Vajon elégséges-e húsz-harminc esztendő ahhoz, hogy egy „unalmasnak” mondott történelmi korszakot górcső alá vegyünk? Lezárt és vizsgálható múltnak tekinthetők-e a hetvenes évek? Nem beszélve arról, hogy az említett időszak számos vezetője ma is közhatalmi pozíciót tölt be, vagy remekül feltalálta magát a kapitalista gazdaságban? – kérdezem Földesi Margit történészt, az intézet tudományos igazgatóját, aki Schmidt Máriával együtt a konferenciát szervezte.
– Mindenekelőtt egy alapvető tévedést szeretnénk tisztázni. Ez a korszak se nem unalmas, se nem szürke. A tévhit egyik oka az, hogy az 1945 és 1948 közötti idő, a Rákosi-korszak, az 1956-os forradalom, annak megtorlása, a hatvanas évek végének új gazdasági mechanizmusa a történészek körében már igen jól feldolgozott területek. Az is igaz, hogy a történelmi szakirodalomban sincs nagyobb nyoma a szóban forgó évtizednek. Mivel Schmidt Mária főigazgató asszony és jómagam egyetemi oktatóként is napi kapcsolatban vagyunk a diákokkal, tudjuk, hogy még a történészhallgatók előtt is mennyire ismeretlenek ezeknek az éveknek a valódi eseményei, társadalmi összefüggései. Legfeljebb a szüleik visszaemlékezéseiből dereng fel előttük valami mindebből.
Hangulatjelentés, házgyár, Trabant
Ebben az időszakban születik a legtöbb hangulatjelentés, az MSZMP felveszi a kapcsolatot a nyugati szociáldemokrata pártokkal, de sor kerül a nagyszabású Lenin-centenárium megünneplésére is. Ám csupán egészen rövid hírben említik Rákosi Mátyás 1971-ben bekövetkezett halálát, akinek nevéhez mégiscsak egy korszak fűződik. A gazdaság megélénkül, a teljes foglalkoztatottságot ugyan beárnyékolja a kapun belüli munkanélküliség, a pazarlás, a nemtörődömség. A Szovjetunióból érkező házgyárak ontják a panellakásokat, kétségtelenül nagy tömegek számára nyújtva jobb körülményeket, komfortot. Ám 1973-ban rendeletet hoznak a lakások méreteinek maximalizálásáról. Elindítják a népességfogyás elleni harcot, országos indulatokat vált ki a Kicsi vagy kocsi? vitája. Tény, hogy számos intézkedéssel próbálják a gyermeknevelést könnyíteni, eközben persze működnek az abortuszbizottságok. Kiutalással, sorbaállással Trabanthoz, Moszkvicshoz, Zaporozsechez lehet jutni Magyarországon. Az aprócska telek, víkendház utáni vágy sem bűn többé. A Balaton is könnyebben elérhető, hiszen 1975-ben megépül az M7-es autópálya. A látványos, a rendszert legitimáló ünnepeken nem kötelező, legfeljebb ajánlatos a jelenlét. A hagyományos nemzeti ünnepeket viszont próbálják háttérbe szorítani, „kiüresíteni”. Minden március 15-e előtt fokozott készültségbe helyezik a rendőrséget, különösen a gimnáziumok, az egyetemek körül nagy az éberség.
A Belügyminisztérium intenciói nyomán a középiskolás diákokat a tanárok szórakoztató programokkal igyekeznek az intézmények falai között tartani. Ugyanakkor 1978-ban sor kerül a Szent Korona hazahozatalára az Egyesült Államokból. Egymást érik a pártkongresszusok, a jövőnket meghatározó nemzetközi szerződéseket készítenek elő, hoznak tető alá.
Biológiai nosztalgia
– Ide tartozik a bős–nagymarosi vízlépcsőről szóló határozat. És persze ne feledkezzünk el azokról a gazdasági döntésekről, hitelfelvételekről, amelyekről a lakosságot csak részlegesen tájékoztatják. Ennek következményei, aggasztó jelei viszont a nyolcvanas évek elején kezdenek mutatkozni. A konferencia és a további kutatómunka szempontjából korántsem hátrány, hogy a Kádár-korszak akkori politikai képviselői ma is megszólíthatók és többen közülük előtérben vannak – véli Földesi Margit.
Szavai kapcsán megjegyzem, hogy meglehetősen furcsa ez a jelenség, hiszen idővel éppenséggel közülük kerültek ki a piacgazdaság, a kapitalizmus mai elkötelezettjei. Elég, ha az akkori „fiatal ígéretek” közül Medgyessy Péterre, az ország mai miniszterelnökére gondolunk. De idézhetjük Berecz Jánost, Hámori Csabát. Az akkori középgenerációból pedig Kovács László és Horn Gyula idomult rugalmasan a változásokhoz.
