Szeret vize

Napok óta mondogatom, próbálom hozzá elképzelni a dallamot: Szeret vize, Szeret partján (martján) mandulafa virágzik? – dühös vagyok, mert nem jut eszembe egy népdal sem a Szerettel, és ha dühös vagyok, akkor ne is álmodjak népdalról, a népdalok a békés lélek látogatói, holott csakis onnan lehet ismerős nekem, én a népdalokból előbb ismertem Erdélyt, Moldvát, Bukovinát, mint a valóságból. Mire a valóságban húgom játék menyasszonya lett egy erdélyi szobrászművésznek, hogy az igazi felesége is megmaradjon, és mentünk meglátogatni ezt a játék vőlegényt oda, ahonnan ő el akart jönni, ezért kellett az esküvőt eljátszani, addigra már tele voltam népdalokkal, és boldogan aludtam az udvaron fölvert sátorban is, csak mert a közelükben lehettem, és mikor elmúlt a veszély, hogy a Securitate rajtunk üthet, már rég bent feküdtünk a jó meleg ágyban. Olyan volt, mint a mesében. Áfonyát, rókagombát szedtünk, csak nekünk húzták a széki legények. Szeret vize nekünk csobogott. Igaz, valahol messze, Moldvában, ahol, mint később megtudtam, a Szeret partján élnek évszázadok óta a moldvai csángók, a legkeletebbi magyarok.
Azóta felbontották a játék házasságot, meg a valódit is.
A Szeretbe meg ömlik a cián.
Ezt olvasom a Magyar Nemzet 2004. március 27-i számában Lukács Csabától:
„A múlt héten újra több tonna cián került a romániai Somozul Mare folyóba és onnan a Szeretbe. A katasztrófát ócskavasgyűjtők okozták, amikor ellopták a három éve bezárt mosószergyár tartályainak alkatrészeit. A baleset következtében a vízben a megengedett ciánkoncentráció háromszázszorosát mérték. A parton csendőrjárőrök cirkálnak, hogy az emberek ne egyenek a döglött halakból.”
A valóságos folyókat elvehetik tőlem, mérgezhetik ciánnal, de a népdalaimhoz ragaszkodom. Igen, de. Nem vehetik el, de elvették, nem mérgezhetik meg, de megmérgezik! Így igaz a dörgedelem, a népdalaim meg meghalnak maguktól bennem, mert nem találnak hazát fáradt, szomorú, kérges lelkemben.
Örülök, hogy egy bátor, szorgalmas kis rigó a veranda eresze alá rakta a fészkét, majdnem szemmagasságban, nagyon közel hozzám. Figyelhetem türelmes építkezését, néha megáll, körülnéz, percekig szemlélődik, aztán elröpül. De tudom, hogy visszajön, hiszen itt a fészke, biztonságosnak ítélte a területet. Én meg nem merek belenézni a fészekbe, van-e benne már tojás, félek, megmérgezném a szememmel.
Annyi gonoszságot láttam már, védeném ezt a rigófészket.
Másra ugyanis nincs hatásköröm.
Még egy macskát se merek már magamhoz venni, mi lenne vele, ha kórházba kerülnék? Meg aztán mi lenne akkor a rigóval?
Kínomban mosolygok, és eszembe jut, mennyi a hibbant, magában beszélő, zsörtölődő vagy csöndesen mosolygó ember az utcán, a villamoson, a buszon.
Múltkoriban barátommal mentem a hatoson, tömeg volt, egymáshoz préselődve álltunk. Fölénk hajolt egy illető, hangosan méltatlankodott valamin, de érteni egyetlen szavát se lehetett. Holott tévedhetetlenül hozzám intézte eszelős szónoklatát. Leírhatatlan gyűlölet volt a szemében. Igyekeztem nem észrevenni, hülyeségeket mondtam a barátomnak, hogy a szünetekben se legyen csönd, aki végül megfogott a karomnál, és az ajtóhoz vezetett. Iszonyú megkönnyebbülés volt leszállni. Azt hittem, kapok két pofont is, mondtam nevetve, de azt az arcot sokáig nem felejtettem el.
Honnan került ennyi tébolyodott az utcára? Nem férnek el a bolondokházában?
A Hitel márciusi számában olvastam Tódor János döbbenetes riportját (A zárt elmétől az élhető életig) a skizofrénekről. Nem valami szívderítő, amit a cikk végén Kárpáti Péter pszichiáter főorvos a társadalom tűrőképességéről mond: „A lényeg, hogy ezeket az embereket – amenynyiben ők is akarják, és előírásszerűen szedik a gyógyszereket – tünetmentessé lehet tenni. És a betegség a családon és a legszűkebb baráti körön kívül másra nem tartozik. A társadalom mai empátia- és toleranciaszintje mellett a kitárulkozó őszinteségből a betegnek alighanem csak helyrehozhatatlan hátrányai származnának.”
Amikor otthon vagy az autóban ülve magammal beszélgetek, már én is bolondnak számítok? S még én akarom, hogy eszembe jusson egy népdal?
Szeret vize? Ugyan.
Legyilkolhatnak egy folyót a szemem láttára? A tudtommal? A helyzet az, hogy igen. Legfeljebb néhány nap múlva értesülök róla. És akkor már mit tehetek?
Magyarországon az Alföldről elloptak egy akácerdőt. Igen, egy egész erdőt. Bementek a közepére, és gondolom, onnan kezdték, óvatosan, körbe-körbe. Egyre nagyobb sugárban fűrészelték a gyönge kis fákat, amelyek nem tudtak kiáltozni. Aki hallotta esetleg a láncfűrész sivítását, azt gondolhatta, szabályos erdőművelés folyik. Be nem láthattak, mert az a néhány fa, amelytől nem látszott az erdő, szelíden őrséget állt, nézte a lopást, társaik kivégzését, mit tehetett volna. Mesében sem szeretnék olvasni efféle vandál fanyűvőkről, ez pedig nem mese. Valóság. Ömlik a cián immár rendszeresen a folyókba, lopják az erdőket, valószínűleg megélhetési bűnözők, de hogy stílszerű legyek: erre nem vennék mérget. Az viszont biztos, hogy éhségükben eszik a ciános halakat azok a szegények, akik reménykednek, ez a cián már nem olyan mérgező, mint a régi, lám, a szomszéd se halt bele. Legalábbis tegnapig még nem. Hogy holnap mi lesz, azt meg csak a jó ég tudja.
Tíz tonna cián, egy akácerdő, néhány éhező, kiszolgáltatott távoli magyar, mit akarhatok még, hogy a bennem levő harag föltámadjon, hogy a szeretet el ne pusztuljon?
Hogy is írta Czeslaw Milosz?
„S miért e békülékeny melankólia? / Talán mert a harag itt hasztalan?”
Talán. Talán ahol a harag hasztalan, ott a szeretet hangja is elhal.
Talán úgy volt az a népdal, hogy Szeret vize folyik csendesen…