asszonyok vére és magzatvize az arcukba fröcsköl, és a mellükön folyik.
Jászberényben az emberhiány néha hátborzongató eseteket okoz. A rangidős bába, Katalin meséli: „Két asszonyka vajúdott éjjel. Az egyiknél romlani kezdtek a baba szívhangjai, ezért fogadott orvosa úgy döntött, hogy megcsászározza. Az ügyeletes orvos elment aszszisztálni. Igen ám, de a másiknál is megkezdődtek a tolófájások. Megszületett a baba, de nem sírt fel. Itt álltam egyedül, az apukát küldtem, szaladjon gyorsan, és hívjon ki egy orvost a műtőből. Kénytelen volt ruhástul bemenni az operációra. Mire leértek, a rokonság késsel hadonászott, és azt ordították, ha ez a gyerek meghal, te is meghalsz!”
Egészen más körülmények között dolgozott a MÁV-kórházban, az ország talán legnépszerűbb szülészeti osztályán Herczegh Szabolcs, akit foglalkozás körében elkövetett halált okozó gondatlan veszélyeztetéssel gyanúsítanak. Karácsony előtt került nyilvánosságra, hogy a hatalmas magánpraxisú, évi 400 szülést – átlagosan negyvenezer forintos informális tarifáért – vezető orvos egyik páciense szeptemberben belehalt a szülésbe, illetve egy másik asszonynak el kellett távolítani a méhét. A két eset kapcsán felmerült annak a gyanúja, hogy Herczegh Szabolcs több ízben mesterségesen indította meg az anyák szülését azért, hogy a babák az ügyeleti idejében jöjjenek világra. A nyomozás jelenlegi szakaszában a szülész volt pácienseit arra kérte a rendőrség, hogy részletes kérdőív kitöltésével tegyenek vallomást egyebek mellett azzal kapcsolatban is: történt-e rendkívüli esemény gyermekük világrahozatalakor, illetve mennyi hálapénzt adtak az orvosuknak. Persze nyilvánvalóan nem Herczegh Szabolcs az egyetlen, aki igyekezett hasznosan kitölteni az ügyeleteit. Ha ehhez hasonló esetre derül fény, mindenki ezt kérdezi: kirúgták-e már a bűnöst? Arról ritkábban esik szó, hogy miként történhetett meg mindez.
A Hálapénz.hu, a kizárólag szülészorvosok tarifáit közlő internetes oldal miatt kibontakozó vitában az orvosok zsebében megforduló paraszolvenciát a hozzáértő megszólalók összesen negyven- és százmilliárd forint közötti összegre becsülték. A Tárki felméréséből is az derült ki, amit maga az orvostársadalom is feltételezett: a legvastagabb borítékokat a szülészek és sebészek kapják. Ám erkölcsi szempontból sokkal inkább elítélendő, hogy Magyarországon még mindig kevés azoknak az orvosoknak a száma, akik kínos pontossággal adnak számlát magánrendeléseiken. Gyakran előfordul, hogy a kórházak műszereivel, például az ultrahangkészülékkel végzett vizsgálatokért is pénzt kérnek. A műhibaperekben gyakran kiderül, hogy egyes orvosok anélkül folytatnak magánrendelést, hogy a vállalkozás jogi háttere tisztázott volna.
Szokás a hálapénz kapcsán arra hivatkozni, hogy a tűzoltók sem kérnek külön juttatást, ha éjszaka kimennek eloltani a tüzet. Igen ám, csakhogy senki sincs, aki kikötné, hogy az ő házát csupán X. Y. locsolhatja. Bördős Lajos jászberényi főorvosnak viszont csaknem a házassága ment rá, hogy éveken át nem volt olyan hétvégéje, amikor ne kellett volna váratlanul bemennie valamelyik páciense szülésére; nem beszélve a szülésznőkről, akiknek családjuk, kisgyerekeik, háztartásuk van, mégis ugraniuk kell, ha hívják őket.
A Független Szülészeti Kollégium, az Alternatal Alapítvány és a Szülészeti Egyesület a Hálapénz.hu-botrány kirobbanása után mindenesetre közleményt adtak ki, amelyben felszólalnak a felesleges kockázattal és többletköltséggel járó, indokolatlan szülészeti beavatkozások ellen. Azt kérik, hogy a szülések vezetésekor az intézményekben nagyobb mozgásteret kapjanak az orvosok és a bábák.
