Személyes életében egyenes út vezetett Bachhoz?
– Az én esetemben mindenképp. Anyanyelvem nem magyar, hanem német, lutheránus vagyok, és a korálokat gyermekkorom óta ismerem, éneklem. Bach volt a legnagyobb korálmisztikus. A nagy Bach-művek véleményem szerint érthetetlenek maradnak, ha csak mint zenéhez közelítünk hozzájuk, és a korálművészetet nem ismerjük. Ahogyan Palestrina, Lassus vagy Victoria életműve a gregoriánra épül, a bachi művészet a lutheránus korálra. A zenében számomra ez a legdrágább kincs. Ilyen módon az én életemben egyenes út vezetett a Lutherániához, a Deák téri evangélikus templomhoz, ahol közel százéves Bach-tradíció él. A század elején Zalánffy Aladár orgonaművész, a Zeneakadémia tanára közvetlenül Lipcséből, a Tamás-templomból hozta magával Bach zenéjének szeretetét. Karl Straubéval a Thomanerek hét év alatt előadták az összes Bach-kantátát, a nagy orgonaműveket, a Kunst der Fugét. Amikor Zalánffy hazajött, ezt a gyakorlatot szerette volna meghonosítani a Deák téren is. Ma is megvannak kéziratos kottái, rengeteg Bach-művet másolt le. A most százesztendős Lutheránia énekkarral hozzáfogtak a korálok, kantáták, motetták és a passiók tanulásához. Jómagam 1987 óta dolgozom itt. Jártam Stuttgartban Helmuth Rilling Bach Akadémiáján ösztöndíjasként. Stuttgartból visszakerülve kezdtük el a budapesti Bach-hetek szervezését, és alapítottuk meg a Magyar Bach Társaságot.
– Mi a célja a Bach Társaságnak, és hogyan jött létre?
– 1992-ben hoztuk létre, a bachi életmű népszerűsítése a célunk. Ennek központi rendezvénye a budapesti Bach-hét, immár tizenötödik alkalommal rendezzük meg a Deák téri evangélikus templomban. Jeles Bach-interpretátorokat hívunk meg, a hazai és külföldi előadók élvonalát. Volt olyan alkalom, hogy zenetudományi konferenciát is szerveztünk a Bach-hét keretein belül. Rendszeresen megjelenő kiadvánnyal is jelentkezik a társaság, mely a Bach-tanulmányok címet viseli, Komlós Katalin szerkesztésében. Jelentősebb hazai és külföldi zenetudományi dolgozatokat adunk ki benne.
– Milyen volt történelmileg Bach műveinek fogadtatása és elterjedése?
– Bach nemzetközi népszerűsége a lipcsei Bach-társaság 1850-es megalakulása után lett általános. Neves tagjai – mint Liszt Ferenc vagy Louis Spohr – sokat tettek muzsikájának megismertetéséért. A társaság fő célja a Bach-összkiadás elkészítése volt, és ez ötven év alatt sikerült is. Ezt megelőzően nem is nagyon lehetett műveinek nyomtatott példányaihoz hozzáférni. 1900-ban alakult meg a most is működő Neue Bach Gesellschaft, az Új Bach Társaság. Johann Sebastian Bachot teljesen nem felejtették el sohasem, legföljebb munkásságának egyes részeit, például a kantátákat, de zenéjének ismertsége csak az utóbbi száz–kétszáz évben lett általánossá. Bach fiai is kissé régimódinak tartották édesapjuk zenei életművét, és a nekrológban is mint orgonavirtuózról emlékeztek meg elsősorban, aki hangszeres játékában volt világhírű és nem komponistaként.
– Mi hozta meg az áttörést?
