Szentséges Atyánk! Mi szegény Kákavai és Nagy Pataki és más falvak és magyarok, a mi nyelvünkön csángó magyarok (…) nagy keserűségben vagyunk oly formálag, hogy az magyar anyai Nyelvet el akarják minden képpen tiltani, mert az szentmise előtt való imádságokat oláhul végezi az kántor. (…) Immár rég óta hogy ilyen pásztor kéz alatt bolyog a nyáj. (…) Szentséges Atyánk kegyeskedjél minket át csatolni az erdélyi egyházmegyékhez, vagy elrendelni, hogy küldjenek onnan a mi számunkra magyar papot…”
Ezt a levelet 1982-ben küldték kétségbeesett moldvai csángó magyarok II. János Pál pápának. Mintha ma történt volna. Küldözgették azelőtt is és azóta is, a középkortól napjainkig makacs és naiv folyamodványaikat; s többnyire válaszra sem méltatták őket, vagy ha igen, abban sem volt sok köszönet. Sokaknak úgy tetszett, a Szentszék a román lelkekért lemondott arról, hogy az identitásukat vesztő, rohamosan beolvadó magyarokat anyanyelvű plébánosokkal lássa el. Mi több, elnézte, hogy a csángók soraiból verbuvált, a román teológiák agymosásán átesett janicsár papok a lehető legdurvább és legkeresztényietlenebb eszközökkel tapossanak el már csírájában minden nemzeti-felekezeti önszerveződést. Közismert, hogy Romániában katolikus papok harsoghatják ma is a szószékről, az ortodox pópákkal versenyezve, hogy a magyar a sátán nyelve.
Ám nemrég más szelek kezdtek fújdogálni a Vatikánban.
Jóllehet az anyaországiak feledékenysége, netán túlzott indulatossága olykor még Róma közönyénél is nagyobb kárt okozott a moldvai csángóknak. Nem csupán arról van szó, hogy a zsugorodó Magyar Királyság urai szép lassan megfeledkeztek a feltehetően a XIII. században határvédelemre kitelepített magyar kolóniákról; hanem arról is, hogy a „kilső magyarok” a romantikától kezdve kitűnő alanyai voltak hagymázas néprajzi-történelmi elméleteknek, eredetbizonyításoknak, a nemzeti nagyság jelképgyártásának – miközben jóformán ügyet sem vetettünk megoldható hétköznapi gondjaikra. Ma a csángóügy megint nagy divat: bálokon, rendszeres táncházakon, internetes fórumok szócséplő vitáiban, politikusi szándéknyilatkozatokban és a román tudományossággal folytatott polémiákban forog szóban a moldvai magyarság. Már ami megmaradt belőle. A maradék maradéka azonban még mindig elegendő ahhoz, hogy magyar és román egyként kardjához kapjon. De képesek vagyunk-e élni az újonnan kapott lehetőségekkel, s a nagyhangú, dühödt szónoklatokat feledve a csángóság gyakorlati problémáival is foglalkozunk-e végre?
Merthogy nemrég nálunk és a románoknál is más szelek kezdtek fújdogálni. „Európai” szelek. „… a közgyűlés ezúton fejezi ki aggodalmát a Romániában évszázadok óta honos csángó kisebbségi kultúra helyzete miatt. (…) A csángók a magyar nyelv egy korai változatát beszélik, és ősi hagyományokat és változatos népművészetet és népi kultúrát őriznek, amely különleges értéket jelent Európa számára. (…) Azoknak a száma, akik még beszélik a csángó nyelvet, vagy anyanyelvüknek tartják, csökkenőben van” – fogalmaz az Európa Tanács ajánlása 2001 végén. Bákó megye főtanfelügyelő-helyettese, szakfelügyelők, polgármesterek, helyi rendőrparancsnokok és iskolaigazgatók éppen ez idő tájt azzal ütik el idejüket, hogy kihallgatásra rendelik azokat a szülőket, akik helyet adnak az iskolai órák után zajló magyartanításnak; házkutatásokat tartanak, és rendőröket küldenek a Moldvában oktató székelyföldi tanárok szüleinek a nyakára.