Vincze Krisztina szülésznő döbbenetes adatsort tett közzé a világhálón. Tizenhét szülészeten 120 szülést kísért figyelemmel, és ezek közül nem akadt egy sem, amelyik valamiféle beavatkozás nélkül zajlott volna le. Az esetek 64 százalékában oxitocin nevű, vajúdást gyorsító hormont kapott az anya, 78 százalékban alkalmaztak gátmetszést, szinte alig volt olyan hely, ahol ne repesztették volna meg mesterségesen a magzatburkot. És az anyák több mint felének erős nyomást gyakoroltak a hasára azért, hogy az újszülött gyorsabban kibújjon. Ezzel szemben fájdalomcsillapítást csak nagyon kevés anya kapott, noha ez tőlünk nyugatabbra mindenkinek jár.
Szent jelszó az orvoslásban, amellyel minden beavatkozás indokolható, a szakszerűség. Ezt remekül körül lehet bástyázni a „lám, bábák idején mekkora volt a csecsemőhalandóság” kezdetű remekbe szabott adatsorral. A háborítatlan szülés hívei pusztán arra szoktak emlékeztetni, hogy a csecsemőhalandóság csökkenése elsősorban az életszínvonal és a higiéniai viszonyok javulásának köszönhető, és csak másodsorban az orvosi beavatkozásoknak. Évek óta visszatérő vitatéma a császármetszések arányának növekedése, ami a szülésztársadalmat is megosztja. A biztosító sokallja az arányt, az orvosi műhibapereket vezető ügyvédek pedig keveslik, mindenesetre tény: ma Magyarországon minden negyedik csecsemő műtőben sír fel, szemben az Egészségügyi Világszervezet által javasolt 12–15 százalékkal. Tény az is, hogy Magyarországon százezer szülésre tizenöt anyai halál jut, ami pontosan duplája például a lengyel és cseh adatoknak, sőt nálunk a csecsemőhalandóság is kétszer akkora, 8,1 ezrelék, mint az uniós 4,6-es átlag. Legalább ilyen fontos mérőszáma a terhesgondozás minőségének a kis súlyú, 2500 gramm alatt születő csecsemők aránya, ami nálunk csaknem két százalékkal magasabb, mint a nyugat-európai országokban.
Ha a szülészszakma presztízsének válságáról esik szó, szinte mindig elhangzik a feudalizmus szó is. Több orvos is leszögezte, hogy a nőgyógyászok között, sőt az egész orvostársadalomban még mindig él az urambátyámvilág. Ismeri önök közül bárki például Kazy Zoltán nevét? Ő volt az a magyar nőgyógyász, aki a nyugati orvosi szaklapokban elsőként publikálta a ma már mindenhol használatos eljárást, amellyel a terhesség korai szakaszában a corionbolyhokból vett minta alapján meghatározható a magzat neme és az esetleges kromoszóma-rendellenességek. E magyar nőgyógyász neve gyakorlatilag a világ összes szülészeti-nőgyógyászati tankönyvében benne van, mégis beosztott orvosként teszi a dolgát.
Rossz nyelvek szerint hármast kapni szakvizsgán mifelénk nemigen szokás: aki letöltötte rezidensi idejét, és igazolni tudja adott mennyiségű műtét vagy beavatkozás elvégzését, azt az Isten sem menti meg attól, hogy gyermekeket segítsen a világra. Hercz Péter, az Egészségügyi, Szociális és Családügyi Minisztérium szülészeti-nőgyógyászati szakértője évekig Angliában dolgozott. Azt meséli, ott a Királyi Szülészeti és Nőgyógyászati Szakkollégium már azt is meghatározza, milyen állásokat tart elfogadhatónak a rezidens megfelelő felkészülésére. Ha sikerül ilyen állást szereznie, a következő négy évben a pályázó dolgozik, operál, beavatkozásokat végez, és mindeközben naplószerű füzetet vezet, amelybe mindennap bejegyzi, milyen gyógyító tevékenységet folytatott, és abban mit talált megfigyelésre érdemesnek. A negyedik év végén e füzetet, valamint néhány eset részletes elemzését beadja a vizsgabizottságnak. Ezt követően, sokfordulós, gyakorlati és elméleti vizsgasorozat után a szakmai kollégium meghatározza, hogy az adott évben az Egyesült Királyságnak hány szülész-nőgyógyászra van szüksége, és sorrendbe állítva a jelölteket, adott számú aspiránsnak adja meg a szakképesítést. De még ekkor sem dőlhet hátra a székében egyetlen angol orvos sem: ahhoz, hogy valamelyik intézményben végleges kinevezést kapjon – valamikor a harmincas évei végén –, több kórházban is dolgoznia kell. Nem fordulhat elő tehát az, ami nálunk természetes: valaki még medikus korában bekerül egy kórházba, ott szerez szakvizsgát, és onnan megy nyugdíjba. Könnyedén elkerülheti tehát, hogy a más intézményekben szokásos eljárásokat valaha is megismerje.
