Népfelkelők és terroristák

Az egy évvel ezelőtt Irak ellen indított, az Egyesült Államok által vezetett háború egyetlen kézzelfogható eredménye eddig Szaddám Huszein elfogása volt. Az állítólagos tömegpusztító fegyverek nem kerültek elő, a politikai intézményrendszer romokban hever, a társadalom szétforgácsolódott.
Az eddig viszonylagos nyugalmat mutató iraki síiták lázadása, a szunnitákkal való együttműködése plasztikusan mutatja meg azt a veszedelmes helyzetet, amikor egy társadalomban csak egyetlen dologban van konszenzus: mindenki elégedetlen a fennálló állapotokkal.

Választások másképp

Igazából a síiták fegyveres akcióit sem közvetlenül az amerikai megszállás váltotta ki, hanem a közjogi kérdésekben mutatkozó véleménykülönbség. A zavargások főként azért robbantak ki, mert a síiták úgy vélik, a június 30-i hatalomátadás és a közvetett parlamenti választások révén tovább gyöngülnek pozícióik.
A síiták szerint az amerikaiak a kurdok érdekeit tartották szem előtt, amikor kidolgozták a hatalomátadás forgatókönyvét. Más kérdés, hogy ma már a kurdok sem elégedettek azzal, amit kaptak.
A kurdok az egyetlen iraki közösség, amely teljes mértékben támogatta az amerikai megszállást.
Az előző öbölháború (1991) óta, mióta Szaddám Huszein visszavonta katonáit területükről, és térségüket repülési tilalom őrizte a diktátor napalmjától és mérgesgáz-bombáitól, gyakorlatilag sikeresen igazgatott miniállamot működtettek. Most megelégednének az iraki Kurdisztán autonómiájával is az államszövetség keretein belül: tisztában vannak vele, hogy a függetlenség kérdésének puszta felvetése is kiválthat egy török katonai inváziót, esetleg Szíria és Irán segítségével. (Az ideiglenes iraki kormányzatban a két nagy kurd párt képviselői is helyet kaptak oly módon, hogy lemondtak az önálló kül-, védelmi és pénzügyi politikáról.) Fájó pont ugyanakkor számukra, hogy noha a márciusban megszületett ideiglenes alkotmány elismeri a kurd autonómiát, ez nem terjed ki az olajban gazdag moszuli és kirkuki tartományokra, ahol a lakosság vegyes, noha a kurdok többséget alkotnak. (A kurd autonómia csak azt a három tartományt foglalja magában, ahol a lakosság homogén.)
A kurdok emiatt egyre elégedetlenebbek az Egyesült Államok iraki tevékenységének következményeivel, közösségükben mind gyakrabban hallani: a nép Szaddám alatt nagyobb autonómiát élvezett. A kurdok most azt követelik az ideiglenes kormányzótanácsot felváltó átmeneti kormánytól, hogy ismerje el a kurd fennhatóságot az olajban gazdag kurd térségekben is és mindazokon a területeken, ahonnan a kurdokat korábban elűzte a megdöntött diktátor.
A belviszály lehetőségét rejti magában, hogy az ideiglenes szabályozás értelmében az autonóm tartományok lakosságának kétharmada megvétózhatja a végleges alkotmány bármely passzusát; ezzel a kurdokat szembeállítják más közösségekkel, a türkménekkel, a szunnita arabokkal és mindenekelőtt a túlnyomó többséget alkotó síitákkal.
Mindazonáltal ez a térség legalább nem szolgál mindennap kellemetlen meglepetésekkel: a rivális kurd szervezetek, Maszud Barzani iraki Kurdisztáni Demokratikus Pártja és Dzsalal Talabani Kurdisztáni Hazafias Uniója félretették korábbi ellentéteiket, immár másfél évtizede békésen kormányoznak Észak-Irakban, s képesek választási szövetséget kötni. Nekik ezért – ellentétben a megosztott síitákkal – a júniusra kitűzött közvetett, jelölőgyűléses rendszer sem lesz hátrányos az új, ideiglenes iraki parlament megválasztására.
A síiták a közvetlen választások követelése mellett mindeneklőtt az ellen tiltakoztak, hogy az autonóm területek ilyen könnyedén megvétózhatják a síita többség akaratát. A kurdok viszont ragaszkodtak hozzá, hogy az ideiglenes alkotmányt az eredeti formában írják alá, és mindössze abban engedtek, hogy a későbbi, második választások formája már a síiták által követelt közvetlen módozatú legyen.
A síiták ezért is ellenzik a föderális struktúrát: szerették volna elérni, hogy még a június 30-i hatalomátadás előtt közvetlen, általános választásokon döntsenek az államformáról (ez szerintük jobban érvényre juttatta volna a síita többség befolyását az országban). Decemberben szervezetük, az Iraki Iszlám Forradalom Legfelső Tanácsának (SCIRI) vezetője, Szisztáni ajatollah terjesztette elő ezt a követelést, amely a kurdok heves ellenállásába ütközött. Washington ragaszkodott hozzá, hogy 2004. június 30-án, közvetlenül a hatalomátadáskor e sokat bírált közvetett, elektoros jelölőgyűléseken átmeneti választásokon döntsenek az átmeneti parlament összetételéről, s fél év múlva, 2005 januárjában tartsanak általános, közvetlen parlamenti választásokat. Az amerikaiak azzal érveltek, hogy addig némiképp konszolidálódhat a plurális pártstruktúra. A terv szerint 2005. január végéig az átmeneti parlament elnöke és két alelnöke kijelöli a végrehajtó hatalommal felruházott kormányfőt. A törvényhozás egyúttal elfogadja a végleges alkotmányt, amelyet 2005. október 15-ig népszavazásra bocsátanak. Jövő decemberben pedig már az új parlament fogadja el az ország végleges alkotmányát, pontot téve a demokratikus átalakulás végére.
A síitáknak nem sikerült töröltetniük a kurdok vétójogát a végleges alkotmány elfogadásában, és Szisztáni ajatollah azt is hiába követelte, hogy az elnökség ne három-, hanem ötfős legyen, és három helyet a síiták töltsenek be. Az ideiglenes alkotmányt az eredeti formában írták alá, mivel a kurdok ragaszkodtak a változatlan szöveghez.

