Menekülés Recskről fa géppisztollyal

Amikor a Terror Háza Múzeum megnyitása után először mentem el az Andrássy út 60. előtt, ismét felkavarodtak az emlékek: én valamikor már jártam ebben a fekete tegnapokat őrző épületben. Illetve, nem jártam, hanem behoztak. Egyéves voltam, bekísértek az apámmal, anyámmal együtt. Már sötét este volt. Letettek egy asztalra, bizonyos, hogy nyűgösködtem, mert akkor megszólalt egy kárörvendő hang: Megállj, majd jó elvtársat faragok én belőled! Anyámat az ájulás környékezte, és úgy kapott fel és szorított magához hirtelen, hogy én is elhallgattam. Mindezek a hallomás emlékei, hiszen számtalanszor felidézték mozgalmas életünk során drága szüleim, amíg éltek. Általuk úgy őrzöm a szavakat, mintha már ott, egyévesen is megértettem volna, milyen tragédia történt velünk.

Négy nap híján kerek öt év

István kicsit szaggatottan, nem az időrendi sorrendben idézte fel családja és a saját történetének legkeserűbb pillanatait, azzal a megkönnyebbülésre vágyó szándékkal: történelmet hordoz itt csaknem minden család, az övé is, olyan időkről, amelyekről nem volt tanácsos beszélni.
„Életünkben apám, aki igazi családfő is volt, úgy hitte el az emberek adott szavát, hogy abban nem szabad kételkedni. 1948-ban kereskedő volt. Az egyik napon megintették: ajánlatos lesz messzebbre tágítani, mert itthon nem jó világ vár a maga szabású emberekre! Szinte gondolkodás nélkül döntött: elhagyjuk az országot! Üzenet és levél is jött a kinti rokonoktól: nem szakadtok idegenbe, gyertek! Ebben az időben valósággal ólálkodtak a közvetítők, akik teljes biztonsággal juttatták ki a családokat, természetesen jó pénzért.
Minden egyik napról a másikra történt. Késő délután egy ponyvás teherautón találtuk magunkat anyámmal, amely estére megérkezett velünk az Andrássy út 60.-ba.
Még szökési kísérletnek sem lehetett minősíteni apám próbálkozását, ha a jog oldaláról tekintjük a dolgot. A folytatás megrázó. Mi anyámmal ugyan hazamehettünk, de apánk nélkül, aki aztán a szokásos, általunk persze nem ismert bánásmód alapján minden lett, csak állampolgár nem. A megpróbáltatások állomásai: Andrássy út, Buda déli gyűjtőtábor, Kistarcsa, Recsk. Négy nap híján kerek öt év. Addig, amíg Recskre nem került, még volt valami kapcsolatunk. Kistarcsán még engedélyezték a látogatást, míg egy napon azzal küldték el anyámat: nincs itt. Semmi egyéb kapaszkodó nem volt, azt hittük, már nem él. Ez egészen a recski szökésig tartott, ahonnan az egyik rab kijutott a Szabad Európa Rádió müncheni szerkesztőségébe és beszámolt az ott történtekről. Eleinte senki nem hitte el, amit mondott.
Pedig akkor az egész közvéleményt felzaklatta a híradás, amelyet természetesen letagadtak. Ilyen nincs, ez az ellenség leghitványabb hazudozása Magyarországról. De a tények döntöttek. A Szabad Európa először a szökést ismertette. A szerencsés elmondta, hogy hetekig szívósan, a legnagyobb titokban készülődtek. Apám megerősítette, bár ő nem tartozott közéjük, nem akart menni, várta-remélte a velünk való találkozást. Az ávós őrök levetett ruhájáról levakarták a rabokat jelző míniumfestést, egy fogoly fából készített élethű géppisztolyt, cipőkrémmel bekente. Egy álávós külső munkára kísérte őket…

