A déli középosztály és a háború

New Orleans, a nagy déli metropolis alig viseli már magán a régi francia jelleget. Előadások tartása céljából töltöttem ott öt napot, többek között az Alliance Française kulturális köre előtt is, mivel a francia nyelv a mai napig megőrizte jelenlétét, ha nem is hatékonyságát. Például: a Deutsches Haus körülbelül harminc fizető taggal számolhat, az Alliance kétszázötvennel. Másik jellemző vonás: a jezsuiták által fenntartott egyetemen, ahol többnyire fekete hallgatók tanulnak, előadásom vallási ügyekkel foglalkozik, a hozzám intézett kérdések komoly érdeklődést mutatnak. De az előadás után a legtöbb fehér diák távozik, míg az ott maradt feketék, főleg leányok, érdekes vitát indítanak. Ideiglenes megállapítás: Amerikában a fehérek társadalmi kérdést csinálnak a vallásból, míg a feketék esetében fundamentális létkérdéssé válik a hit. Ez utóbbiaknál a polgárosodás nem jelent „felvilágosodott” filozófiát, ők egyszerre élnek „két világban”: munka és hit. Ora et labora. (Na meg a mulatozás…)
A döntő társadalmi tény persze a város fehér harmada, amely iparosodik, felhőkarcolókat épít, és éli a nagy kikötőközpont nyüzsgő életét. Egyébként sok a francia látogató, aki a múlt iránt érdeklődik. Nem tudni, vajon átkozzák-e Napóleont, aki eladta Louisianát a nagyhatalommá serdülő amerikai köztársaságnak. Itt is nyilvánvaló Washington és Párizs különbsége. A franciák távoli földrészeken hódították gyarmataikat, az amerikaiak magukhoz vonták a népeket. Melyik volt az ügyesebb, hasznosabb eljárás? Nehéz kérdés, csak most látjuk világosabban a helyzetet. Amerikát elárasztják a színes népek, az Egyesült Államok kolonizálja önmagát. Erre mutat többek között Bush elnök törvényjavaslata, amely tízmillió illegális bevándorló hivatalos befogadását célozza, akik javarészt színesek és hispánok.
A gyarmatosítást Amerika önmagán végzi el!
E tekintetben New Orleans modellváros, képe a jövőbeli Egyesült Államoknak. Nem tudni, vajon az eredmény pozitív vagy negatív lesz-e. Addig is, míg a szituáció tisztul, a mostani helyzet roppant érdekes. A színes sokasodás ellenére a metropolis életét a fehér középosztály uralja. Ennek „ősi jogai” éppen úgy gyökereznek a történelemben, mint a régóta itt élő feketéké. A mai polgárság „feudális” elődei nagyrészt ültetvényesek voltak (dohány, gyapot, gyümölcs), és érdekes figyelni külsejüket, modorukat, önmagukról festett imázsukat. Ülünk a szombati ebéden a Colonel vendéglő luxustermeiben. Minden kliens fehér, csupán a kiszolgáló személyzet fekete. Ilyen lehetett a kép úgy 150 évvel ezelőtt is, mintha semmi sem változott volna azóta. Az ebédelő vendégek között a hölgyek dominálnak, az úgynevezett „southern belle” típus: elegáns, jól táplált és jól kozmetikált, aktív beszélgető. Körüludvarolva chevalier servant-szerű férfiakkal, gyakran az egész családdal. Meganynyi „Bush család”, hirtelen megértjük a jelenlegi elnök gyökereit és politikáját, egyszóval kötöttségeit, magatartását. És milyen távol van ettől a képtől a régi párizsi szalonok hangulata; mégis arra utal. Egy társadalom, amely nem enged a szokásokból, a ceremóniából, a világnézetből. Biztosan sok köztük a kemény markú ültetvényesivadék és az üzletember (olajkútbirtokos, ügyvéd, politikus), ezt azonban leplezik, legalábbis néhány órára, a vasárnapi imától – Bibilával a kézben – a csevegésig. Közben a fekete pincérek hajlonganak és szolgálják a nouvelle cuisine remekeit. Mindebben semmi sem „francia”, mégis régimódi. Az osztályöntudat kicsattanó egészségben mutatja be magát. Távozáskor a vendéglő előtt luxusautók várnak.
Másnap vendég vagyok egy „régi” családnál vagy 150 kilométerre New Orleanstól, Baton Rouge-ban. Ez utóbbi kiterjedt kertvárosnak mondható saját egyetemmel. Tökéletesen nyírt pázsit – Amerikában ez a vagyon egyik jele, másik a méregdrága egyetemi tanulás az úgynevezett „presztízs”-intézetekben –, kényelmes kis palota, felületes beszélgetés, a komoly témák kerülése. Ha azonban a színpad mögé tekintünk, előbukkan a dráma. Felbomlott házasság. Társadalmi presszió. Iszákosság. Túlfeszített munka. Drogproblémák. Ami a legérdekesebb, az iraki események említést sem érdemelnek: a téma mindig személyes vonalon marad, közügyek mintha nem léteznének, hiszen ezek tárgyalása felszínre hozná az esetleges világnézeteket.
Az eredmény: a mindennapi társas élet vegytiszta formája. Persze itt-ott kritika, de annyira általánosságok felé irányítva, hogy ember legyen, aki ebből kihámozza a lényeget. A háború siralmas dolog, de ez a kormány dolga, és a kormányzás messze van, Washingtonban. Végtére is senki sem érzi a saját bőrén, bár az elesett katonák naponta közölt névsora azt mutatja, hogy a csapatok zöme a déli államokból rekrutálódik. Ami annak a jele, hogy sok a munkanélküli, akik aztán a katonaságnál találnak „munkát”, a hadseregbe vonulnak be anyagi okokból. Patriotizmus és a család ellátása: egyvalaminek a két oldala. Így volt-e annak idején Rómában is?
Még egy meglátás: az Egyesült Államok a mai napig két részből áll: Észak és Dél. A technika nagyon sok dologban összehozza a kettőt: tömérdek repülőjárat, utazás, látogatás, televízió (az amerikai amúgy is hajlamos a konformizmusra). Tény azonban, hogy az ügyek intézése feljebb, északon folyik, a déliek statisztáknak látszanak, akiknek máshol a szívük. A külügyek nem az ő reszortjuk, a világpolitika nem a Colonel vendéglő luxustermeiben kelt érdeklődést. Bizonyos fokig ez az állapot hasznos. A tradicionális déli szülött mintha engedné, hogy „kitartsák” északi unokatestvérei, közben ő igyekszik „tartani” a vonalat, a sajátos beszédformát, az akcentust, a társadalmi szövevényt, a családi kapcsolatot. Szimpatikus, de kissé együgyű mentalitás. „Tulajdonképpen így kéne élnünk, de hát az északi aktivisták beleszólnak ügyeinkbe…”
A fehér–fekete viszony ebben a perspektívában rutinszerű, és csak a jövőre vet fényt. A fekete nem zavarja a fehér ültetvényes életmódját, emez pedig élvezi a fennálló jó viszonyt, és megadja színes társának mindazt, amit az elvár vagy követel. Kezdi azonban észrevenni, hogy az arányok változnak, új polgárok és polgárjelöltek érkeznek délebbről, Mexikóból. Milliószámra. Kérdés, vajon ezek is olyan „nyugodtak” maradnak-e, mint a rabszolga leszármazottak.