Aligha volt csata a vietnami háború során, amelyet elvesztett volna az amerikai haderő, 1975-ben mégis megszégyenülten kellett elhagynia a feleslegesen meggyötört térséget. A média legnagyobb része és a megszállást ellenző politikusok ugyanezt a forgatókönyvet vetítik előre Irakban is, ahol a koalíciós csapatok elleni támadások számának növekedése az utóbbi napokban súlyos veszteségeket okozott.
Helyszíni beszámolók alapján valóban felfedezhető párhuzam a két konfliktus között. Az összecsapások számának csökkentésére például az amerikaiak megpróbálkoztak azzal, hogy kivonulnak a városokból, és a rendfenntartást az „új” iraki rendőrségre bízzák, de ezzel csak hagyták megerősödni az ellenállók szervezetét, akik idővel átvették az irányítást a településeken, és fokozták az amerikai őrjáratok, valamint a megszállókkal asszociált elemek elleni támadásaikat. Márpedig, amikor egy haderő elveszti a kezdeményezést és világos célkitűzések nélkül marad, különösen sebezhetővé válik – erre éppen Vietnam szolgált tanulságul, ahol politikai megfontolásokból hol szabadjára engedték, hol rövid pórázra fogták az amerikai haderőt az észak-
vietnami hadsereg és a Vietkong elleni harcában. Az eredmény egy elhúzódó konfliktus lett, sok civil és amerikai katonai áldozattal, míg a vietnami fegyveresek lendületét, kezdeményezőképességét és utánpótlását sohasem tudták megtörni. Közben kudarcot vallott a „vietnamizálás” is, mely a szövetséges dél-vietnami haderőre helyezte a háború terhét, és lassanként minimalizálta az amerikai jelenlétet. A saigoni bábkormányokon keresztül nem sikerült olyan helyi haderőt kialakítani, mely gátat vethetett volna az északiak és az idővel teljesen „kivörösödő” déli gerillamozgalom előrenyomulásának.
A folyamatos kontaktus kerülésének ráadásul az a mellékterméke, hogy a megszállók a „szomszédság” ellenére nincsenek tisztában ellenfeleik elhelyezkedésével, mozgásával, harcmodorának alakulásával. Így az ellenállók határozzák meg az összecsapások helyét, idejét, kezükben tartva a kezdeményezést, és ezzel együtt a harcászat egyik fontos tényezőjével, a meglepetéssel is ők sáfárkodhatnak. Miután felocsúdtak, az amerikaiak reagálnak, az idő rövidsége miatt azonban döntéseik sokszor bizonyulnak helytelennek.
Ahogy azonban Vietnam esetében sem a harctéri veszteségek űzték ki az amerikaiakat, úgy Irakban is a veszteségek és az események hazai értelmezése eredményezhet politikaváltást. A demokratikus társadalmak háborús sebezhetőségére éppen a délkelet-ázsiai konfliktus hívta fel a figyelmet, már három évtizeddel a napjainkban zajló iraki események előtt.
origo.hu
A klímák után a hűtőket is betiltaná az EU