Amiről az alkotmány nem tesz említést

Az új, egyelőre ideiglenes alkotmány lépésről lépésre rendelkezik a 2005 végéig tartó átmenetről, a politikai intézmények demokratizálásáról, de nem rendelkezik arról, miféle átmeneti kormány veszi át a hatalmat az idén nyáron az ideiglenes kormányzótanácstól. Akárcsak Afganisztánban, egyelőre feltehetően csak a név változik. Hívják bár átmeneti kormánynak, a jelenlegi kormányzótanács összetétele nem sokat változik majd, a tényleges hatalom pedig az amerikaiaké marad: Paul Bremer kormányzó után de facto az óriásira felduzzasztott, háromezer politikai munkatársat foglalkoztató bagdadi amerikai nagykövetség veszi át az igazgatást.
Az ideiglenes alkotmány tartalmazza a nyugati demokráciák összes kritériumát: a hadsereg civil felügyelet alatt áll, a hatalmi ágak egymást ellenőrzik, rendelkezik az igazságszolgáltatás függetlenségéről, helyt kapnak benne az emberi, valamint a női jogok. (A képviselői helyek 25 százalékát garantálni kell a nők számára.)
Ez mind szép.
Nem rendelkezik viszont a milíciák, a kurd pesmergák és a síita brigádok lefegyverzéséről (ami nem is csoda, hiszen nem funkcionálnak még a nemzeti fegyveres erők). Ez azért gond, mert a síiták megosztottabbak, mint a kurdok. A tavaly meggyilkolt Mohamed Bakír al-Hakím nagyajatollah húsz évig élt iráni száműzetésben, és a több tízezer harcost számláló Badr-brigád felett diszponált. Ő élesen ellenezte az együttműködést az amerikaiakkal. Fiatal utóda, a Szaddám által öt éve megöletett Szadik asz-Szadr ajatollah ambiciózus és harcias harmincéves fia, Muktada asz-Szadr ajatollah ugyancsak nyíltan Amerika-ellenes. Fegyveres ereje, a Dzsais al-Mahdi népes milíciája ma már több mint tízezer titkos harcossal rendelkezik.

