A győzelem napja(i)

Azon a napon, amikor a háború véget ért, a fák olyan zöldek voltak, s az ég olyan kék, amilyenek sohasem lehetnek többé – mondta Helma Sanders-Brahms, mintha mindaz, ami Berlin peremén, Karlshorstban, az utászképző laktanya kaszinójában történt, az ő színpadi rendezése lett volna. Konrad Stangl, Wilhelm Keitel vezértábornagy kísérőtisztje viszont egy igazságügyi orvos szakértő pontosságával fogalmazott: „Ez a nap éles választóvonalat húzott a német és az európai történelem menetében.” Valóban minden más értelmezést kapott. Miután a feltétel nélküli megadást aláíró küldöttség Keitellel az élen távozott, a győztesek olyan örömujjongásban törtek ki, mintha a csapatuk bajnokságát ünneplő vezérszurkolók lettek volna, legalábbis a francia adjutáns, René Bondoux szerint. Igazuk volt: Európa egyszer s mindenkorra megszűnt a világ központjának lenni. A keskeny, karlshorsti asztalon azonban még valami más, igen fontos dolog is történt: szinte észrevétlenül, de kirajzolódtak az eljövendő hidegháború árnyvonalai.
Ugyanis nem egy, két tündöklően kék nap volt azon az ismételhetetlen májuson. Egy nappal Karlshorst előtt a szövetséges inváziós hadsereg főparancsnoka, Dwight D. Eisenhower előtt Alfred Jodl vezérezredes már aláírta a feltétel nélküli megadásról szóló német kapitulációt. Feljegyezték, hogy az iskolában kialakított reims-i főhadiszálláson akkor, 1945. május 7-én pont 2 óra 41 percet mutatott az óra.
Sztálin rögtön szemére hányta szövetségeseinek, hogy súlyosan megsértették a szovjet népet, amely a háború fő terheit viselte, és hevesen követelte, hogy a németek ne csak a szövetségesek főparancsnoka, hanem a Hitler-ellenes koalíció legfőbb parancsnoksága előtt is tegyék le a fegyvert. Saját képviselőjeként különgéppel azt az Andrej Visinszkijt küldte, aki a háború előtti kirakatperek fő rendezője volt, Eisenhower viszont helyettesét, az angol Teddert, a légierők főmarsallját, s hogy az amerikaiak is jelen legyenek, az Európában harcoló amerikai légierő főparancsnokát, Spaatz tábornokot. (Egyébként mindketten részesei voltak Drezda tönkrebombázásának.) A győztes Vörös Hadsereget Georgij Konsztantyinovics Zsukov marsall képviselte, aki Berlin ostrománál egy egész szovjet gyalogoshadosztályt hajtott az aknamezőre, hogy meggyorsítsa a csapatok előrenyomulását, és majd 1957 októberében katonai puccsot szervez a reformpárti Hruscsov ellen.
Konsztantin Szimonov – ő haditudósítóként volt jelen – így jellemezte a résztvevőket: „Spaatz rezzenéstelen arccal ül. Visinszkij túlfűtött. Zsukovból sugárzik az öröm. A mellette ülő Tedder kellemes, ám kifejezéstelen arcán néha könnyed mosoly fut át. Azt hiszem, ő az egyetlen, aki jó adag iróniával szemléli az ünnepi procedúrát. Lattre de Tassigny szomorúnak tűnik…” A francia tábornok – amerikai nyomásra – tanúként írhatta csak alá a megadási okmányt, s talán arra gondolt, némi elégtétellel, hogy az oroszok semmit sem fognak betartani abból, amit Jaltában Rooseweltnek megígértek. Úgy tűnik, az ujjongás csak pillanatnyi, a Keitelék megalázása fölött érzett öröm kifejezése volt: a győztes koalíció nyugati és keleti képviselői közt az a bizonyos – egyelőre láthatatlan s nyíltan csak 1946-ban kimondott – szakadék már ott húzódott a lelkekben.
