Köznapló

Április 2., péntek
Levelet kaptam egy mérnökembertől. Panaszkodik. Rosszkedvének oka: „Zavar van a fejekben, torz a magyarságtudat. Fiam meséli háborogva: Társadalomismeret című tankönyvének belső borítójára magyar zászlót rajzolt koronás címerrel, mellé Árpád-sávos lobogót. A tanárnő észrevette, és felszólította, tüntesse el a lapot, mert a piros-fehér sávos lobogó fasiszta jelkép. Fiam megtagadta a kitépést. Erre az osztálytársai is kikezdték: lemagyarozták! Nem először. A múlt hónapban is megszólták, mert kis nemzetiszínű szalagot varrt hátizsákja vállpántjára.”
Ha egy ifjú ember hátizsákja megosztja az osztályt, ott nem stimmel valami. Valószínű, hogy a tanárnőt összezavarták valamivel. Azt hiszi, ha Bauer Tamás és néhány kamaszkorban rekedt politikus fasiszta jelképnek mondja az Árpád-sávos zászlót, komolyan kell venni. Már hogy kéne, mikor Bauert saját pártjában, az SZDSZ-ben sem veszik komolyan! Mellesleg az ügy engem is érint. Annyi különbséggel, hogy nekem nem hátizsákom volt, hanem sapkám. Az Árpád Gimnázium diákjai egyensapkát viseltek, és én négy évig hordtam a piros-fehér sávokat egészen jól látható helyen: a fejemen. A sapkát egyébként máig őrzöm, s könnyen lehet, hogy küldök róla fényképet a tanárnőnek és Bauer Tamásnak. Nem egyforma kísérőlevéllel. Az egyiké kedves lesz, a másiké kedvetlen. Nem fogom összetéveszteni.
Most jut eszembe, láttam a tévében egy filmbejátszást. Volt előttem papír, ceruza, ezért tudom pontosan idézni, mi volt az iskola folyosójának falára írva: „Zsidó ifjúság nélkül nincs zsidó jövő.” Tiszta sor, mondtam, emellett színigaz, érdemes követni. Tessék a mi iskoláinkban is kiírni: „Magyar ifjúság nélkül nincs magyar jövő.” Egy ilyen felirat arra is képes, hogy derűssé tegye a társadalomismeret tantárgy összezavart tanárnőit.

Április 3., szombat
Fönn voltunk a Várban, hogy megnézzük Kokoschkát, Klimtet, Schielét, ha már olyan kedvesek a galéria vezetői, és idehozták nekünk a híres képeket. A homlokzaton akkora betűk hirdetik a kiállítást, mint Savoyai Jenő bronzlova. Őt magát azért nem mondom, mert csupán 157 centi volt, csak nyeregben látszott hadvezérnek. Beléptünk, és rögtön éreztük, hogy valami nem stimmel. Alig találtuk a sztárok képeit. Összevetettük őket a franciák Monet-tárlatával, és azt mondtuk, no, megint becsaptak minket. Másodosztályú portékát kaptunk, amelyet ki sem lehetett volna állítani Csontváry, Rippl-Rónai és Szinyei Merse munkái nélkül. Ők mankózták a világsztárokat. Megint arra gondolok, miért nem jegyzi legjobb festőinket a nemzetközi műkereskedelem? De hát Tom Wolf könyve, a Festett malaszt óta tudom: nem a kvalitás dönt, hanem a business.
A közönség nagy élmény. „Honnan volt ennek a Csontvárynak pénze arra, hogy beutazza Dél-Európát meg Afrikát?” – kérdi egy cicalábú nő a férjétől, mikor horgonyt vetettek az athéni sétakocsikázók előtt. Mondani akartam, hogy patikus volt, asszonyom, évekig gyűjtötte a pénzt, de rájöttem, ez rossz válasz. Kökény miniszter úr óta gyógyszerügyben káoszból áll a világ. Egy mai patikusnak semmi esélye, hogy nagy festő legyen.
Kifelé jövet látjuk, a kardélét vizsgáló kőhuszárnál megáll egy Mercedes. Fekete, hatalmas. Pattan a sofőr, nyitja az ajtót, a hátsó ülésről gyakorlottan kiszáll – na ki? Kapolyi László… Vele az asszony is, de rá nem jut a sofőr figyelméből, kászálódjon ki maga. Valami nagy ember? – kérdi a feleségem. Ó, igen: miniszter volt. Hornéké? Nem, Kádáréké. És ilyen jól megy neki? Hajjaj, a létező legjobban… Mikor itthon mindenki farba billentette az oroszokat, szépen felült egy repülőre, s kiment Moszkvába, hogy szétnézzen. A legjobb lehetőségeket a legzűrösebb idők kínálják… A minap láttam egyik minisztertársát, lelkes éltetője volt a Szovjetuniónak. Most metróval jár, bérlete van. Nem értem, mondta a feleségem. Ő se érti, feleltem, és igyekeztem olyan képet vágni, mintha én érteném.

