Perben az idővel

Tanúja voltam egyszer, még gyermekkoromban, egy viharos baráti találkozónak. A hetipiacon játszódott le a nagy jelenet: két egymást régen látott bajtárs ölelkezett össze. A múltat emlegetve szorongatták egymás kezét, nevettek, és kutattak egymás szemében, aztán hirtelen elhallgattak, csak nézték, nézték egymást, s egyikük így szólt szomorúan: „Hát elballagott fölöttünk az idő…”
Apám úgy mondta, hogy „eltelt”. Aztán futni kezdett. Elrohant. Csak nézünk elmélázva, némán utána, és hiába is akarnók, nem tudnánk megállítani. Mindent maga alá gyűr, megsemmisít, könyörtelen, de igazságos. Nem tesz különbséget a volt inka birodalom vagy a római kultúra között, port és feledést terítve városokra, tájakra, feltartóztathatatlanul.
Emlékszem, valamikor a szántó-vető paraszt vagy a gulyás szeme fölé árnyékolt tenyérrel felnézett néha az égre, s azt mondta: „No, lassan itt az itatás ideje. Dél lesz.” Manapság már mindenkinek van órája, az elemista is karórát kap ajándékba névnapjára, és a parasztmellények szűk zsebében is ott lapul a zsebóra. Óra a toronyban, óra az állomásokon, repülőtereken, óra az utcasarkokon, mindenütt az idő múló arcát mutatva nekünk, földieknek, akik Kronosz rabjai lettünk. Nemcsak azt találták ki az élelmesek, hogy az idő pénz, de rájött a világ arra is, hogy az idő: maga az élet.
Ifjú újságíró koromban gyakran megálltam egy zombori tűzfal mellett, a nagytemplom közelében. Valaki ráfestett egy óriási óralapot, és ezt írta a számok alá: „Egy ezekből a végórád lesz!” Micsoda mementó!

Az idő kíméletlenségének jelképei az órák, ostorozva sarkallnak bennünket még nagyobb teljesítményre, erőnkön felüli munkára, hajt bennünket a meggazdagodás láza, minden óraütés tulajdonképpen egy ostorcsapás. Pattogva terel bennünket a nagy ostoros, Kronosz, aki a világ felett lobog élő lángként. Gyorsabban! Gyorsabban!
Pedig milyen nagyszerű érzés lenne megállni egyszer a rohanásban, magunkba nézni, visszatekinteni, és lecsatolni az órát karunkról. Megpihenni. És elmondani egymásnak a csendben, hogy nagyon fáj valami ott, ahol a szív zakatol, a mellünkben. De a világ ura nem enged egy percnyi pihenést se, fáradhatatlan hajcsárunk. Vannak felszentelt papjai, különböző sportágakban versenyzők, akiket olykor megjutalmaz egy-egy perccel, de megállni sosem lehet. Fegyelemre int bennünket, a mulandóság jelképe az óra, ránk kiált az utcán, sietésre serkent otthon, terel bennünket a hivatalokba, megkongatja fejünk felett a harangokat. No, még egy perc!
Gyakran tűnődöm azon, hogyan szállhatunk szembe vele. Talán fel kellene lázadnunk? Minden órát összetörni, megsemmisíteni, a percmutatókat lecsavarni, de tudom, hogy ez lehetetlen. Az idő ellen nem lehet harcolni, mert mindig mi maradunk a vesztesek. Az örök vesztesek.

Én egyszer megpróbáltam.
Amikor egyetlen fiam kezelőorvosa közölte velem, hogy nincs segítség. Talán még egy hónapig ha elél.
Akkor minden órát megállítottam a házban. A karórámat is lecsatoltam, hogy nem húzom fel többé. Elszántam magam a harcra, egy hónap nagy idő, talán csoda is történhet. De nincsenek csodák, az idő rohanni kezdett, könyörtelen volt, mint mindig: egy hónap elteltével meghalt a fiam. De a karórámat azóta sem csatoltam a csuklómra. Némán őrzi a pillanatot.
Azt jósolják, hogy az emberiség soha nem látott fejlődés előtt áll. Ma még csak maroktelefonok vannak üzemben. De a jövő generációja már telefonnal, távirányítóval születik majd, egy billentés a hüvelykujjon, s máris halljuk Ausztráliában élő rokonunk hangját. Szerelmesünk üzenetét. Micsoda remek világ lesz az!
Félek, hogy az idő, a világ ura még szorosabbra fűzi rabszíjunkat, röpködhetünk majd bolygóról bolygóra, nem enged el bennünket, beépül sejtjeinkbe, idegeinkbe, agyvelőnkbe, tudta és engedélye nélkül már meg se moccanhatunk többé. Mert ha moccanunk engedély nélkül, akkor üt az óránk.
Száll az idő, elrepül felettünk, mi, gyarló rabszolgái csak azt kérhetjük, amit Petőfi a haldokló hattyú alakját felidéző versében.
Lassan szálljon, és hosszan énekeljen!