Beugrottam a liftbe, fogtam az ajtót belülről. Üvöltöttek: gyere ki, te szemét! Ketten voltak, rám törték az ajtót, valami vasdarab volt egyikük kezében. Kirángattak a hajamnál fogva, ütöttek, rúgtak, csak néztem, mennyi vér van körülöttem, azt hittem, meghalok – emlékszik vissza Tihamér, miközben a kórház felé haladunk az esőben. Szabadkán nagypéntek óta szakad az eső, fal mellett járnak az emberek, mert az autók rájuk robbantják a pocsolyákat.
Tihamér azt állítja, csupán azért verte meg nacionalista szerb szomszédja, mert magyar. Leletekért visszük a kórházba. Orr- és arccsontja eltörött, szépen gyógyul, nemsokára ismét munkába állhat. Azt meséli, egyre gyakoribbak a fiatalok közti etnikai alapú inzultusok; az agresszorok egyik szokása, hogy körülállják és – hiába védekeznek – megfogdossák a magyar kamasz lányokat. A magyarok által látogatott szórakozóhelyeken megjelenve gyakran összetűzést provokálnak. A kiérkező rendőrök általában szívélyesen köszöntik a verekedések szerb résztvevőit, a magyarokat pedig beviszik, olykor bántalmazzák is. Tihamér szomszédját az eset óta nem vonták felelősségre.
A Vajdasági Magyar Szövetség irodájában találkozunk Szakács Csabával, aki a szervezet nyugat-bácskai tevékenységét koordinálja. Zomboron lakik, ahol a fenyegetőző falfirkák, támadások, rongálások már rendszeressé váltak. „Ismeretlen tettesek” kiírták a református templom bejáratára: Szerbia pravoszláv állam; hasonló felirat jelent meg a római katolikus templom kerítésén is. A templomablakokat betörték, a kerítésoszlopokat ledöntötték. Itt is, akár Szabadkán és másutt, meggyalázták a nemzetiségi temetőt.
Szakad az eső. Széles, sötét földek közt haladunk Zombor felé.
– Tito országát a Vajdaság mezőgazdasága, a horvát tengerpart és a szlovén csúcstechnológia tartotta el, mégis a szerbek akartak uralkodni. Ez a föld ma is eltarthatná fél Európát – sóhajt Szakács Csaba –, de nem érdemes már művelni, csak azért tartják meg sokan, mert szimbólum, apáról fiúra szálló örökség. Nekem is van két és fél holdam, nagyapámé volt meg az ő nagyapjáé, szégyellem eladni. Pedig a terményt bagóért veszik át. Tudok olyan gazdáról, aki elzálogosította a házát, hogy takarmányt tudjon venni. Persze ez nem megoldás, az állatokból nem fogja tudni fenntartani magát, és a bank a házát is elviszi. Úgy tönkremennek a családok, hogy már a lelkük is kárát látja. Vannak családfők, akik egy éve nem kaptak fizetést. Ismerek olyan családot is, ahol ilyen esős időben nem mehetnek iskolába a gyerekek, mert nincs megfelelő cipőjük.
A magyar ember általában kilátástalanul elszegényedik, sokan eladják a magyarságukat. Ez azt jelenti, hogy gyerekeiket nem járatják magyar iskolába, Kovácsból esetleg Kovacsevicsre változtatják a nevüket, átveszik a szerbség szokásait a jobb megélhetés reményében. Ezeket úgy nevezik: szófogadó magyarok. A szerb iskolába járó, magyarul nem tanuló gyermekekkel otthon is szerbül beszélnek.
– Az ilyenek azonban sehonnaivá válnak – véli Szakács Csaba. – A szerbség mindig jöttmentnek fogja tartani őket, a magyar közösségből pedig kiszakítják magukat. Zomborban több ezer magyar él, ebben az évben mégis mindössze öt elsős van az anyanyelvi tagozatos osztályban. Öt. Mindig mi vagyunk, akik beadjuk a derekunkat. Szépen, csöndben beolvadunk. Tito idejében körülbelül félmillió magyar volt a Vajdaságban, most háromszázezren sem vagyunk. Az itteniek kulturáltsága a Monarchia hagyatéka; Szerbia alsó része török uralom alatt volt, a balkáni színvonal fölé soha nem tudott emelkedni, míg a Vajdaság a Monarchiához tartozott. Az őslakos vajdasági szerbek toleránsabbak, sokkal inkább képesek az együttélésre, mint a délről fölmenekült réteg; általában közülük kerülnek ki a bajkeverők. A menekültek gyakran azzal az elképzeléssel érkeznek a Vajdaságba, hogy a magyarok házait megkaphatják. Mint a vukovári csata után, mikor a magyar házaknál megjelentek a szerb fegyveresek, és öt percet adtak az eltakarodásra. Megkérdeztem a menekült szerb szomszédomat, ha lehetősége adódna, kizavarna a házamból? Azt mondta, nem tudja, gondolkozik. Aztán nem válaszolt, és ebben a hallgatásban benne volt a válasz.