Április 4., vasárnap
El kéne menni, meghallgatni Farkasréten Jácint atyát. Vágyunk már egy papra, akiben eleven tűz lobog, s ha beszél, képes felrázni a szunnyadó nyájat. A marosi kerékpárszerelővel, Zeller Csabával beszéltünk arról, hol találni a közelben ilyen papot. Csaba kereső ember. Pár éve elindult, bejárta Nepált, műhelye előtt azóta buddhista zászlókat paskol a szél. Olvas Maharishit, olvas Bui Ferencet, Molnár V. Józsefet, ő lehet az, aki, mert keres, bizonnyal talál. Tőle tudok Tibor atyáról, a másik gyújtó szavú lelkészről, aki Izbégen szolgál. Csabáék gyakran elindulnak, s négyen-öten, mint a zarándokok, mennek vasárnap misére. Mennek a közelbe, mennek távolba, vágyik arra a lélek, és a szív is örömet kalapál, ha úgy hallja az igét, hogy utána szebbnek lát mindent, mint látott azelőtt.
Az a szegény pártasszony is jobban tette volna, ha buta beszéd helyett a nyomukba szegődik, és azt mondom, örüljön, nagyon örüljön, hogy nincs köztünk egy mai Pázmány, egy Prohászka, mert azok szavára lefutna a térképről szégyenében… Jaj, virágvasárnap volt, és ma sem mentünk el a Dajka Gábor útra, hogy meghallgassuk Jácint atyát.

Április 5., hétfő
Reggel a Falurádióban arról beszélt egy hajdúdorogi ember, hogy nem sok jó várja az unióban a magyar gazdálkodót. Úgy döntött, leáll, nem érdemes, nincs semmire garancia. Hol azt mondják, termeljen dohányt, hol azt, hogy a sertés hoz igazi hasznot. Ilyen sehol a világon nincs. Öt gyereket nevel, a negyedikről, aki gimnazista, így szólt: „Majd kifaragja az idő.” Ez a mondat arra utal, hogy létezett valamikor népköltészet, és vannak még nyomai. Cézanne írta le jó száz éve: „Kezdenek eltűnni a dolgok. Sietni kell annak, aki látni akar valamit.”

Április 7., szerda
Földmérőként kezdtem, annak idején ezen a napon indultam háromszögelni Lentibe, a déli határ mellé. Ócska hely volt. Háznál laktunk, nyirkos szobában, sertésvagdalt és májkonzerv volt a kosztunk. Evés közben nyújtogattuk a nyakunkat: odaát Jugoszlávia az ígéret földjének látszott. Határsávban folyt a munka, rám rögtön lecsaptak a katonák. Vittek a laktanyába az ügyeletes tiszt elé, aki nem hitte, hogy új dzsip, sofőr és öt ember fölött rendelkezem. Gyerekképem volt, egy mérnök nem olyan. Hét év kellett, hogy beismerjem, igaza van, és otthagytam a pályát.
A földmérő furcsa figura, ahol megjelenik, ott történik valami. Hol folyót szabályoznak, hol utat építenek, van, ahol házhelyet osztanak. Mindig a nyomában jár a kíváncsiság, a szeretet vagy a gyűlölet. Már öltek földmérőt: karóval verték agyon a téeszszervezés idején. Fürkészik a titkát az írók is. Kafka hőse A kastélyban K., a földmérő, Pausztovszkijé az Esős hajnalban Kuzmin, szerepel Tolsztojnál is, de a legszebben Saint-Exupéry szól róla. Milyen jó olvasni, mikor az öreg tudós a kis hercegnek az atlaszokról beszél: „Nem avulnak el soha. Fölöttébb ritkán fordul elő, hogy egy hegy megváltoztassa a helyét. Fölöttébb ritka dolog az is, hogy egy óceánnak kiapadjon a vize. Mi csak örök dolgokat írunk le.”
Örök dolgok… Ez az. Nem számít, hogy földmérő, író, tanár, kőműves vagy gazdaember valaki. Az dönti el az életét, örök dolgokra törekszik-e.

Április 8., csütörtök
Az első menetet megnyerték a környezetvédők. Nem kezdhették el a Zengőn a kábelfektetést, leállt a lokátorépítés. Japánban ilyesmi nem fordulhat elő. Morita Akio, a Sony cég alapítója írta: „Minket, japánokat rögeszmésen foglalkoztat az életben maradás. A szó szoros értelmében mindennap remeg a lábunk alatt a föld. (…) Szigeteink a vízen kívül semmiféle nyersanyaggal nem látnak el minket, és szárazföldünknek még a negyede sem lakható vagy művelhető. Ezért aztán amink van, az becses nekünk. Ezért tanultuk meg tisztelni és becsülni a természetet, ezért miniatürizálunk. (…) Buddhisták, konfuciánusok, sintoisták és keresztények vagyunk, de egyben nagyon gyakorlatias emberek. Egyik legjelentősebb értékfogalmunkat, amelyet ősidők óta nagy becsben tartunk, egy olyan szó fejezi ki, amelyet nem lehet lefordítani: a mottainai. Ez a kifejezés azt sugallja, hogy a világon minden a Teremtő ajándéka, amelyért hálásnak kell lennünk, és soha semmit nem szabad elpazarolnunk.”
Ért ebből valamit egy olyan vonású ember, mint Juhász Ferenc? A miniszter arca funkcionáriusarc. A KISZ alakította ilyenné, s aki hajdan a kommünt éltette, annak „a Teremtő ajándéka” semmit nem mond. Rajta lehet lemérni a különbséget a Morita-féle régi kapitalista és a hármat bucskázó bolsevik újtőkés között. Az előző istenes, az utóbbi istentelen.