– A zenetörténet úgy tartja számon, hogy a Máté-passió, s így bizonyos mértékig Bach „újrafelfedezése” Mendelssohn érdeme. Ez csak részigazság, hiszen a Berliner Singakademie-ben – ahol Mendelssohn is tanult – a vezető, Carl Friedrich Zelter már korábban bemutatta a H-moll misét, a János-passiót, több motettát, a Brandenburgi versenyeket és a Musikalisches Opfert is. Zelter legféltettebb kincsei a Bach autográf partitúrák voltak, melyeket egy üvegszekrényben tartott elzárva. Tanítványai számára a legnagyobb kitüntetés volt, ha legalább kívülről megnézhették a zárt üvegszekrényeket, bár a tartalmához nem férhettek hozzá. Bach ismerete és szeretete a romantika idején vált általánossá: ismerjük Schumann és Liszt ragaszkodását, Brahms tiszteletét. A fordulópontot pedig az összkiadás jelentette. Magyarországon Lichtenberg Emil karmester a népszerűsítés úttörője a huszadik század első felében; volt egy kórustársasága, a Budapesti Karegyesület, ők adtak elő Bach-oratóriumokat.
– Különféle okokból Bach a hetvenes évek Magyarországán páratlan szerepet töltött be.
– Azt gondolom, hogy mind a tiltásnak, mind a népszerűségnek – Bach muzsikájának vitathatatlan kvalitásai mellett – politikai okai is lehettek. Egyházi énekkarban részt venni, szerepelni meglehetősen kockázatos volt. A munkahelyek személyzeti osztályán rákérdeztek az ilyen ténykedésre, és az is előfordult, hogy az egyházi kórusban szereplés elbocsátást eredményezett. A nagy művészeket persze nemigen érdekelte semmiféle retorzió. Tiszai Magda, László Margit, Sándor Judit, Melis György, Réti József sohasem riadtak vissza egy-egy Bach-oratórium eléneklésétől. Hamvas Béla úgy fogalmaz, hogy a kor nagy törekvése: a létezést megfosztani szakrális jellegétől. Ez a törekvés a hetvenes években éppúgy felfedezhető, mint napjainkban. De amikor megszólal egy Bach-passió vagy a H-moll mise, akkor a hallgatók érzik, hogy minden a helyére kerül. Az a döbbenetes, hogy minden egyes Bach-műre érvényes ez. Vasárnapi istentiszteletekre írt műveivel az egyházi esztendő adott vasárnapjának lényegét igyekezett megragadni, mégis a létezés egészét nyitotta meg. Pilinszky János azt írja: „Bach zenéje a centrum zenéje.” A létezés centruma pedig a lélek. És minden létezőnek egyetlen és valódi célja visszajutni oda, ahonnan származik, Isten közelébe.
– Valóban képes arra a zene, hogy olyan elvont gondolatokat fejezzen ki, mint az Isten felé törekvés?
– Erre a kérdésre hadd válaszoljak Werner Heisenberg szavaival. „A muzsika, a filozófia, a vallás nyelvében mindig van egy ösvény, mely a középponti rend felé vezet; napjainkban nem kevésbé, mint Platón vagy Bach korában.”
– De milyen eszközökkel tudja Bach a valóságot megmutatni?
– Muzsikusként erre a kérdésre azt a választ adhatom, hogy Bach teljesen zenében gondolkodott. Ez azt jelenti, hogy nem a műfajok érdekelték, mint például a motetta, a recitativo, az ária, a versenymű, hanem az Ordnung, Zusammenhang és a Verhältniss, vagyis a rend, az összefüggés és az arány. Összes kompozíciójában ez izgatta: rendet teremteni, összefüggéseket létrehozni, és arányokat megalkotni. És ha visszaemlékezünk rá, ez megfelel annak, amit hittanórán tanultunk a Bölcsességek könyvéből: „Omnia in mensura, et numero et pondere disposuisti.” „Te mindent mérték, szám és súly szerint rendeztél el.” A bachi komponálás princípiuma azonos a teremtésével. Bach a teremtést utánozza, és ezt az egész világon megérzik. Milyen különös, ha belegondolunk, hogy Bach hatalmas siker olyan eltérő zenei kultúrájú országban is, mint Japán. És a műveiből áradó erőt még a tökéletlen előadás sem tudja teljesen megszüntetni. A közelmúltban zeneiskolában hallgattam az egyik növendék Bach-előadását. Rendkívül gyenge volt, kimondottan hamis. De Bach kvalitásai még ezen a végtelenül rossz előadáson is kiütköztek. Nem tudom, hogy mi ennek az oka, de azt hiszem, nem is kell tudnom mindent. A hit legnagyobb titkai sem érthetők. Nem tudom, de nem is akarom megmagyarázni, mit jelent az, hogy „alászállt a poklokra” és hogy „harmadnapon feltámadt a halottak közül”. Miért kellene ezt értenem? Hinnem kell benne. Ahogy Luther tanítja: „Ezt látni nem lehet. Ezt azért hallani és hinni kell.” Ez sokkal valóságosabb, mint ami a hétköznapok során körülvesz. Ez az igazi és egyetlen valóság.