Három nappal azután, hogy Románia is megszavazza az ET Miniszteri Bizottságának 1521. számú ajánlását a romániai csángó kultúra védelméről, a Bákó Megyei Közegészségügyi Felügyelőség hivatalnokai betiltanak mindenfajta nevelőtevékenységet a nyelvóráknak helyet biztosító magánlakásokban és közösségi házban. Közegészségügyi kifogásokra hivatkozva. Miközben Bákó megyében 223 állami iskola működik mindenféle egészségügyi engedély nélkül – írja Pozsony Ferenc kolozsvári néprajzkutató A moldvai csángók érdekvédelmi törekvései 1989 után című tanulmányában. 2003 nyarán fél óra mégis elegendő volt ahhoz, hogy a Markó Béla vezette küldöttség megállapodjon a romániai kormánypárt képviselőivel: hét csángó faluban engedélyezik a magyar nyelv iskolai oktatását.
Itt tartunk most. A képlet viszonylag tiszta: tudjuk, mit akarunk és tehetünk mi, tudjuk, mit akarnak és tesznek a románok… De vajon mit akarnak maguk a moldvai csángók? Ezt a kérdést nemigen szokás feltenni sem ezen, sem azon az oldalon. Kinek, minek tartják magukat ma a csángók? S nem sínylik-e meg végzetesen, hogy a két nemzet évszázadok óta vadul cibálja őket ide-oda, miközben békésen művelnék földjeiket, mormognák Árpád-kori imádságaikat szemmel verés ellen; vallanák magukat románul leginkább katolikusnak, ha nemzetiségükről faggatják őket tapintatlan anyaországiak; s tennének tétova, esetlen lépéseket a modernizáció és a jólét útján, hogyha nem ütköznének folyton politikusi, néprajzos vagy őstörténészi elvárásokba.
Ki viszi át őket a túlsó partra?
Mert a csángóság legfőbb problémája nem az, hogy a Vatikán hosszú századok óta most adott először rendkívül óvatos, de egyezkedő hangnemű választ az anyanyelvi hitélet kérelmezésére. Nem is az, hogy a román hatóságok középkorias ellenintézkedései dacára lassacskán mégis sikerül megszervezniük Moldvában a magyar nyelv oktatását. Hanem hogy két nemzet, kultúra, sőt kultúrkör egymással súrlódó peremvidékén laknak, és az identitásválságukra összpontosuló nemzetközi figyelem most már számukra is lépéskényszert jelent. Jelentős külső és belső feszültségeket okoz közösségeikben, hogy ki kell óvakodniuk eddigi védekező, de kívülről is szorgalmasan épített elszigeteltségükből, és színt kell vallaniuk: csángó, magyar vagy román nemzetiségűek-e? Újra kell fogalmazniuk, modernebbé kell tenniük azonosságtudatukat, amely középkori eredetű, és mit sem tud a XIX. századi romantikus nacionalizmus kohójában megalkotott polgári nemzetfogalomról.
Román tudósok hangoztatják: hagyni kell, hogy a csángók demokratikusan megválasszák identitásukat. A magyarok ellenvetése: rendben, de adott-e a szabad választás lehetősége azok számára, akiket plébánosaik, csendőrparancsnokaik, hivatalnokaik ostromolnak nap mint nap, hogy óvakodjanak a magyarok nacionalista hazugságaitól? Akik szerint a csángók magától értetődően románok, és csak azért tudnak valamelyest magyarul, mert hajdan kivándoroltak Erdélybe, ott kényszer hatására elmagyarosodtak; aztán visszatelepültek a Kárpátokon túlra, megőrizvén egy-két magyar kifejezés, dalocska emlékét – amint ezt az elméletet a csángókérdés nagy hatású „szakértője”, Dumitru Martinas széltében-hosszában terjesztette. Hivatkozhatunk-e demokratikus szabadságjogokra ott, ahol szakadatlanul folyik a történelemhamisítás, ahol az Európa Tanács küldötteit nem engedik a csángók képviselőinek közelébe, akár a Ceausescu-korszak virágkorában, és ahol tekintélyes tudósgárda foglalkozik azzal, hogy a legjelentősebb nyugati könyvtárakban megtalálható legyen az erdélyi és regáti magyarság román eredetét taglaló munkák egész sora? Miközben mi, magyarok egyetlen vékonyka angol nyelvű monográfia terjesztésére is képtelenek vagyunk…
Kifinomult szimatunk van ahhoz, hogy megtaláljuk „az igazi bűnösöket”, hogy rámutassunk a románok asszimilációs törekvéseire, kétségbeesetten tördeljük a kezünket, reménytelennek nevezve azt, aminek megoldásához csupán több politikai-diplomáciai eltökéltségre és intelligenciára volna szükség. Tytti Isohookana-Asunmaa finnországi raportőr jelentésének és az Európa Tanács gyakorlati javaslatokat is tartalmazó ajánlásának köszönhetően most kedvező számunkra a széljárás. Európában ismét divat a kisebbségekre figyelmezni. Az európai küldöttek mostanában ismét megdöbbennek azon, ami régóta köztudott, de amit személyesen csak most tapasztaltak meg a Kárpátokon túl. Mi pedig néhány év óta konkrét intézkedéseket is teszünk, alapítványi támogatások futnak Moldváig, és a korábbi kormány alatt javult a kommunikáció a csángókkal. De mindez még nem elég.
