Svéd sváda

Stockholmba tengeri úton, például Helsinki felől kell érkezni. A tíz–tizenkét emeletes balti cirkálók gyakorlatilag úszó Las Vegasként működnek: a szállodaemeleteket éttermi és kaszinószintek egészítik ki. Ízlés szerint lehet szaunázni és pezsgőfürdőzni söröspohárral a kézben, miközben a medence partján az aktuális sportvilágversenyt kínálja a képernyő. Aki viszont szolidabb hedonizmusra vágyik, kiülhet az óriás természetes kivetítő elé, s elképesztően változatos műsorként szemlélheti a tagolt tengerpartot, a zátonyoktól a több faháznak is helyet adó földdarabokig terjedő vadromantikus szigetvilágot. A házak tetején kötelező kellék a műholdvevő lavór, az összkomfortos tanyákhoz pedig sziklába vájt tengeri lejáró, a parányi kikötőöbölben lehorgonyzott saját vitorlás vagy motorcsónak tartozik. Lehet választani: kinek-kinek melyik kis átlátható birodalom volna kedvére. De – ha tehetnénk – valóban önként és dalolva a svéd jóléti paradicsomot választanánk?
Ha például a skandináv történelmen töprengek, nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy azon kitörölhetetlen nyomot hagyott a végtelen hosszú, sötét tél, amikor úgyszólván meg sem virrad, máris alkonyul. A svédek mégsem mondanak olyasmit: miféle ország ez, ahol még a napnak sincs kedve felkelni? Inkább a nyárra koncentrálnak, a fehér éjszakákra, s az év csúcspontján, Szent Iván máglyagyújtó éjszakáján a tovatűnt évszázadokban még a hagyományosan szigorú lutheránus erkölcs is engedélyezett némi pogány dévajságú, félrenéző szexuális szabadosságot. Manapság persze nem a zord életviszonyok, hanem a – mostanra kissé megrendült, de azért még létező – jóléti mintatársadalom juthat eszünkbe a svédekről. Valahogy végtelenül békés népnek gondoljuk őket. Ám ők számon tartják, hogy a gautokkal keveredve az uppsalai központú harcias svéd birodalomban egyesültek, s a viking rabló hadjáratokkal egy időben, a VIII. században a svéd törzsek, a varégok az orosz síkságot is végigdúlták. Sőt lehajózva a Volgán számos kereskedelmi telepet hoztak létre, s egyik vezérük, Rurik Kijevben még dinasztiát is alapított. Ezek voltak az ő kalandozásaik…
Innen aztán jó darabig szinte párhuzamosan folynak a dolgok a mi históriánkkal: 1008-ban Gondos Olaf király megkeresztelkedett, és hittérítőket hívott az országba. Hosszú trónviszályok után a XII. században Birger Jarl királyuk kiépítette Stockholmot, leigázta a pogány finneket, és szerződéseket kötött a Hanza-városokkal. Magnus Eriksson a XIV. században egyesítette a svéd és a norvég koronát, és alkotmányt fogadtatott el. 1397-ben Margit dán és norvég királynő a kalmari unióban egyesítette a három országot. Gustav Eriksson kiűzte a dánokat, és 1523-ban I. Gusztáv néven királlyá koronáztatta magát, majd 1527-ben az egész ország területén bevezette a lutheri reformációt. Erős, központosított államszervezetet alakított ki, hadiflottát építtetett. Innentől indul a protestáns történelem: Gusztáv utódai számos területet hódítottak meg, a XVI. század végén pedig rövid ideig perszonálunióban egyesült Lengyelország és Svédország. II. Gusztáv Adolf már az egész Baltikumot ellenőrzése alá vonta, a harmincéves háborúban pedig a svéd seregek Németország déli részéig hatoltak. Két évszázadon át még eredményes erőfeszítéseket folytattak a regionális vezető szerepért, ám az oroszok mind több csatában kerekedtek felül. Svédország 1814 és 1905 között Norvégiával alkotott perszonáluniót, közben 1866-ban XV. Károly alatt alkotmányos monarchiává alakult az állam, eltörölték a papság és a nemesség előjogait, s kétkamarás parlament alakult.
Hogy Svédország nemcsak megindult a demokratikus fejlődés útján, sőt sok tekintetben egyetemes pionírszerepet is játszott abban, annak több összetevője is volt az ipari fejlődésen kívül: például az általános választójog korai bevezetése, vagy hogy Svédország mindkét világháborúban semleges maradt. A királyt az 1975-ös alkotmány gyakorlatilag minden hatalomtól megfosztotta, a monarchia mégis képes erősíteni a nemzettudatot: senki sem akad fenn azon, hogy az ország gyakorlatilag kék-sárga színekben pompázik. Igaz, ehhez olyan típusú király kell, mint XVI. Károly Gusztáv, aki az érettségi után két és fél éves kiképzésen vett részt a svéd haditengerészetnél és légierőnél, majd felsőfokú tanulmányokat folytatott történelem, szociológia, politikatudomány, pénzügyi jog és közgazdaság témakörökben. Részt vett a svéd állandó ENSZ-képviselet munkájában, dolgozott a londoni és a párizsi svéd nagykövetségen. 1973-ban, huszonhét évesen lett Svédország királya, de akkorra már megismerkedett a müncheni olimpia csinos német hoszteszével, aki Silvia királynéként három gyermeket szült neki. S ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a közkedveltségnek örvendő király az ország leghíresebb környezetvédője is, tényleg nehéz kifogást találni a személyében.
Svédország jó néhány vonatkozásban kuriózum: írói irodalmi Nobel-díjainak száma például óhatatlanul összefüggésben van azzal, hogy Alfred Nobel svéd volt, a rangos elismerést pedig a stockholmi királyi akadémia osztja. Selma Lagerlöföt legalább Nils Holgersson meg a vadlibák miatt ismerjük, de kinek van ma már fogalma Pär Fabian Lagerkvistről vagy Harry Edmund Martinsonról? August Strindberget viszont mindmáig játsszák a világ színházaiban. Ha lehet, mégis inkább hozzá vagy a filmrendező Ingmar Bergmanhoz kössük a hamisítatlan svéd svádát…