Létbiztonság

A kapuról, a bejárati ajtóról leszedték a gyászt jelképező fekete borítókat, már a temetés is megtörtént, és maradt a halál utáni csönd. A csönd fogalmazza aztán a már megválaszolatlan kérdést: miért? A családban sincs válasz, akitől kérdezhetnék, nem felelhet, a sírt behantolták. A gyászoló családnál tett látogatás számomra a megkésett temetési szertartás, az itt hagyott gondok, amelyeket nem oldott meg s ezután már úgysem old meg, az eltávozott nyitva hagyta maga után a kérdések sorait, amelyre természetesen magam sem kaptam feleletet. Az érintettek körében illetlenség is lett volna feszegetni, boncolgatni az okokat, máshová kell hát fordulni, mert az egyetlen családbeli tragédia társadalmi bajok sorozatával és szomorú befejezésével arra hívja fel a figyelmet: mostanában nem könnyű Magyarországon élni a szegény embereknek. Tudom, ezt a jelzős kifejezést sokáig le sem lehetett írni, mert azokat a regénybeli szegény embereket otthagytuk a múlt század eleji írásokban a népnyomorral együtt, és az egykori tanúk is kihaltak. Magyarországon nagy átrendeződés történt. Hogy a múlt árnyai ne kísértsenek, azokat a könyveket is igyekeztek elfeledtetni – némelyikét akár bezúzni – a nagy kultúrpolitikusok, s mint a halottakra, földet húztak az emlékekre is, legyen tökéletes a nagy forradalminak hazudott átalakulás. De mi történik, mi kísért, mi elevenedik újjá? Bizony nem más, mint a gyötrő, kínzó, kilátástalan szegénység. Szegény osztályról, osztályokról szó nem szólhat, osztály nélküli társadalom ez már, ahogyan egykor a kisiskolától a marxista egyetemig tanították, de valami még sincs rendben. A legújabb kor tegnapi közgazdászai, mai bankvezérei új nótát fújnak, de annak melódiáira a táncot csak a válogatottak járják, és mit bánja a sok új törvényhozó, hogy munkás-paraszt nyomorba süllyed, olyan huszadik század elejibe egész nemzetünk. Kötél-méreg-járművek – a választék tarka, de valamennyinek eredete a menekülés. Futás a gondok, a szegénység, a kifizethetetlen adósság elől, elsősorban vidéken. Most éppen Békésben szabadult el a járvány, többek között a gazdag határú falvak termőföldjein, köztük a Viharsarokban is. Féja Géza akkoriban nagy vihart kavaró könyve – perbe fogták az írót – felrázta az országot. Jöttek sorban a válaszok az Alföld más részeiből, sőt az egész hazából, kiáltás volt minden megszületett mű arról, hogy bajban van Magyarország. És hol tartunk most?
Legijesztőbb ma a létbizonytalanság. A szegénység. Ma nem osztályokban tükröződik, rétegekben. És ezek a rétegek napról napra növekednek. Legfeltűnőbb csoportjuk az öregek tábora. Milliót közelítő, ha ugyan már nem lépte át a milliós határt. De a közönyösségbe süllyesztő hangos-lármás-villódzós propaganda mindent megtesz, hogy az emberek ne gondolkozzanak, ne lássanak, ne érezzenek, helyette rohangáljanak a soha nem lesz után, és maradjanak csöndben, veszteg, tehetetlenként. És ne is emlékezzenek. A többi között például arra, hogy egy magabiztos miniszterelnök-jelölt (azóta ugyan a valóság alapján többször is megbukott) hatalmas plakáton hirdette programját: létbiztonság, közbiztonság, jogbiztonság. Mit szólnak mindezekhez a támogatók, a helybenhagyók, az ujjongók? Nem volna emberségesebb, tisztességesebb és megbánóbb, ha akár titokban is, vinnének egy-egy szál virágot az önvesztő magyarok sírjaira, akik éppen a létbiztonság teljes elvesztése miatt a legszomorúbb halált választották?
Krónikát ma róluk kell írni, mert ők a legdrágább egyetlen, az élet eldobásával hívták fel a figyelmet: nagy baj van ma Magyarországon. Vigyázat, a halottak üzennek, szótlanul.