„A moldvai katolikusok száma 1859–1992 között csaknem ötszörösére (52 881 főről 240 038 főre) nőtt, és az összlakosságon belüli arányuk is javukra módosult: míg a XIX. század derekán Moldva népességének 4 százalékát alkották, ma az országrészen belüli arányuk mintegy 6 százalék” – írja Tánczos Vilmos kolozsvári néprajzkutató A moldvai magyarság lélekszámáról című tanulmányában. Hozzáteszi, e magyar eredetű katolikusok ebben az időszakban a hivatalos román népszámlálási adatok szerint teljesen elveszítették anyanyelvüket és identitásukat: 1992-ben 525 magyart mutattak ki Moldvában. A statisztikák szerint tehát az évezred végére befejeződött az asszimilációs folyamat: a moldvai katolikus magyarok jelenléte alig kimutatható. Tánczos úgy véli: „A tömegkommunikációs eszközök, a katolikus papság és a helyi értelmiség által folytatott propaganda és megfélemlítés döntő mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a bizonytalan identitású csángóság mindenütt románnak vallotta magát. A katolikus papságnak ekkor sikerült a csángók körében általánosan elterjeszteni azt a nézetet, hogy a római katolikus vallás (románul: romano catolic) tulajdonképpen román katolikust (románul: român catolic) jelent. Arra is vannak adatok, hogy a népszámlálási biztosokat arra utasították, hogy a népszámlálási íveket a helyszínen csak ceruzával töltsék ki, illetve hogy senkit ne írjanak be magyarnak.”
Jól tudjuk, mennyire „európai” és „demokratikus” Romániában a népszámlálás. Ám még ennél is nagyobb probléma, hogy mit érnek az ET csángómentő ajánlásai, multikulturális sokszínűséget, emberi és kisebbségi jogokat hangsúlyozó keretegyezménye a nemzeti kisebbségek védelméről, ha a román állam – kézenfekvő stratégiával – a moldvai magyarságot nem tekinti külön etnikumnak, kisebbségnek. Következésképp nincs kinek kisebbségi jogokat biztosítani, ha egyszer ezen a tájékon mindenki román. S lassan igazuk lesz.
Romániának a magyar csángók nagyszerű lehetőséget kínálnának a Magyarországgal való hídépítéshez nemcsak kulturális, de gazdasági téren is. Ha nem az elszakadást, hanem a hagyományápolást támogatná, ha engedné a magyar nyelv tanulását, könnyebben csábíthatna magyar vállalkozókat is az elmaradottabb Moldvába, s élvezhetné a hazánkban dolgozó, de szülőföldjükhez hűséges vendégmunkások otthoni befektetéseit. Nem beszélve a behozhatatlan előnyről az unió kegyeiért zajló közép-európai versenyben. Amíg él a kisállami rettegés, a gyógyíthatatlan kulturális komplexus és gyanakvás, mérget vehetünk rá, hogy mindenféle ésszerűség elvérzik Kárpátokon innen és túl.
De igazán csak mi veszíthetünk.
Összeállításunk a 24–25. oldalon
origo.hu
A klímák után a hűtőket is betiltaná az EU