Sokan mondják, az lehet a baj, hogy a magyaroknak láthatóan más a gondolkozásuk, a viselkedésük. Egész Vajdaságban probléma a kisebbségekkel szembeni diszkrimináció: Szabadka erős magyar központ, de az állami cégek vezetőségébe szinte csak szerbek juthatnak be, még ha adott esetben kevésbé képzettek is, mint a magyarok. Egy-egy magyar iskolaigazgató kinevezése rengeteg küzdelembe kerül. Ha egy cégnek rosszul megy, természetes, hogy előbb a magyar dolgozókat küldi el, vagy az ő bérüket tartja vissza.
A soviniszta eszmék terjedéséhez nagyban hozzájárul a szegénység. Amint elérné a közhangulat a zúgolódás szintjét, a radikálisok – akik egyre erősebbek Szerbiában – kikiáltják valamelyik kisebbséget minden baj okozójának. Kétféle mércét alkalmaznak: Koszovóban, ahol kisebbségben van a szerbség, történelmi gyökereikre hivatkoznak. A Vajdaságban viszont, ahol nincs történelmi léptékű múltjuk, létszámbeli fölényükre apellálnak – egyre nagyobb sikerrel, hiszen a magyarság rohamosan fogy.
A sovinizmus terjed, mint a tűz. Jellemző a helyzetre, hogy Kostunica parlamentje (az elnököt sokan „frakkos Seseljként” emlegetik) elfogadott egy törvényt, miszerint azok, akiket a hágai bíróság háborús bűnösnek nyilvánított, valójában nemzeti hősök, és családtagjaiknak joguk van állami kedvezményekre. Ezzel a magyarok szerint azt üzenték: nemcsak hogy szabad ölni más nemzetiségűeket, de dicsőséges cselekedetnek tartják. Hamarosan nincs mit ennünk, de támogatjuk gyilkosaink családját – mondogatják a kisebbségiek.
A szerbség józan rétegei hiába emelnek szót az ilyen rendelkezések ellen. Pedig sokuk felismerte, hogy az Európához való kapcsolódási pontot számukra a vajdasági magyarság jelenti, és Szerbia nem tud felzárkózni úgy, hogy ne tegyen megfelelő engedményeket a kisebbségek felé. Amikor Kasza Józsefet, a VMSZ elnökét életveszélyesen megfenyegették, a mérsékelt Nenad Csanak is hasonló fenyegetést kapott honfitársaitól.
A feszültségek egy darabig csak tartományi szinten, a politikában voltak jelen, néhány hete, a falfirkák óta azonban érezhetők a személyes kapcsolatokban is. Szakács Csaba is megerősíti, főleg fiatalok között fordul elő erőszak. Tud olyan esetről, amikor magyar lányokat szerb menekült fiúk terrorizáltak, és a szülők hiába kérték a hatóság védelmét.
Milosevics idejében a szerbség felfegyverkezett. A Djindjics elleni merénylet után ugyan sok fegyvert begyűjtött a rendőrség, de azért a legtöbb családban maradt puska, pisztoly, esetleg kézigránát vagy gépfegyver. Nem is tartják férfinak, aki nem tud fegyverrel bánni. A magyaroknak nincs fegyverük. De Szakács Csaba úgy látja, a Vajdaságban nem is lehet háborúzni, a sík, átlátható vidék védelmet jelent; nem alkalmas rejtőzködésre, partizánakciókra, ami a balkáni harcmodor egyik legfontosabb jellemzője.
Éles reflektorral jön szembe egy autó, nagy, kék zászló lobog rajta. Szakács Csaba szerint ez a radikálisok egyik szimbóluma; halálfejes, sasos csetnik zászlókkal járnak, a falvakban még hangoskodnak is, megafonnal hergelik a lakosságot a magyarok ellen, a rendőrök szeme láttára, füle hallatára.
– Nyugtalanítóak a falfirkák is, ezek a dolgok is, de megpróbáljuk nem észrevenni őket. Nem nézünk oda, vagy nyelünk egyet. Engem fenyegethetnek, de a gyerekeimet féltem, ez az igazság. Nem szabad válaszolni a provokációra. Csak az a baj, hogy a fiataloknak nincs elég önmérsékletük.
