Válaszlevél MDF-es barátaimnak

Igazán örülök, hogy a Magyar Nemzet április 2-i számában közzétett leveletekben azt írjátok: a június 13-i európai parlamenti szavazást illetően helyi szervezetetek „előírást nem fogalmazott meg, azt a tagok lelkiismeretén alapuló szuverén döntésre bízta” (Pécsvárady Botond–Tarnavölgyi László: A sárospatakiak az MDF tagságához). Ez bölcs belátást, józan visszafogottságot jelez. Úgy látszik, a tényekből más következtetést magatok sem vonhattatok le. Annak ellenére sem, hogy a nyílt levél minden sora másra buzdít. Épp arra szólítja fel a tagságot, hogy ne legyen szuverén. Arra buzdít, hogy a túlnyomó többség fogadjon el egy olyan kisebbségi véleményt, amely szerint az MDF-re kötelező kudarc vár június 13-án, s ezért a jó választási eredmény elérése helyett új vezetőkről, új koncepcióról, új szövetségi politikáról gondolkodjon. Úgy induljon tehát a választási kampány, hogy ne a többség döntése, hanem egy-két helyi szervezet és néhány érdekelkülönítő politikus vélekedése adja meg a hangulati alapot. Ne az elérhető sikerre, hanem a biztos vereségre törekedjünk. Köszönjük az ajánlást, de biztos, hogy nem fogadjuk el. Arról nem is beszélve, hogy Antall József politikai eszmeiségét tagadnánk meg, ha feladnánk önállóságunkat. Inkább beszéljünk a tényekről!
A legutóbbi országos gyűlés az önálló megméretésről döntött, és azóta minden választmányi határozat ezt a döntést erősítette meg. Alig két héttel ezelőtt két tartózkodás mellett, egyetlen ellenszavazat nélkül történt mindez. Mindenkinek alkalma volt elmondani a véleményét, kifejezni az akaratát; és természetesen arra is alkalma volt, hogy szembesüljön a többiek akaratával. Demokratikus gondolkodású politikus számára nincs más mérce, mint az, amit az országos gyűlés és a választmányi határozat elé állít. Sajátos erkölcsi felfogás a Magyar Nemzet közlési hajlandóságát felhasználni a párton belül már többször megerősített többségi akarat megmásítására. Még sajátosabb azt állítani, hogy sem Dávid Ibolya elnök asszony, sem jómagam nem voltunk hajlandók érdemi választ adni a múlt szeptemberi és decemberi levelekre. Nem óhajtom megismételni itt a tavaly október 2-án elküldött – az elnök asszonnyal egyeztetett – válaszomat. Miképpen már decemberben sem voltam kapható válaszautomatát játszani egy hecckampányban. Nekem ugyanis nem változott a véleményem: változatlanul ahhoz tartom magam, amit az MDF többsége számomra és minden felelős vezető számára meghatározott. Októberi levelemben felajánlottam, hogy novemberben az elnök asszonnyal együtt készek vagyunk egy térségi találkozón megvitatni a felvetődött problémákat. Tisztelettel kérdezem: miért nem jött ez létre? Miért egy újabb vádaskodó levél született helyette decemberben? És miért tetéződik most egy olvasói levéllel a Magyar Nemzetben?
Minden biztos erkölcsű embernek meg lehet a véleménye róla, hogy ki akarja szétverni, „atomizálni”, a „politika süllyesztőjébe” juttatni a rendszerváltoztató pártot. Az-e, aki a többségi határozat jegyében az európai parlamenti választás sikerén fáradozik, vagy az, aki eleve kudarcról és reménytelenségről papol? Az-e, aki az életerőt akarja bizonyítani, vagy az, aki amellett érvel, hogy szeretett pártja olyan helyzetben adja fel az önállóságát, amelyben az önfeladásnak az égadta világon semmi értelme nincsen.
Épp azt kellene tudatosítani most, hogy nem országgyűlési választásokra, nem új kormány alakítására készülünk. Szinte kegyelmi állapota a történelmi létezésnek, hogy 2006 előtt egy ilyen lehetőség adódik. Ez ugyanis – akár így, akár úgy dől el a választás – arra teremt lehetőséget, hogy a június 13-án szerzett tapasztalatok alapján kovácsolódjon tovább a jobboldali szövetség.