A kapituláció 1945. május 8-án, közép-európai idő szerint 23.01 órakor lépett életbe, a német nyári időszámítás szerint azonban csak 9-én, 0.16 órakor. Az időeltolódásnak szimbolikus jelentősége lett. Míg nyugaton május 8-át, keleten május 9-ét nyilvánították a győzelem napjává. 1945. május 1. és 17. között 1,39 millió ember került szovjet fogságba. Persze nem mindenki, például a németektől átállt és Prágát felszabadító orosz vlaszovistákat a május 9-én bevonuló 1. és 2. ukrán front belügyi egységei árulóként agyonlőtték.
Poroszország örökre megsemmisült. A Hamburg melletti szép kisváros, Lüneburg keletporosz múzeuma őrzi e pusztulás képeit. A legkeletibb német tartomány, Königsberg 2,921 millió lakosát elűzték, a gulágra hurcolták vagy megölték: becslések szerint félmillióan estek áldozatul a bevonuló szovjet csapatok vérszomjas dühének. A kivetítővászon előtt egy menekülő család, a bábukon korabeli ruhák és egy szekér feldobált bőröndökkel. A bekerítést és az üldözést túlélt szekérkaravánok, a treckek egész Hamburgig elfutottak. Már 1914-ben megtapasztalhatták a keletporoszok, milyen is az orosz megszállás, hiszen akkor is mindennaposak voltak az agyonlövések, a nők megerőszakolása és az Oroszországba való deportálások – erről bőven tanúskodnak a korabeli fényképek és falragaszok. A tannenbergi csata hősének, Hindenburg marsallnak és feleségének kiürített mauzóleumát – amelyet a visszavonuló németek 1944-ben, hogy emlékük meggyalázását lehetetlenné tegyék, felrobbantottak – tíz évvel később a lengyel pionírok bontották le kemény munkával. Az emlékmű makettje után mementóként ott vannak a gulág emléktárgyai is. A nők nyári, combközépig sem érő, durva vászonruhája alá akár azt is írhatnánk: kombiné a sztálini kőkorszakból.
Van a győzelem napjának még egy érdekes aspektusa. Véget ért a másodiknak is nevezett, 1914-től 1945-ig tartó harmincéves háború, amelyben a németek és ellenfeleik közül főképp az oroszok a XVII. század nagy háborúját idéző népirtást követtek el. S bár nem számít annak – s ezt csak rezignált sóhajjal vehetjük tudomásul –, öt esztendő szövetséges légibombázásai során legalább hárommillió polgári lakos vesztette életét Németországban. Mégis a nulladik órára és az éhezés perceire viszonylag gyorsan jött a német gazdasági csoda.
A háború során ugyanis Németország ipari óriásai egy kutatási alapítványt és egy, a birodalmi biztonsági hivatal, az SD által ellenőrzött olyan tudományos intézetet hoztak létre, amelynek feladata volt azt vizsgálni, hogyan kell a német ipart a vereség után átszervezni. Vezetésével egy délnémet egyetemi tanárt bíztak meg, aki szerette a jó borokat és az óriás szivarokat, s pirospozsgás, ránctalan arca „egy kövér csecsemő fenekére” emlékeztetett. A professzor – aki 1918-ban Ypres-nél majdnem otthagyta fél karját Németországért – 1945 januárjában egy strassburgi titkos tanácskozáson adta elő elképzeléseit, amelyekkel nemcsak régi amerikai és svájci, de új (majdan közös piacbeli) francia, belga, holland és luxemburgi barátait is megismerhette. Miközben még folyt az ardennes-i csata és 1945. január 12-én a szovjet fél tehermentesítő általános támadása megindult keleten, nos, ezen a nevezetes napon Strassburgban, pont délben, ebéd előtt először hangzott el a „szociális piacgazdaság” elnevezés. A ma is divatos szlogent az 1946-ban háborús bűnösként kivégzett SD-potentát, Ohlendorff egyik ifjú titánja javasolta a professzornak, akivel áldomást is ivott rá.
A professzort Ludwig Erhardnak hívták. Ő lett az amerikai zóna fő gazdasági tanácsadója és Konrad Adenauer után a Német Szövetségi Köztársaság második kancellárja.