Zomboron Békássy Andor református lelkipásztor fogad minket. A gyülekezet itt mindig magyar és német egyháztagokból állott, 1945 után a németek is magyaroknak vallották magukat. Az egykori Só utcában – ma Csitaonicska utca – a húszas évek óta áll az egyház tulajdonában a templom, amelyet elemi iskolaként is használtak. Utoljára az oroszok gyalázták meg az imatermet negyvennégy októberében, lovakat tartottak benne.
Nemrég valaki azt írta a templomajtóra: ez itt pravoszláv föld.
– A szerbeknél nemzetiség és vallás egyet jelent. Ha megkérdezzük, milyen nemzetiségűek, azt felelik, pravoszlávok. És fordítva is: milyen vallású vagy? Szerb. Nem a magyarokat gyűlölik, hanem azt nem tudják elviselni, ha valaki más. Nemrégiben bevezettek egy csövet a pincénkbe, elárasztották vízzel.
Tavaly hivatalosan bejelentették, hogy Zomborban tizennyolcezer menekült telepedett le. Néhány hete a lelkész egyik barátja este, hazafelé az utcán beszélgetett a feleségével – természetesen magyarul –, amikor négy-öt fiatal megállította őket azzal, hogy ez itt Szerbia, itt ne ugassanak magyarul!
– A barátom visszafeleselt nekik, de a felesége szerencsére elrángatta onnan, különben csúnyán megverték volna. A múltkor egy újvidéki nyomdában mondta a tulajdonos: az utóbbi időben éjszakánként az ottani magyar fiatalokat inzultálják. Az is előfordul, hogy egyszerűen levizelik a magyar rendszámú autót. Néhány hete egy szerb ember megkérdezte: mikor jöttem ide, ötvenhatban?
– Azt feleltem, meg tudom mutatni az őseim sírját négyszáz évre visszamenőleg. És visszakérdeztem, ő meg tudja mutatni? Ez a bajuk a temetőkkel, emlékezteti őket, hogy nekünk itt vannak a gyökereink. De hozzá kell tennem: sok szerbbel találkozom, aki ugyanúgy felháborodik az ilyen falfirkákon, mint mi, magyarok.
Visszafelé, a Szabadkára vezető úton, egy sebességkorlátozó tábla mögül kilép és integetni kezd két rendőr. Odakanyarodunk, egyikük mutatja: ötvenkettővel mentünk negyven helyett. Szálljunk ki. Biznisz, kérdi a rendőr. Nem, mondom, zsurnaliszt. Gazeta. Bólint. Egy cetlire írja, ezerötszáz dinár.
– Nincs nálam dinár – mondom –, utrom kaming, érted, vecsernya megyek vissza hangeri. Csak forint!
– Eto – mutat a földre – Szerbia. Dinár. Euró, dollár – teszi hozzá tűnődve. Beküld a kocsmába, váltsak pénzt. Odabent barna arcú borivojék ülnek a vastag füstben.
– Cséncs forint–dinár?
Nevetnek. Nevet a rendőr is, mikor visszatérek, meglóbálja az útlevelem, odadobja az autója tetejére. Menjek el egy tíz kilométerre levő pénzváltóba. Egy óra múltán térek vissza, megkönnyebbülve, hogy még ott találom. Miután fizetek, nevetve elköszön. Végül is igaza van, eto tényleg Szerbia.
Szabadkán sikerül elérnem Egeresi Sándort, az MVSZ és a tartományi képviselőház alelnökét. Azt mondja, 2002-ben sokan úgy gondolták, vége a félelemmel terhes időszaknak. Tévedtek. A megfélemlítési hullám egy éve tart, 2003 márciusától, Djindjics meggyilkolása óta. A helyzet és a hangulat kezd hasonlítani a kilencvenes évek elejéhez, amikor kitört a polgárháború.
– Amikor a temetőben körülbelül száz horvát és magyar sírt meggyaláztak, a rendőrség közölte, három kiskorú gyerek követte el a rongálásokat. Újvidéken fél éve nyolcvan magyar sírt dúltak fel a katolikus temetőben. A hatóság szinte mozdulatlan. Pedig a Kostunica-politika hivatalosan kinyilvánított szándéka az, hogy Európa felé induljon az ország.