Nagyon sajnálom, hogy aggódó barátaim a novemberre ajánlott és sajátos módon elmaradt sárospataki találkozó tisztázó vitája helyett néhány propagandacikk állításaira alapozzák fenyegető különvéleményüket.
Tisztelt barátaim!
Nem az MDF-et kell félteni az átállástól! Főképpen nem egy MDF-esnek! Hiszen aki mindig közöttünk volt, tudja, hogy ez a párt sohasem váltott politikai családot, nem váltott arcot. Ugyanúgy nemzeti, keresztény és konzervatív, ahogyan megalakult. Akiknek a két lába csak arra volt jó, hogy az egyikkel itt álljanak, a másikkal egy másik terepen, azok már régen kikoptak innen, mert a megélhetési éhségük elvitte őket. Lehet, hogy még vannak néhányan, akik ezt a „dicső” utat akarják újra megjárni, de erejük már csak a zavarkeltésre van. Győzelemre nincs.
A Magyar Demokrata Fórum balra zárt, és sohasem vetemedett a kádári nosztalgia ébresztgetésére. Könnyű vádaskodások helyett néha nem ártana végiggondolni az ügyeket! Az MDF igyekezett megérteni a 2002-es jobboldali választási kudarc tanulságait. Nem lehet vitás: a legfőbb stratégiai szövetséges a Fidesz. Épp ezért nem dolgozhatunk azon, hogy megismétlődjön a 2002-es választási mínusz. Nem tudom, hány jobboldali ballépésnek kellene még bekövetkeznie ahhoz, hogy a mai önfeladók is belássák: a Fidesz vezette jobboldal csak akkor győzhet, ha talpon maradnak azok az életképes kis pártok, amelyek a második fordulóban a tartalékot jelenthetik. Antall József csúnyán szétcsapna az önfeladási szervezkedők között, mert ő pontosan látná, hogy az önfeladók a Fidesz és a jobboldali kormányalakítás legnagyobb ellenségei. Önálló jobboldali szövetségesek nélkül a Fidesznek nem maradna más választása, mint a liberális SZDSZ…
Önpusztító szűklátókörűség akkor követelni új szövetségi politikát, amikor az MDF épp azon munkálkodik, hogy a kisgazda választóknak is érdemes legyen aktivizálni magukat. Történelmi igazságtalanság és bűn egy számukra idegen akolba behajtani őket. 2002 azt bizonyította, hogy nem is hajlandók rá. Sárospatakon talán nem nehéz megérteni ezt a paraszti magatartást. Az MDF nem ura, hanem barátja akar lenni a Független Kisgazdapártnak. Mint ahogy barátja és szövetségese már régóta a Vállalkozók Pártjának. Ami pedig az MDNP-t illeti: azok haragudjanak rájuk a legkevésbé, akik most újabb robbantásról álmodoznak az MDF-ben. Ők valóban megtették 1996-ban. Robbantottak. De mára már levonták ennek az erkölcsi-politikai tanulságait. Nem tőlük kell félni! A tények próbáját nem állja ki, hogy a Centrummal éppen ők akadályozták meg a jobboldali győzelmet. Az MDNP ugyanis kivonult a baloldali szövetségajánlásból. A Békejobb drasztikus felmorzsolása nélkül pedig eleve nem jöhetett volna létre a balra hajló Centrum! Ugye ezt se kellene mindig elfelejteni vagy a valóság elhazudozásával értelmezgetni!
Magyar kultúrában élő ember számára szinte természetesnek tetszik, hogy Sárospatakon mindenki együtt él a magyar történelemmel. Elég a várra tekinteni, bemenni a sub rosa terembe, a könyvtárba, a református teológiára, kiülni a Bodrog partjára, elmerengni a csodálatos névsoron a Lorántffyaktól a Rákóczikon át Móricz Zsigmondig, Cs. Szabó Lászlóig, Újszászy Kálmánig, Béres Ferencig…, ott mindenkinek a lába elé van letéve a legnagyobb parancs: a nemzeti, keresztényi-keresztyéni megmaradásé. Az önállóságé. A függetlenségé. A mindig jól megválasztott szövetségé. Patak mindig kivetette a szolgalelkűeket.
Szükségünk van tehát a patakiakra. Azokra, akik jól hallják a történelem szavát. A szolgalelkűeknek nem az MDF-ben kell jelentkezniük.

Dr. Csáky András, az MDF országos választmányának elnöke