Szlovák kárpótlás tovább élő ellentmondásokkal

Mint arról a Magyar Nemzet olvasói már többször értesülhettek, 2004. január elsejétől új földtörvény van hatályban a Szlovák Köztársaság területén. A jogszabály egyik lényeges eleme, hogy lehetővé teszi a Benes-dekrétumok által elkobzott földvagyon utáni kárpótlást, vagy ahogy a Felvidéken nevezik: a restitúciót. A törvény értelmében minden olyan szlovák állampolgár kezdeményezhet restitúciós eljárást, akinek – vagy őseinek – földvagyonát a benesi jogfosztások idején kobozták el, és az illetőt annak idején nem ítélték el háborús bűnösként. Azt azonban, hogy e két feltétel teljesülését időnként milyen bizarr tényezők befolyásolják, érdemes egy-egy konkrét eset alapján megvizsgálni.
Először azt nézzük meg, pontosan mi mindent is takarhat ma a demokratikus Szlovák Köztársaságban a „háborús bűnös” megjelölés/kategória.
1946. augusztus 6-án Pataky Pál nős, római katolikus parasztember állt a feledi kerületi népbíróság előtt. Patakyt a népbíróság a 33/1945-ös törvénybe foglalt elnöki dekrétum alapján vétkesnek találta, mert „mint buzgó magyar” 1938 novemberében együttműködött a megszálló magyar hadsereggel. Hogy hogyan? A magyar csapatok bevonulásakor Pataky Pál azt kiabálta Ajnácskő községben, hogy – idézzük a népbíróság határozatát – „ideje, hogy mi magyarok végre elűzzük ezeket a büdös cseheket és szlovákokat!”. A vádlott emellett „nyilvánosan dicsérte és propagálta a fasiszta megszállók és kollaboránsok tevékenységét, amivel a 33/1945-ös törvénybe foglalt Benes-dekrétum alapján bűncselekményt követett el” – áll a dokumentumban, amelyből az is kiderül: Pataky Pált a népbíróság hat hét szabadságvesztésre ítélte, két évre megfosztotta állampolgári jogaitól, ingatlanjait és ingóságait pedig – a 104/1945-ös törvénybe foglalt elnöki dekrétum alapján – konfiskálta. A Pataky család tagjai ma nagyapjuk fenti „háborús bűne” miatt nem jogosultak kárpótlásra.
Most pedig vizsgáljunk meg egy olyan esetet is, amikor a másik feltétel – a szlovák állampolgárság igazolása – nem teljesült.
Dőryné Károlyi Erzsébet – Károlyi Lajos gróf utódja – családjától a benesi konfiskációk idején több ezer hektár földet koboztak el. Dőryné még az első, 1992. december 31-ig tartó kárpótlási időszakban benyújtotta restitúciós igényét. 1993 májusában azonban a következő értesítést kapta az egyik pozsonyi államigazgatási hivataltól: „Utólag megállapítottuk, hogy nevezett apja Erzsébet születésekor magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Ebből az okból kifolyólag feltételezzük, hogy a család minden tagja magyar nemzetiségűnek vallotta magát, és így a köztársasági elnök 33/1945. számú törvénybe foglalt dekrétuma alapján elvesztették csehszlovák állampolgárságukat. Mivel az állampolgárság újbóli megszerzése nem lett igazolva, hatályon kívül helyezzük az eddig kiadott igazolásokat, és egyidejűleg közöljük a rendőrség városi szervének személyi okmányokkal foglalkozó osztályával, hogy nevezettől mindaddig bevonjuk személyigazolványát, míg nem bizonyítja, hogy visszakapta cseh-szlovák állampolgárságát.” Ismételjük: 1993-ban járunk.
Mind a 229/1991., mind az 503/2003. szlovák kárpótlási törvények a második világháború után elkövetett jogfosztások (egy részének) orvoslására születtek. A fenti két példa azonban jól mutatja, hogy az említett jogszabályok működését időnként micsoda igazságtalanságok kísérték és kísérik. Mivel a „háborús bűnös” Pataky Pál rehabilitációjának lehetősége elmaradt, a családot a történelem ma – az 1946-os vagyonfosztás után – immáron másodszor bünteti ugyanazon „bűntett” miatt. Dőryné Károlyi Erzsébet esetében pedig érdemes eltűnődni azon, honnét volt joga 1993-ban a demokratikus Szlovákia egyik államigazgatási hivatalának ahhoz, hogy egy Benes-dekrétumra hivatkozva (!) a hölgy állampolgárságának megszüntetését kezdeményezze.
És ne feledjük: a Szlovák Köztársaság május elsejétől az Európai Unió tagja!