Mintha ünneplőbe öltözött volna tegnap nem csupán a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont, de a környék, és maga Budapest is. A magyarországi holokauszt 60. évfordulójára érkeztek a meghívottak, túlélők, az egykori embermentők, s velük talán az egész utóbbi hatvan év elnyomatásának, elhallgatásának fájdalma is tárgyiasult. Volt, aki botra támaszkodva jött, ünnepi fejfedővel, mások unokájukba, gyermekeikbe karolva lépdeltek, hogy részesei legyenek a megemlékezésnek. Ismeretlen ismerősök köszöntötték egymást, hiszen ha nem is találkoztak a hatvan évvel ezelőtti vészterhes időkben, a közösen átélt történelem szavak nélkül is érzékelhetően családias, testvéri közösségbe kovácsolta mindazokat, akik jelen voltak tegnap.
Darányi Andrásnak, a Holokauszt Emlékközpont igazgatójának kérése – még mielőtt megfogalmazta volna – meghallgatásra talált. Ugyanis felhívással fordult a túlélőkhöz, az embermentőkhöz, a szemtanúkhoz, hogy hozzák el emlékeiket, fennmaradt dokumentumaikat, tárgyaikat, mondják el történeteiket. Hozzáfűzte: hozzák el gyermekeiket, unokáikat, diákjaikat, barátaikat, hogy lássa mindenki ezt a helyet. Az emlékfalon lévő és folyamatosan bővülő nevek, a mártírok nevei megismételhetetlen emberi sorsokat takarnak. Mint mondta, ezek a zsidó vagy zsidóvá tett emberek, ezek a romák áldozatok, a magyar nemzet és Európa vértanúi.
A régi, egykori pompájában megújhodott zsinagógatérben nézhettük a feszülten figyelő arcokat, tekinteteket. Nemcsak a ruhák, az öltözékek voltak az alkalomhoz illőre igazítva, sokfajta érzelem tükröződött a szemekben. Gondolatban végigfuthatott bennük nem pusztán a vészkorszakban átélt megaláztatás, szeretteik, barátaik fájdalmas elvesztése, de az azóta eltelt több évtized, amikor a holokausztról sem emlékezett meg a diktatórikus, szintén bűnökkel terhelt hatalom. Amikor a nyolcvanas évek Nyugaton nagy visszhangot kiváltott holokauszt-filmsorozatát sem engedték itthon levetíteni.
És sokan talán, akik messzi földről zarándokoltak el a megemlékezésre, nem is értették, hogy pontosan mit jelentenek Demszky Gábor szavai, aki szónoklatában arról beszélt: csupán akkor leszünk végleg immunisak a rasszista kísértéssel szemben, ha minden meghatározó politikai erő és mértékadó civil testület elhatárolódik a mai antiszemitizmus, a szélsőjobboldal megnyilvánulásaitól. Sokan azt sem érthették tán, kikre gondol a főpolgármester, amikor olyan politikusokról beszélt, akik egy szájból hideget és meleget fújnak egyszerre, s vajon kik lehetnek, akik miközben elítélik a jelen antiszemita futóbolondjait, magukénak vallják az ezen őrültségeket millió magyarhoz közvetítő rádióműsorokat és televíziós csatornákat. A főpolgármester mindenesetre bocsánatot kért az egész magyarság nevében a magyar zsidóságtól azért a bűnért, amit 1938 és 1944 között a magyar politikai közösség elkövetett ellenük. De vajon miért kellett kódolt aktuálpolitikai üzenetekkel terhelni a megemlékezés méltóságát?
Amikor egy diáklány felolvasta egy hasonló korú kislánynak az 1940-es évek első felében írt naplóját, sokan megkönnyezték a hallottakat. (Feltehetően Demszky is megfeledkezett az időről és térről, hiszen szinte egy pillanatra sem hagyta abba a rágógumi rágását.) Az ünnepi esemény egyben nyitánya volt egy kegyeletteljes eseménynek. Az áldozatok emlékfalánál Göncz Árpád volt köztársasági elnök olvasott fel elsőként hatvan nevet a falon található hatvanezer közül. Tegnaptól vasárnap estig számos politikus, művész, közéleti személyiség folytatja a sort a nap huszonnégy órájában, megszakítás nélkül. A túlélők, embermentők, s családtagjaik voltak az emlékközpont tegnap megnyílt, a híres Auschwitz Albumot bemutató időszaki kiállításának első látogatói.
A magyar szerepről