– Ehhez hasonlóan a művészet „hatásmechanizmusait” sem kell értenünk?
– Így van. A művészet lényegében megfejthetetlen. Csak az újkori ember mindent akarása igyekszik a titkokat felfedni. De mi közünk a titkokhoz? Nincs más dolgunk, mint odaülni, és melegedni a létezés tüzénél. És mindenki átélheti ezt a melegséget, mert Bach egyetemes, és az embert alapvető, egzisztenciális lényében szólítja meg.
– De akkor miért van olyan sok zeneutánzat a környezetünkben?
– Azok nem valódi zenei gondolatok. Különbséget kell tenni zenei gondolat és stílus között. Ezért olyan nagy a különbség Johann Sebastian Bach és Georg Philipp Telemann között vagy Bach és a fiai között. A stílus közös, csak nincs meg az a zenei gondolat, ami Bach esetében adott. De nem a stílus az örök, hanem a zenei gondolat. Bach aktuális, más nem mindig az. És az is különös, hogy Bach nem magyaráz, nem tanít, hanem kinyilatkoztat. Minden a kinyilatkoztatással kezdődik, és ezzel nem lehet vitatkozni. Zenében még annyira sem, mint élőszóban. Ha leütünk egy G hangot, akkor az G, nyolcad vagy negyed, de ezen nincs mit vitatni.
– Nem biztos, hogy ezt mindenki fenntartások nélkül elfogadja.
– Nem is kell. De aki az életében már egyszer megrendült, az megérti és elfogadja. Ahhoz, hogy megérinthetőkké váljunk, le kell fejteni magunkról a világot. Bizonyos értelemben ilyen egyetemes, az egész emberiséget érintő megrendültséget hozott a két világháború. Vagy hogy közelebbi példát említsünk: 1956 és az Egmont-nyitány. A létezés határhelyzeteiben mindig felértékelődik a művészet és a hit, végső kapaszkodók lesznek.
– Ez az állapot, a megrendültség és a művészetek iránti éhség, nem tartott sokáig.
– Úgy van ez, mint a beteg embernél. Amikor rosszul érzi magát, hajlandó erről-arról lemondani orvosai tanácsára, hajlandó odafigyelni saját életére és a környezetére. De amint állapota jobbra fordul, lassanként visszatér korábbi rossz szokásaihoz. A megrendültség eltűntével csökken az emberek fogékonysága a létezés igazi, végső kérdései iránt.
– Akkor a művészet – és ezzel együtt a valódi létezés – iránti eltompultság a társadalom betegségének legfőbb jele?
– Valóban. És minél nagyobb mértékben tagadja meg a társadalom az igaz művészetet, annál jobban fordul el az igazságtól is. Napjainkban a legtöbb visszaélés a demokrácia fogalmával történik. Az igazság szempontjából irreleváns a többség véleménye vagy ítélete, hiszen az csak azt jelzi, hogy a hazugságot többen hitték el. Viszont a maszatolás nagyon alkalmas arra, hogy elfedje a hiteles dolgokat. Egy szervezet, egy organizmus akkor tud működni, ha minden a helyén van benne.