Az atrocitások időzítése a magyarok gyanúját látszik igazolni, miszerint a támadásokat nem elszigetelt bandák követik el ötletszerűen, hanem összehangolt, irányított provokációról van szó. A vajdasági parlament egyhangúlag elítélte a kisebbségellenes akciókat. Bíznak benne, hogy Kasza József nem hiába járt ez ügyben Kostunicánál. A képviselő fontos előrelépésnek tartja, hogy a kisebbségeknek van nemzeti tanácsuk Szerbiában, s van kormányzati ígéret a finanszírozásukra is. Bíznak a demokratikus erők összefogásában, amelyek talán még túlsúlyban vannak. Ám egyelőre nem látszik ez az összefogás. Júliusban elnökválasztás lesz, és a radikálisok jelöltje, Tomiszlav Nikolics nagyon erős bázissal rendelkezik. Nagyon oda kell figyelni Magyarországnak is, a nemzetközi közösségeknek is a Vajdaságra, hogy meg ne történhessen az, ami Koszovóban – ami különben március közepén, mikor erőteljesen megindult a koszovói szerb exodus Újvidékre, nem látszott lehetetlennek. A képviselő szerint a belgrádi média kisebbségellenes hangulatú műsoraival közreműködik a nacionalista hangulat szításában. A hét végén komoly atrocitás nem történt, ám ez betudható annak is, hogy – gondviselésszerűen – az ortodox és a nyugati húsvét azonos időpontra esett, és a többség az ünneppel volt elfoglalva.
Amikor a szerb hadsereg Szlavónia ellen támadott, Fodor János sok társával együtt megtagadta a bevonulást – hiszen Szlavóniában számos magyar élt, és nem akart ellenük harcolni. Az amnesztiáig katonaszökevényként bujkált, most a szabadkai községi tanács képviselője.
– A pánszerb hevület gyilkos hevület – mondja, és negyvennégy novemberét említi, amikor a Vörös Hadsereg nyomában járó szerb partizánosztagok ezrével gyilkolták le a magyarokat. Fodor János zaklatottsága érthető: hetekig kapott telefonhívásokat, délután is, éjjel is; valaki bemondta szerbül: „tűnjetek el, mert legyilkolunk benneteket!” Magnóra rögzítette a hívásokat, feljelentést tett, eredmény nélkül.
– Szemembe is megmondta egy szerb munkatársam: egyszer úgyis elvágjuk a torkotokat! Ilyen eset másokkal is előfordult. Már az iskolában elkezdődik a diszkrimináció, a magyar gyerek kikap, a szerb nem. A temetőinket azért rombolják, hogy nyomunk se maradjon. Azt hangoztatják, mi okoztuk a háborújuk elvesztését, mert nem akartunk elmenni harcolni. Sokan megijednek tőlük, elmennek, ötvenezer magyar fiatal költözött el a Délvidékről a közelmúltban, akikre a jövőt alapoztuk.
Antal István, a jugoszláv Kelebia polgármestere azt mondja: május elsején a települése két kilométerre lesz az Európai Közösségtől, időben mérve azonban, attól tart, legalább húsz évre. Tudomása szerint a menekülteket tudatosan irányították a Vajdaságba, hogy megváltoztasák a tartomány etnikai összetételét.
– A tűzvész apró parazsakkal kezdődik. Minket arra neveltek a szüleink, hogy hallgassunk, húzzuk meg magunkat. De az utánunk jövő generáció már hevesebb. Ha egyszer visszaütnek, az „casus belli”-t jelent, beláthatatlan következményekkel járhat. Édesapámat megpofozta a szerb rendőr kamaszkorában, ha felkapcsolt lámpával biciklizett, de azért is, ha lekapcsolta a lámpát. Amikor legutóbb igazoltattak, a nevembe is belekötött a szerb rendőr – mi az, kérdezte, két keresztnevem van, vezetéknevem egy sincs? Ha nem kapunk segítséget, harminc év múlva a csontjaink sem lesznek itt, kiakaparják és szétszórják azokat is. A szerbek közül sokan úgy küldik óvodába a gyerekeiket: meg ne tudjam, hogy elvert valaki, te légy az erősebb! A szélsőségeseik nyilvánosan hangoztatják, hogy a szerbség „nebecki narod”, mennybéli nép, az Isten választotta őket az uralkodásra. A háborús bűnösök hozzátartozói járulékot kapnak – a gyerekeink gyilkosainak kell fizetnünk?
Estére eláll az eső, az elsötétedett Szabadkán béke van, nyüzsgő, törékeny béke. Fiatalok rajzanak ki az utcára, megtelnek a presszók és a szupermarketek, a hiányos vakolatú színházból zene szűrődik ki. A tér túloldalán a vajdasági magyar újság táblája: Magyar Szó.
A falakon feliratok. Body Count, Metallica, „Irina I love you”. És nagy, szürke mészfoltok, amelyeken, mint gézen a vér, átütnek a cirill betűk.
