Világítótornyok keleten

A német újraegyesítés óta több mint ötvenmilliárd eurót fordítottak a keleti tartományok fellendítésére. A hegyek vajúdásának eredménye azonban csak egér lett. A horribilis méretű injekció sem volt elegendő ahhoz, hogy a volt NDK felzárkózhasson a nyugati országrészhez. Rövid két hónappal az EU-bővítés előtt Berlint inkább saját nehézségei foglalkoztatják, mint az új tagok problémái.

Majd tizenöt esztendő elteltével végleg szertefoszlottak az illúziók. Az egyesítés kancellárjának ígéretét – hamarosan virágzó táj lesz keleten – a kiábrándító valóság váltotta fel. Helmut Kohl elhamarkodott jóslatának helyébe a meztelen felismerés ténye lépett: rengeteg pénz folyik az öt új tartományba, visszafelé viszont alig csurran-csöppen valami. A húszszázalékos munkanélküliség kétszerese a nyugati átlagnak; a gazdasági erő viszont csak az egyharmada az állandó „szolidáris segélyről” gondoskodó országrésznek; több mint háromezer kis- és középvállalkozó hiányzik; tart a fiatalok és a szakemberek elvándorlása. Mecklenburg-Előpomeránia, Brandenburg és Szászország-Anhalt máris olyan gyéren lakott, hogy fejlődési kilátásaikat a legjobb jóindulattal sem lehet biztatónak nevezni. Mindössze hét nagyváros – Lipcse, Drezda, Halle, Erfurt, Jena Chemnitz és Berlin – tekinthet bizakodóan a jövőbe. A pártok végre belátják, hogy a felelősség mindezért a politika képviselőit terheli, akik az elmaradott vidékek felfejlesztését a legegyszerűbb módon akarták elérni, az úgynevezett öntözőkanna-rendszerrel, amely nagyvonalúan locsolta szét az anyagiakat, mindenkinek juttatva holmi életelixírt.
Levonva a tanulságokat Georg Milbrandt, Szászország miniszterelnöke ironikusan jegyezte meg: „A legközelebbi újraegyesítés alkalmával majd jobban csináljuk.” Az átalakítandó módszer új fogalommal gazdagítja a német politikusok szókincsét: világítótornyok lesznek hivatottak arra, hogy végre fényt vigyenek az általános keleti szürkeségbe. A definíció lényege: csak kiválasztott fénycsóvaprojekteket támogatni, búcsút venni az eddigi pénzlocsolástól. Tizenhárom tagú szakértői bizottság fáradozik a követendő út kialakításán. Meglátásuk elsődlegesen nem is annyira a pénz szétosztására vonatkozik, mint inkább a gazdasági fejlődést negatívan befolyásoló törvények, szabályok, előírások átalakítására a helyi követelményeknek megfelelően: a bürokrácia leépítése, nagyvonalúbb mozgásszabadság a vállalkozóknak mind adókedvezményekkel, mind a szakszervezetekkel kötött tarifaszerződések fellazításával. A keleti felépítés ugyanis azért nem halad előre, mert az új tartományokra 1990-ben rákényszerítették azt a szabályrendszert, amely az NSZK-ban negyven esztendő alatt kialakult, és amely új felségterületén megfojtotta a regionális fellendülést.
Késői és alkotmányos nehézségekbe ütköző felismerés ez. A köztársaság alaptörvénye ugyanis előírja az „életkörülmények egyformaságát”, és nem nyújt lehetőséget arra, hogy keleten kedvezményesebb adóterheket vagy csökkentett szociális biztosítási járulékokat szabjanak ki. Így a visszamaradt területek polgárai nem kapnak lehetőséget arra, hogy kijátsszák legbiztatóbb esélyüket: az olcsó munkaerőt.