A feudális természetű hierarchiát okolja a műhibák jó részéért Szűcs Péter ügyvéd is, az orvosi perek szakértője. Tapasztalata szerint a műhibák 95 százaléka az ügyeleti időre esik. A szüléseken általában elkülönítik a vajúdót: amíg választott orvosa meg nem jelenik, hozzá sem nyúlnak. Minél magasabb rangú a választott orvos, annál inkább így van ez. Nagyon sok helyen a mai napig nincs kidolgozott protokoll arra, ki adhat engedélyt a császármetszés elvégzésére. Az előírások szerint vészhelyzetben a baj észlelése és a magzat kiemelése között maximum 15 percnek szabad eltelnie – nálunk ez az idő átlagosan 31 perc. Szűcs doktor nem köntörfalaz: nemcsak a túlhajszoltság, de sok esetben a trehányság vezet oda, hogy egészséges magzatból sérült újszülött lesz.
Magyarországon az orvosi műhibaperek fele a szülészet-nőgyógyászat, illetve a baleseti sebészet köréből kerül ki, de ugyancsak jelentős számú pert indítanak plasztikai sebészek ellen is. Az ok nyilvánvaló: mindhárom orvosi ág egészséges vagy legalábbis egészségesnek látszó személyekkel foglalkozik. Ám a szülés abban különbözik minden más orvosi beavatkozástól, hogy meghatározható időn belül bekövetkezik, elhalasztani, elmulasztani nem lehet. És van még egy dolog, amiben gyökeresen eltér például a visszérműtéttől: az anya, amikor elfogad vagy elutasít valamilyen beavatkozást, nemcsak a saját, hanem a hasában lévő gyermek életéről is dönt. Így a szülőszobában nemcsak testileg és lelkileg, de morálisan is kiszolgáltatott. Ezért igen ritkán fordul elő, hogy egy anya megkérdőjelezné az orvosok döntéseit. Még akkor sem teszi ezt, ha sejti, hogy ami vele történik, nem szolgálja az érdekeit.
A statisztikák azt mutatják, jelenleg az orvosi műhibaperek valamivel több mint felében nem marasztalják el a vétkes intézményeket. Szűcs Péter szerint mindez annak is köszönhető, hogy sokszor olyan ügyvédek is elvállalnak műhibapereket, akiknek nem elegendő a felkészültségük e nagyon speciális szakértelmet kívánó jogi területhez, ezért egyértelműnek látszó eseteket is elveszítenek. Az ügyfelek azzal sincsenek tisztában, hogy büntetőfeljelentés helyett polgári pert célszerű indítaniuk, mert így a mellérendeltségi pozícióból fakadóan sokkal több lehetőségük van az igazukat alátámasztó bizonyítékok és szakértői vélemények begyűjtésére.
Mifelénk e pillanatban még nem mindennapos a szülészorvoshiány – habár egyre szaporodnak a betöltetlen rezidensi állások –, míg az USA egyes államaiban a szülészek 40, sőt 60 százaléka kényszerül praxisa feladására kizárólag a műhibaperek miatt, ráadásul arrafelé a kártérítések határa tényleg a csillagos ég. Ám Magyarországon meg sem közelítik a műhibaperek során megítélt összegek a Nyugaton szokásos mértéket, és nem az orvos fizet, hanem az egészségügyi szolgáltató, illetve annak biztosítója. Kökény Mihály egészségügyi miniszter limitálni szeretné a kártérítésként megítélhető összeg nagyságát, ám szakértők szerint ez az ötlet jogi nonszensz, a polgári jogi kodifikációt kellene ehhez megváltoztatni. Bizonyos kártérítési fajta összegének felső határát nem lehet a jogrendtől függetlenül limitálni, hiszen akkor a korlátozásnak minden kártérítési ügyre vonatkoznia kellene, legyen az közlekedési baleset okozta károsodás vagy munkaügyi per. Ez pedig ugyebár nem lehetséges.