– Minden művészet területén dolgoznak szemfényvesztők, mágusok, akik igénytelen munkát értékként akarnak eladni.
– A muzsika területén ez sokkal nehezebben megy, mint a képzőművészetek esetében. A virtuóz előadásmódhoz rengeteg gyakorlásra, munkára van szükség. Az igazi művészt megítélésem szerint könnyű megkülönböztetni az illuzionistától, előbbi ugyanis sohasem törekszik a hatásra. Az az előadó, amelyik minél nagyobb sikert, minél nagyobb népszerűséget, minél nagyobb ünneplést akar, biztosan nem művész, hanem szemfényvesztő mágus. Meg kell adni Istennek, ami Istené. Vagyis a tisztaságot, lelkiismeretességet, az odaadást, az önfeláldozást, a lemondást. Ezen értékekkel kerülhetünk közelebb az igaz művészethez.
– De vannak más problémák is a hiteles interpretáció területén. Mennyiben felel meg például a mai előadói gyakorlat a Bach-összkiadásban szereplő kottáknak?
– Az a nehézség a zenekari szólamanyagot illetően, hogy régi, harminc-negyven éves kiadások vannak forgalomban, és ezek jelentősen különböznek az eredetitől. Romantikus felfogást tükröznek. De a művészetben nem a rekonstruálás a fő cél, az a muzeológusok feladata lehet. Számunkra leginkább lényeges a nekünk szóló üzenet. A tempóválasztásban, az intonációban, a frazeálásban, a motívumok megformálásában rengeteg segítségünk van. Többek mellett Bach fia, Carl Philipp Emmanuel fontos kérdéseket részletesen leírt a könyvében; hasonlóképp Mozart édesapja is rögzítette a korabeli gyakorlatot.
– Tehát a mű magja, a zenei gondolat, amely a létezés centruma felé tart, nem változik.
– Hamvas Béla szerint két történet van: az egyik az, amit az iskolában tanulunk a történelemórán, a másik pedig a regény, a személy története. Ez utóbbi sokkal közelebb áll a valósághoz. Bach zenéje is, mint a művészet általában, az igazi létezéshez tartozik, szemben a hétköznapokra rátelepedő valóságpótlékokkal. Azért van káosz, mert hatalmas erőkkel és bonyolult apparátussal akarják elhitetni, hogy igazi létezés nincs is. Az orrunknál fogva vezetnek bennünket. A művészetben viszont rend van, ahogy a teremtésben is. Rend, összefüggés, arány. Pontosan ez Bach zenéjének legfőbb jellemzője.
Kamp Salamon 1958-ban született Dunapatajon. A Janus Pannonius Tudományegyetemen, majd a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanult. A diploma megszerzése után a Bécsi Zeneakadémián prof. Karl Österreicher karmesterosztályában folytatta tanulmányait. 1987 óta a Deák téri evangélikus püspöki templomban működő Lutheránia ének- és zenekar karnagya. 1988-tól az Országos Filharmónia Magyar Állami Énekkarának asszisztense és szólamvezetője. 1998-ban a magyarországi evangélikus egyház országos zeneigazgatójává nevezik ki. 1992-ben a magyar zeneművek kimagasló bemutatásáért Artisjus, 1994-ben Bartók Béla – Pásztory Ditta művészeti díjban, 2001-ben a főváros Pro Civibus kitüntetésében, 2004-ben Kölcsey-díjban részesült. 2003-ban doktori címet szerzett. Jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem tanára. 1990 és 1996 között a debreceni Kodály kórus művészeti vezetője és karnagya, több mint háromszáz művet tanított be, és a következő lemezfelvételeket készítette: 1992-ben A Bach-dinasztia motettái – Hungaroton; 1995-ben César Frank: A-moll mise, offertóriumok – Hungaroton; 1995-ben Azio Corghi: La cetra Appesa (kantáták) – Ricordi; 1997-ben Samuel Scheidt: Cantiones sacrae – Hungaroton; 1999-ben Liszt Ferenc: Missa Solemnis – Canada.
