n Ferch Magda
zt hallottam róla, zárkózott, nehezen megközelíthető ember. De a Magvető kiadásában megjelent regény szerzője mosolygós, társasági lény. Felszabadultan cseveg, mintha évek óta hozzászokott volna a közszerepléshez. Pedig csak az utóbbi hetekben tanulgatja. Az is igaz viszont, hogy bejárta fél Európát – az utazás jó iskola –, és bizonyára a tanítás is megedzette. Mindenesetre, ha nem tudom, hogy ő írta ezt a könyvet, eszembe nem jutna, hogy a középkori trubadúrköltészet szakértője „parasztregény” írására adja a fejét. Ennyit az előítéletekről és a sémák okozta rossz tapasztalatokról. Az ő könyve azonban már az első oldalakkal megfog.
Az Esőváros két parasztcsalád, a Tormák és a Bujdosók történetét mondja el. Nagy szerelmek és tragédiák históriája a könyv, amelyben kallódó tehetségek, „lánglovagok” és (vélt) tehetségüket kibontakoztatni nem képes dilettánsok vonulnak fel. A helyszín: Dunaszerdahely, Budapest, Prága és álmokban a messzi Amerika. Mikszáth, Kafka, Kleist és Egon Erwin Kisch szelleme viaskodik egymással. Egy múlt század eleji csodától, a cséplőgéptől a XX. századbeli csodáig, a számítógépig és az internetig vezet az út. A kettő között három nemzedék történetszövedéke, amelyet a Nagykanizsán született, művésznek készült, de filosznak tanult szerző csak elbeszélésekből ismerhet.
– Könyvmoly kislány voltam, nekem a Felvidék, a Csallóköz sokáig mesevilág volt. Soha nem éltem ott, egyiket sem találtam a térképen, a Felvidék lehetett akár hetedhét ország. Fantasztikus történeteket mesélt róla a nagyapám, akihez erősen kötődtem. Az ő függetlenségvágya, iróniája és szellemező nagyanyám ezotériája fogott meg. Azután nálam is bekövetkezett az, ami a kamaszoknál általában bekövetkezik: tizenhét éves koromtól emlékezni sem akartam erre a tőlük hallott különleges ellenvilágra. Zavarba hozott, hogy paraszti nagyapám és nagyanyám személyisége, karaktere sehogy sem illeszkedett a parasztokról elterjedt előítéletekhez vagy társadalmi képhez. Egyedül Mikszáth alakjaihoz hasonlítottak egy kicsit, de nem illettek bele a gyámolítani való parasztról kialakított képbe. Különös élményanyagot kaptam tőlük, később, egyetemista koromban már elméletileg foglalkoztatott, hogyan lehet megidézni a népi elbeszélést posztmodern elbeszélésben ahhoz hasonlóan, ahogy a nagy portugál és latin-amerikai írók teszik.
– Mit jelent a posztmodern elbeszélés?
– Elmondom, hogy nekem mit jelent, de zavarna, ha húsz év múlva arról kellene vitatkoznom, hogy egyszer mit nyilatkoztam a posztmodernről. Szerintem leginkább a romantikával rokonítható. Különböző valóságokat és beszédmódokat egymás mellé rendelő technikának tartom, amely nem arra való, hogy megmondják vele az egyetlen üdvözítő megoldást.
– Mit tudott budapesti filosz létére a parasztok világáról?
– Sokat és semmit. A nagyszüleimtől már nem földeket, hanem történeteket örököltem. A bölcsészkaron én is tanultam a népiesség történetét, de ez értelmezhetetlen volt számomra. A János vitézzel összefüggésben ötlött föl bennem a gondolat – ezt persze csak utólag tudom –, hogy érdekes volna kicsit megbolygatni a népinek nevezett irodalom sémáit. Nem szeretem a népi–urbánus viszálykodást. Metaforikusan, nem megszokott beszédmóddal erről is szól a regény. Egy balsikerű népi íróról, aki nem boldogul, mert a népi írók esztétikája, regényvilága fojtogatóan szűk számára. És Torma Imre nehezen találja meg az érintkezési pontokat Prága és Dunaszerdahely, Kafka és Mikszáth között. De ezt is csak most gondolom, írás közben nem jutott eszembe.
– A kitelepítésekről hallott valamit gyerekkorában?
