A kisebbségi vezetők korábbi, erre vonatkozó javaslatait vagy elutasították, vagy válaszra sem méltatták őket. Eközben azt erősítették, hogy a területi autonómia – a vajdasági magyar például – nem jó a kisebbségnek sem, hiszen gettóba zárja őket. Korábban egyenesen államellenes tettnek számított volna egy ilyen – „szeparatista, szecesszionista” – cél megfogalmazása.
Most pedig Vojiszlav Kostunica kormányfő, a köztársaság legmérvadóbb politikusa kijelentette, márpedig kell az etnikai területi autonómia, mivel a kisebbség fennmaradása szempontjából csak és kizárólag az autonómiának ez a formája az üdvös. Kostunica egyértelműen fogalmazott: az etnikai alapú területi autonómiát a szerbeknek követelte Koszovóban. Más közösséget nem említett, mintha az autonómia joga csak a szerbeket illetné meg. A területi autonómia a Koszovóban élő szerbek veszélyeztetettségére megoldást hozhat, vélik most Belgrádban. Az elképzelés támogatandó, még ha nem is nyerte meg a javaslat mögött hátsó szándékokat is sejtő nemzetközi közvélemény tetszését.
Ha Koszovót nem is lehet egy kalap alá venni a Vajdasággal, a két népcsoport – a koszovói szerbség és a vajdasági magyarság – között több szempontból is párhuzamot lehet vonni. Például mindkét közösség Szerbia tartományában él, kisebbségben. A szerbség Koszovóban a lakosságnak mintegy tíz százalékát teszi ki, a vajdasági magyarság aránya pedig a vegyes lakosságú – soknemzetiségű, de már szerb többségű – tartományban tizenhét százalék. De nemcsak arányszámban népesebb a magyarság. Mindkét nemzetrész a történelmi jogokra is hivatkozhat, amikor megfogalmazza autonómiaigényét. Mindkét kisebbség védelemre szorul, mindkettőt az asszimiláció, az elvándorlás tizedeli. A koszovói szerbségnél sem sokkal nagyobb a fogyás, mint a magyarok esetében. Ráadásul a szerbek gyakorlatilag nem hagyták el az országot, s újabb politikai helyzetben lehetővé válhat visszaköltözésük, ami a világgá futott magyarok esetében már nehezen képzelhető el.
A közvetlen veszélyeztetettséggel kapcsolatos összehasonlítások roppant kockázatosak és visszatetszőek lehetnek, s feleslegesek is, hiszen mindenkinek a maga sérelmei a legfájdalmasabbak. (Valamennyi sérelem sajnálatos, és okozója elítélendő.) Furcsa hasonlóság, hogy a magyar kisebbség azzal a szerb többséggel él együtt, amely tagjainak a magyarok sérelmére elkövetett tetteit éppen a kisebbségben élő szerbeket ért atrocitásokkal kellene összehasonlítani. Szerbia, miközben nemzetközi védelmet követel koszovói kisebbségének, s közben felkínálja biztonsági erőinek szerepvállalását is, nem védi meg hatékonyan a másik kisebbséget, pedig módjában állna, s még csak nem is kellene nemzetközi jóváhagyás ahhoz, hogy tűzoltásként begyűjtse a soviniszta kilengések elkövetőit, akik például telefirkálják a Vajdaságot „Halál a magyarokra!” graffitikkel, vagy rombolják a katolikus temetőket Újvidéktől Szabadkáig anélkül, hogy az elkövetőknek a haja szála is meggörbülne.
Koszovó különleges státusa miatt Belgrádnak az etnikai területi autonómiára vonatkozó javaslatához meg kell nyernie a nagyhatalmak támogatását. A Vajdaságban élő magyarok esetében ez könnyebben menne. Nem kell senkinek sem a jóváhagyása, a törvényhozás szabadon dönthetne. Nagyobb súlya lenne Belgrád szavának, ha már úgy fordulhatna a nemzetközi közösséghez, hogy csak azt követeli a koszovói szerbségnek, ami az ő jóvoltából már megadatott a legnagyobb vajdasági kisebbségnek.
Magyar elnökjelölt?