E kitérőt követően még érdemesebb visszakanyarodni a kétarcúsághoz, az említett korszak sajátosságaihoz. – Lehet-e ma már tisztán látni, hogy mit akartak elfedni előlünk, mibe került az a viszonylagos jólét és szabadság, amivel „megajándékozták” a népet?
– Ha valaki nosztalgiával gondol az 1970 és 1980 közötti esztendőkre, azért van, mert az emberek jelentős részének a létbiztonságot és a szolid gyarapodás lehetőségét idézi vissza. Ezért is nevezik a Kádár-korszak fénykorának, ám nem lehet arról megfeledkezni, hogy pusztán egy olyan nyugalmi periódusról van szó, amelyből a későbbi válságok erednek majd. Annak az oka pedig, hogy sokak szemében még ma is miért fényesebb ez a múlt, mint a történészek által feltárt tények és negatívumok, roppant egyszerű. Bármily furcsán hangzik, a valósággal való szembenézést, az átéltek tárgyilagos értékelését nagymértékben befolyásolja az úgynevezett biológiai nosztalgia. Aki a hetvenes években volt fiatal, szívesebben idézi fel a kellemesebb emlékeket, mintsem arra a szövevényre gondoljon, amely az életét korlátozta, irányította, és lehetőségeit előre megszabta. Említhetném az egyetemi felvételi rendszer leplezett szelekciós rendszerét. Az osztályszempontok, a származás szerinti elbírálást, az ezzel járó hátrányokat. Sokaknak ez a körülmény egész későbbi életében hátrányt jelentett, még akkori is, ha többszöri próbálkozás után sikerült is diplomát szerezniük. Ez szintén a rendszer lényegéből fakadt. Mint ahogyan az az ideológia is, hogy a néptől elvárták, hogy a szocialista rendszer helyességét és örökkévalóságát fogadja el.
– A „szürke évek” csak az egyik megközelítés. Találkozni lehet egy másikkal is, amely az „agit-prop évtizedéről” beszél. Hogyan tudta az MSZMP a különböző szintű agitációs és propagandabizottságok által manipulálni a közvéleményt?
– Ugyan nem üldöznek senkit látványosan, de kézben tartják a sajtót. Egyre nagyobb hatásúvá válik Magyarországon is a tömegkommunikáció, s főként a televízió. Az MTV közvetlen pártirányítás alatt működik, az MSZMP KB határozatban szögezi le, hogy „a politikai műsorokban a tévé fokozottabban igazodjék a párt és a kormány politikájához”. Tudni akarják, hogy a munkahelyeken, a pártalapszervezetekben, a tudományos műhelyekben, a kultúra különböző területein miről beszélnek az emberek. Ügyesen próbálják megszabni, illetve befolyásolni, hogyan lehet és hogyan nem szabad gondolkodni. Ennek a technikának rendelik alá a tankönyvkiadást, a nyugati szerzők műveinek lefordítását, kiadását, a tartalmi munka irányítását. Ha a kultúra különböző területein az alkotóknak sikerült is olykor ezeket a szabályokat kijátszani, a politikai életből kiölték a kreativitást. Ennek máig is érezzük a hatását…
Mire tanú a Tanú?
– Utalt rá, hogy bizonyos területeken az alkotóknak sikerült a szabályokat kijátszani, más esetekben a letiltott műveket a nyilvánosság elé tárni. Mely területeken?
– Azon túl, hogy Pozsgay Imre beszél majd Kádár Jánosról, a hétköznapi munkakapcsolataik szemszögéből, azt is feleleveníti, hogy miként sikerült Bacsó Péter Tanú című filmjét kiszabadítani a dobozból.
– Ha már itt tartunk, úgy látszik, semmi sem fehér vagy fekete. Hiszen a cenzúrázott években csodálatos filmek egész sora született…
– Ahogyan más szellemi műhelyekben, úgy a filmesek is igyekeznek megvívni a maguk harcait. Ebben az évtizedben a magyar filmrendezőket erősen foglalkoztatták a nemzeti sorskérdések. Így jöttek létre Fábri Zoltán Húsz óra, Kovács András Hideg Napok, Kósa Ferenc Tízezer nap, Jancsó Miklós Még kér a nép filmalkotásai. Ezúttal Mészáros Márta osztja meg velünk gondolatait a hetvenes évek filmjeiről.
origo.hu
Ilyen volt az idei matekérettségi a tanár szemével