– Nem. Az édesanyám kisgyerek volt, amikor el kellett jönniük otthonról. A nagyszüleimnek és neki akkora sokk volt a kitelepítés – a kulák származás ürügyén –, hogy később is tabu maradt. Teljes hallgatás vette körül, kényszeres hallgatás. Nem esett szó róla, de állandóan arról beszéltek, hogy miért nem beszélnek róla. Más történetekkel írták körül a kimondhatatlant.
– Ezért a burjánzó cselekmény, amelyet a regény passzív narrátora, az írói álmokat dédelgető sikertelen újságíró ellenpontoz?
– A könyv szereplői örökös eseménybe kényszerítettségben élnek. Alig ér véget az első világháború, jön a forradalom, azután egy újabb rendszer, majd a második világháború és így tovább. Ebből a mocsárból, amely lehúz, csak a beszéd segítségével lehet kiszabadulni.
– Kényszeres beszéddel?
– Igen, ez a fajta beszéd arra jó, hogy az alakjaim eltávolítsák maguktól az eseményeket. Hogy ironikus távolságot teremtsenek a mindenkori hatalomtól. Aki tud beszélni, az nincs teljesen elveszve. De a kitelepítésről egyetlen szó sem hangzik el.
– Miért egy Nagykanizsán született, Nyugat- és Dél-Európát bejárt bölcsész választja ezt a témát?
– Talán éppen azért, mert aki nem a Felvidéken él, távlatból nézi azt a világot, így felszabadultabban tud beszélni róla, mint az, aki ott él. Mert nem tartja fogva a kettős látás kényszere, nem kell annyira törődnie azzal, hogy ki hol mit gondol róla.
– A regény vége már az unoka valós idejében játszódik, a rendszerváltozás időszakában. Ezt is tudja távolságtartóan nézni?
– Megpróbáltam, de nem sikerült. Eredetileg a szokásos témáról: a saját fiatalságomról, tehát a rendszerváltozás idejéről akartam regényt írni, de még túlságosan közeli az élmény. Csak megpiszkáltam a témát, később majd visszatérek rá. Az Esőváros a rendszerváltozáskor ér véget. A kitalált világ itt ér össze a valóságossal. A nagyszülők végképp nem értik a lányunokájukat, de azt tudják, hogy csak a történeteiket hagyhatják rá.
– A regény hangvételét az első oldalaktól kezdve sajátos humor és irónia határozza meg. Természetesen jön, vagy tudatosság eredménye?
– A barátaim tanúsíthatják, hogy nekem egyáltalán nincs humorérzékem. Nyelvi humorról van szó és iróniáról, amit halálosan komolyan veszek, mert ez az egyetlen lehetséges viszony a hatalomhoz.
– Segítette vagy nehezítette a dolgát regényírás közben, hogy szakképzett bölcsész, mégpedig speciális területtel, a középkori trubadúrköltészettel foglalkozik?
– A trubadúrköltészet, a középkori szerelmi líra ismerte a szerepjátszó megszólalást, a belőle eredő feszültséget. A portugál irodalomban is írnak férfiak szerelmes verseket nők nevében. Ezek a költemények ilyenformán nem olyanok, mint ha nők írták volna őket: varázsversek, azért íródtak, hogy a nők beleszeressenek a szerzőjükbe. Végig jelen van bennük Erósz, az életerő, a szabadság metaforája. A modern költészettől sem idegen ez a játék, Weöres Psychéje is erre épül. Ennyiben biztosan segített, hogy irodalommal, világirodalommal foglalkoztam, de csak közvetve, azzal, hogy mindezt asszimiláltam. Verseim rendezgetése közben úgy gondoltam, unalmas, ha csak egyszerűen egymás mellé sorakoztatom őket. Érdekesebb lenne, ha női, illetve férfihang váltakozása ellenpontozná ironikusan, amit mondok. Egész romanista felkészültségem erre ösztökélt. Rájöttem, hogy van hozzá családi háttér, mindaz, ami a gyerekkorom meséiből kibontakozik – és egyszer csak elkezdtem írni a regényt. Kipattant belőlem cséplőgépestől, kutyástól. Olyan volt, mintha hirtelen többszólamú kórust hallanék. Mintha egész életemben erre készültem volna. De nem találtam ki semmit, nem számítgattam. Arra viszont tudatosan törekedtem, hogy megszólítsak embereket, hogy a könyv megindítson bennük valamit. Amikor a tanítványaim okos kérdéseket tettek fel – „tanárnő, ez ugye Kosztolányiból jön?” –, nem tudtam válaszolni. Most jövök rá, ha visszagondolok, hogy sok elbeszélőtől – latin-amerikaiaktól is – tanult trükk fedezhető fel a regényben, de ez nem tudatos munka eredménye. Szégyen bevallani, hogy nagyon gyorsan írtam meg ezt a könyvet, de ez az igazság. Négy hónap alatt, miközben főállásban dolgoztam. Utólag persze sokat javítgattam rajta. Annyira fogva tartott az írás, hogy nem tudtam abbahagyni, amíg egy-egy fejezet végére nem értem. Ha reggelre jutottam el odáig, akkor reggelig írtam, azután mentem dolgozni.
