Mintha ünneplőbe öltözött volna tegnap nem csupán a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont, de a környék, és maga Budapest is. A magyarországi holokauszt 60. évfordulójára érkeztek a meghívottak, túlélők, az egykori embermentők, s velük talán az egész utóbbi hatvan év elnyomatásának, elhallgatásának fájdalma is tárgyiasult. Volt, aki botra támaszkodva jött, ünnepi fejfedővel, mások unokájukba, gyermekeikbe karolva lépdeltek, hogy részesei legyenek a megemlékezésnek. Ismeretlen ismerősök köszöntötték egymást, hiszen ha nem is találkoztak a hatvan évvel ezelőtti vészterhes időkben, a közösen átélt történelem szavak nélkül is érzékelhetően családias, testvéri közösségbe kovácsolta mindazokat, akik jelen voltak tegnap.
Darányi Andrásnak, a Holokauszt Emlékközpont igazgatójának kérése – még mielőtt megfogalmazta volna – meghallgatásra talált. Ugyanis felhívással fordult a túlélőkhöz, az embermentőkhöz, a szemtanúkhoz, hogy hozzák el emlékeiket, fennmaradt dokumentumaikat, tárgyaikat, mondják el történeteiket. Hozzáfűzte: hozzák el gyermekeiket, unokáikat, diákjaikat, barátaikat, hogy lássa mindenki ezt a helyet. Az emlékfalon lévő és folyamatosan bővülő nevek, a mártírok nevei megismételhetetlen emberi sorsokat takarnak. Mint mondta, ezek a zsidó vagy zsidóvá tett emberek, ezek a romák áldozatok, a magyar nemzet és Európa vértanúi.
A régi, egykori pompájában megújhodott zsinagógatérben nézhettük a feszülten figyelő arcokat, tekinteteket. Nemcsak a ruhák, az öltözékek voltak az alkalomhoz illőre igazítva, sokfajta érzelem tükröződött a szemekben. Gondolatban végigfuthatott bennük nem pusztán a vészkorszakban átélt megaláztatás, szeretteik, barátaik fájdalmas elvesztése, de az azóta eltelt több évtized, amikor a holokausztról sem emlékezett meg a diktatórikus, szintén bűnökkel terhelt hatalom. Amikor a nyolcvanas évek Nyugaton nagy visszhangot kiváltott holokauszt-filmsorozatát sem engedték itthon levetíteni.
És sokan talán, akik messzi földről zarándokoltak el a megemlékezésre, nem is értették, hogy pontosan mit jelentenek Demszky Gábor szavai, aki szónoklatában arról beszélt: csupán akkor leszünk végleg immunisak a rasszista kísértéssel szemben, ha minden meghatározó politikai erő és mértékadó civil testület elhatárolódik a mai antiszemitizmus, a szélsőjobboldal megnyilvánulásaitól. Sokan azt sem érthették tán, kikre gondol a főpolgármester, amikor olyan politikusokról beszélt, akik egy szájból hideget és meleget fújnak egyszerre, s vajon kik lehetnek, akik miközben elítélik a jelen antiszemita futóbolondjait, magukénak vallják az ezen őrültségeket millió magyarhoz közvetítő rádióműsorokat és televíziós csatornákat. A főpolgármester mindenesetre bocsánatot kért az egész magyarság nevében a magyar zsidóságtól azért a bűnért, amit 1938 és 1944 között a magyar politikai közösség elkövetett ellenük. De vajon miért kellett kódolt aktuálpolitikai üzenetekkel terhelni a megemlékezés méltóságát?
Amikor egy diáklány felolvasta egy hasonló korú kislánynak az 1940-es évek első felében írt naplóját, sokan megkönnyezték a hallottakat. (Feltehetően Demszky is megfeledkezett az időről és térről, hiszen szinte egy pillanatra sem hagyta abba a rágógumi rágását.) Az ünnepi esemény egyben nyitánya volt egy kegyeletteljes eseménynek. Az áldozatok emlékfalánál Göncz Árpád volt köztársasági elnök olvasott fel elsőként hatvan nevet a falon található hatvanezer közül. Tegnaptól vasárnap estig számos politikus, művész, közéleti személyiség folytatja a sort a nap huszonnégy órájában, megszakítás nélkül. A túlélők, embermentők, s családtagjaik voltak az emlékközpont tegnap megnyílt, a híres Auschwitz Albumot bemutató időszaki kiállításának első látogatói.
A magyar szerepről
Ezt az aljas bűnt magyar emberek követték el magyar emberek ellen – mondta csütörtökön Medgyessy Péter miniszterelnök, ezzel lényegében megfeledkezve arról a tényről, hogy a megsemmisítő táborokat nem magyarok, hanem a nácik hozták létre, s üzemeltették. Azzal, hogy a német megszállás után a magyar politikai élet konzervatív részének igen kevés szava volt, úgy tűnik, jobban tisztában van Israel Gutman izraeli történész, aki nem ítéli el ilyen sommásan a magyar társadalmat és politikai elitet. Gutman tanulmánya az Auschwitz Albumban a magyar zsidóság kiirtási folyamatával foglalkozik, ám a történész ezen keresztül részletes képet vázol fel a német offenzívának ellenállni igyekvő magyar politikai vezetőkről is. Kritikai megállapításai mellett elismeri azokat a törekvéseket, amelyeket Horthy Miklós kormányzó és mások fejtettek ki annak érdekében, hogy Magyarország ne kerüljön német fennhatóság alá. Mint írja, a német megszállás előtt a magyarországi zsidók jobb helyzetben voltak, mint a német érdekeltségi körbe tartozó többi országban élők, mert megtarthatták – ha korlátok között is – személyes szabadságuk egy részét. A történész arról is szól, hogy a zsidó menekültek addig menedéket találtak Magyarországon, s egyes közismert zsidó személyiségek, hitközségi vezetők rendszeres kapcsolatot tartottak fenn magyar szervekkel és magával Horthyval is. Gutman felidézi azt is, hogy a magyar kormányzót 1943 áprilisában Hitler vissza nem utasítható találkozóra hívta, és kérdőre vonta „a zsidókérdés miatt” is. Leírja Horthy válaszát: a zsidókat már kiűzték korábbi pozícióikból, ennél tovább nem kíván menni, nem kívánja elpusztítani őket. A magyar engedetlenség vége az 1944. március 19-i német megszállás lett. Az izraeli történész bátor elhatározásként, ám igen-igen elkésett parancsként aposztrofálja, hogy 1944. július 7-én Horthy Miklós elrendelte a zsidók elszállításának leállítását. Bár Gutman nem tesz róla említést, azóta tudjuk, hogy a kormányzót az bírta elhatározásra, hogy két Auschwitzból szökött fogoly beszámolt a koncentrációs táborba küldöttek valódi sorsáról. A történész úgy fogalmaz: Horthy számára az volt a döntő, hogy bármi áron megszabadítsa az országot a háború borzalmaitól és a német függéstől. Az elemzésből is kiderül, hogy a hazáját szerető, relatív védettségben élő magyar zsidóság a szállongó hírek ellenére sem hitte el, hogy halál vár rá az út végén.
