A cet

K u l t ú r s o k k

Rekordfogást könyvelhetett el néhány nappal ezelőtt egy dán halászhajó, amikor a legénység a hálót bevonva egy szörnyeteggel találta szemben magát. A szörny húsa acélból volt, és dízelolaj folyt az ereiben: egy német tengeralattjáró akadt horogra, miután valahogy belegabalyodott a mélységet átfésülő halászhálóba.
Az eset Skagerraknál történt, de nem Tripitz admirális egyik majd évszázada tengerfenékre küldött „játékszeréről” van itt szó, hanem a a Deutsche Marine modern, dízelmeghajtású tengeralattjárójáról, amely vagy hetven másik hadihajóval egyetemben éppen a Kék Játék, 2004 nevű NATO-gyakorlaton vett részt. Az egyik manővert követően észlelték a tengerészek: az acélkoporsóval valami gond van; ekkor adta ki a kapitány a parancsot, irány a felszín, ahol az időközben megérkezett mentőhajó lepucolta a hálót az U-Bootról.
A hírt olvasva Vincent Ward filmje rémlik fel (A navigátor, 1988), amelyben egy maroknyi csapat zarándokútra, „középkori odisszeára” indul Észak-Skóciából, hogy a vidéket sújtó fekete halál elkerülje szülőfalujukat. Mivel a történet idején a Föld még lapos volt, nem pedig gömbölyű, az utazók úgy gondolták, hamarább elérhetik a főszereplő látomásában megjelent és a világ túloldalán fekvő Várost, ha elébb nem a Föld széléig bandukolnak el, hanem rögtön a dolgok közepébe vágva átássák magukat a nagy lepény túloldalára. Cumbriai bányászokról lévén szó ez sikerül is a kis csapatnak, ám a dupla csavar helyett hármat fordul a történet menete: nem egyszerűen a világ másik oldalán, Új-Zélandban kötnek ki hőseink, hanem eközben, észrevétlen, majdnem nyolc évszázadon is átverekszik magukat, és a XX. század végi Wellingtonban lyukadnak ki. Itt következik aztán az a jelenet, amikor a város tengeröblén átkelve egy óriási atom-tengeralattjáró bukkan fel a zarándokok lélekvesztője mellett.
A cet.
Bár az elébb említett hírügynökségi jelentés nem tér ki az eset részleteire, annyit megjegyez, hogy a dán halászokon rémület lett úrrá, mikor megpillantották a fogást, csakúgy, ahogy a filmbéli utazók is páni félelemmel figyelték a vízből kiemelkedő monstrumot.
Míg azonban a film utazóinak találkozása a tengeralattjáróval pusztán modern köntösbe öltöztetett (kinek-kinek ízlése szerint ügyetlen vagy ügyes) mitológiai utalás Jónásra és a cetre avagy a leviatánra, addig a dán tengerészekről szóló hír szikár tudósítás egy pár nappal ezelőtti eseményről.
Jóllehet, ahogy mondani szokás, „ez nem az a műfaj”, a figyelmünket megragadó újsághír, a jó sztori, a történet ugyanakkor nem nélkülözi a mitológiát. Azt a mitológiát, amely a saját mélységeinkből felbuggyanó félelmeket, vágyakat formálja istenekké és mítoszokká: szereplőkké és történetekké.
A fenti példánál maradva, a tengeralattjárót fogó dán halászok esete nyilván szokatlanságánál fogva is megragadja az olvasók figyelmét. Ám ha csupán a rendhagyóval magyarázzuk a szenzációt, és nem veszünk tudomást a mélyben megbúvó leviatánról, ha nem tudatosítjuk, hogy a tengerből felbukkanó szörny és a rettegő tengerészek képzete miképp formálja történetté a száraz tényeket, nos, akkor jutunk el ahhoz a kiirthatatlannak tűnő ökörséghez, hogy a hír az, amikor „a postás megharapja a kutyát”.
Mert az olvasó kétségbeesetten kapaszkodik a történetbe, amit – tegyük hozzá – elvettek tőle. (Elég, ha például azt említjük, miképpen állnak össze bennünk a lapokat olvasva sikertörténetté avagy rémregénnyé az egyébként teljesen kaotikusan mozgó tőzsdei adatok – hogy a sokszor vaktában tüzelő elemzőket ne is említsük –, miközben a részvényárakat valóban mozgató folyamatok többnyire rejtve maradnak, és sokszor csak hosszú évek múltán, a bennfentesek visszaemlékezéseiből fedik fel magukat előttünk.)
A szerkesztők, a kiadóhivatalok vezetői világszerte naponta szembesülhetnek azzal a jelenséggel, hogy miközben a politikai napilapok olvasottsága jó esetben stagnál, addig a bulvársajtó „tarol” a piacon.
Min csodálkozunk? A posztmodern szétrobbantotta a történetet, az XX. századi képzőművészet szétzilálta a képeket. A múlt század fordulóján megjelenő tömegsajtó, amely hírközlő szerepe mellett egyre inkább a szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt, újraalkotta a sztorit, és a fotóval – később pedig a tévékamerákkal –, jól-roszszul, összerakta a szétesett képeket.
Legújabban a politika fedezte fel magának a tátongó űrt: a profi piárügynökségek, a politikusból eladandó árucikket készítő „spin doctor”-ok valóságos sagákat, családregényeket kreálnak a történet napi folytatásait váró „rajongóknak”. A munkát az olcsó és nagy teljesítményű számítógépek kifinomult választói adatbázisokkal segítik, miközben a szakemberek a tökélyre fejlesztett „kommunikációs technikáikkal” úgy navigálják megrendelőiket a politika veszélyes vizein, mint egykor Homérosz Odüsszeuszt Szkülla és Kharübdisz között.
És a hajó megy. Mert nincs mese.