– Egyenesen a Magvetőhöz vitte a kéziratot?
– Nem, beadtam több kis kiadónak is, de egyik sem válaszolt. A Magvetőből viszont hamar felhívtak, hogy ki akarják adni. Alig akartam elhinni, hogy szóba állnak egy abszolút kezdővel, és kétségeim is voltak, hogy érthető-e másoknak, amit írtam.
– Eddig csak verseket publikált. Hogyan reagált a környezete a regény megjelenésére?
– Vegyesen. A legjobb barátaim örültek és csodálkoztak. A tanítványaim is csodálkoztak. A távolabbi ismerősök nem hitték el, hogy én írtam. Azt gondolták, valaki áll a hátam mögött: egy nagy ember. Az édesanyám dokumentumhűséget várt, de hiába. Neki problémát okozott a fel nem dolgozott valóság és a regény világa közti ellentmondás.
– Az első bemutató Dunaszerdahelyen volt. Ott hogy fogadták?
– Gyerekkoromban, nagyapám elbeszélése alapján, világvárosnak képzeltem Dunaszerdahelyt bankokkal, szupermarketekkel. A valóság más, de a találkozás most is nagyon megható volt. Itt is kérdeztek olyasmit, amire nem tudtam válaszolni. De a többség arról érdeklődött, merre voltak nagyapám földjei, rokona-e X. Y.-nak ez vagy az, tehát dokumentumregénynek fogták föl a könyvet. Kérdeztek, hogy beszélhessenek arról, ami fontos nekik.
– Élnek még rokonai a Felvidéken?
– Nem vagyok nagy rokonlátogató. A családunk tagjai többnyire Magyarország különböző megyéiben és a képzelet világában élnek számosan és jó egészségben, és történetmondással tartják a kapcsolatot.
– Azt mondja, tele van íráskedvvel. Mire készül?
– A történelmi regény műfaján belül – egy Gellért püspök kanonizációjáról szóló történettel – szeretnék nem konvencionális, nem ódon és nem komolykodó vallásos regénynyelvet kidolgozni. S továbbra is foglalkoztat a rendszerváltozás és az azóta eltelt évtized. Egy íróvá lett állami gondozott kislány szemével akarom láttatni. Mindkét esetben az érdekel, hogyan lehet szembehelyezkedni a konvenciókkal.
– Megváltozott az élete az Esőváros megjelenése óta?
– Igen. Sokan keresnek, kérdeznek, interjúkat kell adnom, könyvbemutatókra kell járnom. Mosolyogjak, mondjak humoros dolgokat – kapom az instrukciókat. Tisztában vagyok vele, mennyire fontos, hogy az ember ilyenkor ne veszítse el a józanságát. Ne legyen mások teremtménye, ne képzelje magát csodalénynek, mert akkor nem tud többé írni.
– Bánki Éva megváltozott-e?
– Engem is megváltoztatott ez a könyv. Korábban soha nem írtam prózát, csak verset. Regényírás közben olyan belső szabadságot éreztem, hogy azt mondtam magamban: az se baj, ha sehol nem fogadják el a könyvemet, vagy ha meghalok. A csoda már megtörtént velem, minden más mellékes.
Bánki Éva 1966-ban született Nagykanizsán. Budapesten érettségizett 1985-ben, utána rögtön felvették az ELTE magyar–történelem szakára. A középkori trubadúrköltészetet tanulmányozta, és portugálul tanult. Tudományos ösztöndíjas volt az Akadémián, végigcsavarogta Európát különböző ösztöndíjakkal. Tanított középiskolában, egyetemeken, dolgozott könyvkiadóban. Barátaival megalapította Magyarország első internetes tudományos lapját. Jelenleg a Károli-egyetem magyar tanszékének munkatársa. Versei a Mozgó Világban, a Sárkányfűben és a Kalligramban jelentek meg. Az Esőváros első prózai műve.