Bár Magyarország aláírt több nemzetközi egyezményt is, amelyben kötelezi magát arra: egyetlen állampolgárát sem kényszeríti, hogy akarata ellenére orvosi beavatkozást hajtsanak végre rajta – nálunk hivatalosan még mindig nem lehet tervezetten, otthon szülni, noha az Európai Unióban ez általános gyakorlat. Aki nézi a Vészhelyzet című filmsorozatot, tudhatja, hogy az Egyesült Államokban – csakúgy, mint Nyugat-Európában – a problémamentes szüléseket az egészségügyi intézményekben is szakképzett szülésznők, nem pedig orvosok vezetik. Természetesen a doktorok ott vannak elérhető közelségben, de ők csak a valóban problematikus esetekben avatkoznak be. Mellesleg a vajúdók mellett Magyarországon sincs orvos, csak a kitolási szakaszban hívják őket, és ha minden rendben megy, a gátseb összevarrásán kívül nincs más dolguk.
Papp Zoltán, a Magyar Orvosi Kamara szülészeti és nőgyógyászati szakkollégiumának elnöke inkorrektnek tartja azokat a véleményeket, amelyek a szülészeti beavatkozások számának, illetve néhány csakugyan felelőtlen orvos viselkedésének alapján ítélnek arról, szakmailag felkészültek-e a magyar orvosok. Véleménye szerint a beavatkozások számának növekedése világjelenség, ami Magyarországra is begyűrűzött. A professzor úgy látja, ha tovább folytatódnak a tisztességes, keményen dolgozó szülészek elleni nemtelen támadások, nem lesz orvos, aki világra segítse a gyermekeket, hiszen máris érzékel elbizonytalanodást kollégái körében. „Azt hiszem, hozzáállásomat és az egész szakmai kollégium munkáját jellemzi, hogy egész életemet arra tettem fel, a szülőszobában az édesanya legyen a főszereplő” – szögezi le Papp Zoltán professzor.
Keserű szállóige a szülészek körében: egyetlen császárért pereltek be – azért, amit nem végeztem el. Csakugyan, a szülészeti műhibaperek túlnyomó többsége a miért nem operálták meg a vajúdó aszszonyt vagy a miért nem előbb kérdés köré csoportosítható. Belicza Éva, az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) főtanácsadója ugyanakkor három alapvető okot lát az indokolatlan császármetszések mögött: a szakmai önvédelmet, a hálapénzt és a perektől való félelmet. Nyilvánvaló, hogy az egyetemi klinikákon, illetve a kiemelt ellátást nyújtó nagy kórházakban, amelyekben intenzív koraszülött-ellátást is tudnak biztosítani, az átlagosnál több szülés fejeződik be műtéttel, ezeknek az intézményeknek ugyanis az a feladatuk, hogy a problémás várandósokat kezeljék. Az OEP munkatársai így is sokallják a 40–44 százalékos arányokat. A leginkább elgondolkodtató adatokat azonban akkor kapták, amikor azonos szintű, vagyis nagyjából azonos beteganyaggal dolgozó kórházakat hasonlítottak össze: a 2002-es adatok szerint volt olyan városi kórház Magyarországon, ahol 12 százalékos, de olyan is, ahol 35 százalékos volt a császármetszési arány. Belicza Éva szerint ennek több oka is lehet: mások a szokások, más a döntési hierarchia. Gyanítható az is, hogy a kórházak olyan császármetszéseket is elszámolnak, amelyeket nem végeztek el, ugyanis az OEP a sima szülésért jóval kevesebbet fizet. Nagyon nehéz a biztosítónak ellenőriznie azt, hogy ahol nagyon kevés a műtéttel végződő szülés, az újszülött-halálozás vajon magasabb-e, mert a halva született magzatokat nem kell a biztosítónak jelenteni, bár az sem egyértelmű, hogy a két adat között ok-okozati az összefüggés. Ennél beszédesebb viszonyítási alap volna a méheltávolítások száma, ezzel viszont az a probléma, hogy a biztosító nem tudhatja, ezt a fajta csonkolást szülészeti esemény következményeként kellett-e elvégezni. Az OEP egyelőre nem alkalmaz retorziókat az intézményekkel szemben a császármetszések magas száma miatt, de azt tervezik, hogy a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően az egészségügyi szolgáltatók minősítésekor figyelembe veszik ezt az arányt is.