Jön a papa, jön a papa…

A kis csapat kijutott a táborból. Aztán menekülés. Négy emberéletbe került a próbálkozás, de egy közülük kijutott. A kutyák és a pribékek az elfogottakkal, apám elbeszélése alapján, ész addig ki nem gondolhatta kínzásokkal, a mi elrettentésünkre nyilvánosan végeztek. Mégis kiderült a titok. A Szabad Európa reggel és este ismételgette a neveket, közöttük apámét és mi valósággal megbolydultunk. Reggelenként anyámmal, nővéremmel a szobában, hogy a hang messze ne hallatszék, ütemesen lépkedve, mint valami vallásos éneket ismételgetve: jön a papa, jön a papa… kifáradásig mondogattuk.
Persze a szabadulás még messze volt. De a mi hitünkben már mégis közel. És akkor valamiképpen az addig mozdulatlan történelem is mozdult. Egyik reggel, amikor a ritmikus járás és a mondóka elmaradt, anyám felkeltett, nézd, ki van itt! Félig borotváltan kilépett a fürdőszobából egy idegen, és megkérdezte: ki vagyok én, kisfiam? Mozdulatlanná dermedtem. Apám volt. Úgy éreztem: még soha sem láttam. Akkor anyám mozdított rajtam és én futottam, sírtam, de már tudtam: viszszakaptam az apámat. Az önfeledt örvendezés után következett az újabb szomorúság, ő nem maradhat Budapesten, kitiltották, rendőri felügyelet alá kerül, ez éppen csak egy kis szivárvány a mi beborult egünkön. Másnap utaznia kellett. Új száműzetés kezdete volt az előbbi napfényes nap, azzal a reménységgel, ott már akár minden héten látogathatjuk.
Azért ez mégis új életet jelentett. Persze, de úgy látszik, minden kicsi jóért valamivel fizetni kellett. Ám az, hogy van édesapám, akiről sokáig csak rettegve gondolhattuk, hogy nincs többé, olyan orvosság volt, ami többet ért minden másnál. Akkor ő 43 kiló volt, a tartalmatlan levesek miatt csak has és csontok. Ereje alig volt, de el kellett helyezkedni azonnal, így lett Székesfehérváron kazánfűtő. Hogy megmosolyogtuk, mert a személyi igazolványba, amely azért más színű volt, úgy írták be: kazán fűttő. Nyáron ott voltam nála „segíteni”. Vele lenni. Mellette. Volt apám.

„Szeressétek ellenségeiteket”

De a rémségekről hallgatott. Már felnőtten tudtam meg, hogy olyan kegyetlenül megfenyegették őket, amelyben az is benne volt: ne keressék egymással se a kapcsolatokat! Egyik rabtársa később az iskolában osztályfőnököm lett, így aztán ők találkozhattak. Egyszer mégis szóra bírtam, s akkor mondta el két legmegindítóbb történetét. Volt közöttük egy pap, aki a legnagyobb titokban misézett, áldozott, aki kínzóinak szemében külön szálka volt. „Szeressétek ellenségeiteket” – mondta gúnyolódva az egyik smasszer, miközben ütötte-verte őt. Hát te csavargó! – ez volt a megszólításunk –, szeretsz-e engem? Igen – mondta a pap, mire még brutálisabban bántalmazta. Újra kérdezte, ő újra úgy válaszolt. A kínzó nem bírta tovább. Ehhez nagyon nagy lelkierő kellett. Gyakoribb volt, hogy ha valaki az esztelen bántalmazásokat nem bírta elviselni, kinti favágás közben letépett egy marék mérgező bogyót, megette és meghalt. Egy alkalommal, az úgynevezett „alakuló téren” – a tábor központját nevezték így – békaügetésre ítélték. Egy hatalmas követ két kézzel a feje fölé emelve kellett guggoló ugrálással végigcsinálnia, de ő a követ a fejére ejtette. Elborította a vér, azt hitték, vége. Kibírta. Sőt, ezek után „törökkövetből”, így csúfolták a kőfejtőket, bekerült a faesztergályos műhelybe. Félbeszakítottam apám fájdalmas visszaemlékezéseit. Azon aztán ő derült legjobban, hogy büntetése öt évéből hátra volt négy nap, de ő munkába állt, így a nyugdíjazásánál az öt év megpróbáltatásait munkaidőnek kellett beszámítani. Keserű mosoly volt csupán ez a véletlen, de annyi minden után ez is enyhe vigaszt adott.
A gyerekeim közül ketten még ismerhették apámat, aki szemükben a sokat szenvedett ember volt. Engem is ő tanított idegen nyelvekre. Neki köszönhettem, hogy huszonhét éven át a külkereskedelmi főiskolán nyelveket tanítottam. Lányom nyelvtanár, fiunkat most szentelik pappá. A legkisebb most kerül gimnáziumba. Apám tanítását, hogy a csavargóval is úgy kell bánni, vele is úgy kell szólni, ahogyan minden ember elvárja, megjegyezték. „Mert ha az ember kivetkőzik magából, és a másik bántására él, ott nagy bajok támadnak, és hosszú évek kellenek, hogy azt jóvátehessük.”
És ennek az elmúlt korszaknak jócskán maradt jóvátenni valója 1945 óta.