Közös nevezőn Irán és az Al-Kaida

Muktada asz-Szadr ajatollah azon az állásponton van, hogy az államot, akárcsak Iránban, a síita hittudósoknak kell irányítaniuk. Muktada riválisa, az idős Szisztáni nagyajatollah ugyanakkor együttműködik a megszállókkal (jelenleg az ő irányzata képviseli a SCIRI-t, az iraki síiták megosztott szervezetét az iraki kormányzótanácsban). Ő úgy véli, a papoknak tartózkodniuk kell a politikától, mindössze közösségeik szociális vezetőiként kell szolgálniuk.
Az iráni héják feldühödve azon, hogy Afganisztánban elveszítik szövetségesüket, Iszmail Khan heráti hadurat (mivel ott a március 21-i zavargások után az iráni iszlám gárdisták helyett már a Karzai-kormány katonái tartják fenn a rendet, és az iráni határ közelében nagy amerikai bázis épül), átdobták Irakba a Badr-brigád tizenötezer harcosát.
A Szaddám-rezsim bukását, a világ legszorosabb állami ellenőrzésének felbomlását követően keletkezett politikai vákuumot ráadásul nemcsak a síiták igyekeznek kitölteni, hanem az Irán által is támogatott iraki tálibok, az Al-Kaida helyi szervezetének számító Anszar al-Iszlám is, sőt ma már külföldi harcosok ezrei özönlenek Irakba.
A külföldi fegyveresek koordinálásában oroszlánrészt vállaló Al-Kaida célja viszont nemcsak a kollaboránsok elrettentése, az amerikaiak kiűzése, hanem az is, hogy a síitákat távol tartsa a hatalomtól, és befolyásolja a júniusi választásokat. Ezt a célt szolgálták március 2-án az ásúra ünnepi körmenetek síita hívői ellen elkövetett bagdadi és kerbalai véres merényletek.
Ami Szaddám idején elképzelhetetlen volt, ma már természetes: minden jel arra mutat, hogy Szaddám hívei – akik többnyire a korábban kivételes helyzetet élvező szunniták közül kerülnek ki – és az Al-Kaida szövetségre léptek, legalábbis megegyeznek az érdekeik. Sőt ma már riválisaikkal, a síitákkal is egyre több céljuk közös: ezek között nemcsak a megszállók kiűzését említhetjük, hanem a polgárháború kirobbantását is.
Furcsának tűnhet, de az iraki síiták súlyának növekedése a fő védnökük szerepében tetszelgő szomszédos országnak, Iránnak sem érdeke. A világ síitái feletti uralomban ugyanis az igen erős nedzsefi papság versenytársat jelent az iráni (kumi) papi elitnek. Iránban a februári választásokon a héják kerekedtek felül, így az Egyesült Államokkal szembeni enyhülés lehetősége szertefoszlott. Az iráni héják most úgy vélik, mindaddig, míg állandósul a zűrzavar Irakban, az Egyesült Államok katonailag nem lesz képes megtámadni az országot, és az atomenergia-ügynökséget sem tudja ráuszítani az országra. Iránnak tehát hiába ősellensége a síitákat is támadó Al-Kaida, érdekeik közösek: minél nagyobb a zűrzavar Irakban, annál jobb.
Az utóbbi esztendő során Irak valóságos terroristaparadicsommá lett. Az országba özönlő terroristák tevékenységéhez járulnak az iráni militánsok és az iraki síita hitharcosok akciói. Együttesen teljesítik be az Al-Kaida új stratégiáját, amely a városi gerillafelkelést igyekszik népfelkeléssé átváltoztatni. Az új taktika: kemény – vagyis katonai célpontok elleni – támadásokkal elérni a választások elhalasztását, befolyásolni az ország politikai jövőjét. Csakhogy az Al-Kaida nem a síiták érdekében akarja megzavarni a június 30-i hatalomátadást: hosszú távon épp a síiták térnyerését kívánja megakadályozni Irakban úgy, hogy eközben meghiúsítsa az iraki politikai intézmények stabilizációját is.
E különféle célok ideiglenes találkozása miatt most egy furcsa, ijesztő koalíció lehetősége körvonalazódik Irakban: a felszínen az látszik, hogy az iraki szunniták és síiták akciói egyre koordináltabbak, miközben a terrorakciók sem szünetelnek. Valójában azonban arról is szó van, hogy az iráni héják és az Al-Kaida kezet fogott Irakban.
Az ajatollahok, terroristák és népfelkelők egymásra találtak.