A jászberényi kórházban aznap éjjel, mikor ott jártam, minden kismamát szeretettel láttak el, Ördögh János ügyeletes orvos a munkában töltött 24. órán túl is odafigyelt rájuk. Egy fenyegető koraszülést sikeresen leállított, a szülő asszonyokat megsimogatta, homeopátiás, vajúdást segítő szereket ajánlott, és elmagyarázta, ezeknek mi a hatásuk. Senkit nem sürgettek. A szülésznők mosolyogva, gyengéden bántak a babákkal, és odadták őket rögtön az édesanyjuknak.
Aznap egyikük sem kapott egy fillér hálapénzt.
Kulcscsont és szilikon
Nyilvánvalóan az átmeneti kor teszi, a megváltozott életmód, talán a nemi szerepek átértékelődése, hogy elveszőben van a születésről és halálról szóló ősi, kollektív tudás. Volt néhány évtized, amikor mindenki azt hitte, hogy a tudomány majd helyettesíti az ösztönöket, de hamar kiderült, hogy az érkezés és a búcsúzás titkát a világ összes akadémikusa sem képes megfejteni.
A mai napig zajlik a vita a médiában és az interneten Kandász Andreának, a Tv 2 riporterének Szülőszoba című sorozatáról, mert a szülés túlságosan intim dolog ahhoz, hogy ország-világ elé tárják. A késő este vetített sorozat hatalmas nézettsége mégis azokat igazolta, akik úgy gondolták, hogy igenis meg kell mutatni a szereplésre vállalkozó húsz édesanya történetét. Mert azok a fiatal nők, akik gyermeket várnak, legyenek bármilyen felkészültek is elméletben, csupán egy dolgot nem tudnak: hogyan is születik a gyerek.
A történetek ma már könyv alakban is elolvashatók. Ha túltesszük magunkat az olvasószerkesztő kínzó hiányán, igazán élvezetes olvasmánnyal gazdagodunk, mert el kell ismerni: Kandász Andrea nagyszerű riporter és végtelenül melegszívű ember, aki a szűkös terjedelem ellenére képes úgy megmutatni a sokféle asszonyi sorsot és orvosi hozzáállást, hogy nem marad hiányérzetünk. Ez az első könyv, amelyben anyák és orvosok névvel, címmel vallanak félelmeikről, a hálapénz összegéről, az anya kérésére végzett császármetszésről és az otthoni szülésről.
Talán a kötet minden olvasója felteszi magának a kérdést: mi minden történhet a magyar szülőszobákban, ha a Tv 2 – amely Magyarországon mégiscsak média-nagyhatalom – kamerái előtt olyan durván rángatnak ki gyereket az anyjából, hogy eltörik a kulcscsontja, vagy úgy belekönyökölnek a mama hasába, hogy a magzat vesevérzést kap (az orvos aztán kikockáztatja magát, és megpróbálja letiltatni az adást)? Pokróc módon tárgyalnak – bekapcsolt mikrofon mellett! – a tizenéves vajúdóval, akinek a kisbabája fejét a forgatócsoport látja meg, mert az ügyeletes orvos nem hajlandó felkelni.
„Ezekről a dolgokról kellene nekünk is írnunk, de a kiadó szerint a nőket az érdekli, hogy mit egyenek, mit igyanak és milyen ruhát vegyenek fel” – súgta egy kolléganőm, miközben megérkezett a felszilikonozott fitneszkirálynő, aki arra büszke, hogy nem szopik a kisbabája. De ezen a könyvbemutatón már nem ő volt a sztár.
(Kandász Andrea: Szülőszoba. Kandi-Európa Kft., 2004. 304 oldal. Ára: 1980 forint)
