A napokban négyezer dollárra bírságoltak meg két rádióst Miamiban, amiért egy adásba kapcsolt telefonbeszélgetés során elhitették Fidel Castro kubai államfővel, hogy Hugo Chavezzel beszél. A két spanyol ajkú amerikai műsorvezető egyike egy tavalyi műsorban olyan tökéletesen utánozta a venezuelai elnök hangját, hogy Castro huszonöt percen át csevegett a csínytevővel, gondolván, legfontosabb politikai szövetségesével diskurál. A rádiós aztán közölte vele, hogy vaskos tréfa áldozata lett, mire Kuba első embere sűrűn emlegetni kezdte a műsorvezetők édesanyját, majd lecsapta a telefont. Néhány hónappal az incidens előtt a páros Chavez elnökkel játszotta el ugyanezt a kópéságot, ekkor Fidel Castro hangján szólaltak meg, és majd húsz percig beszélgettek a venezuelai államfővel.
Nem férhet hozzá kétség, hogy Miamiban, a Castro elől elmenekült kubaiak és leszármozottaik, valamint az újonnan érkező latin-amerikai bevándorlók fellegvárában, ahol angol szót szinte már alig hallani, ült a poén.
Az amerikai szövetségi médiahatóság (FCC) mégis úgy látta, hogy a két rádiós megsértette az idevágó rendeleteket, mivel „áldozataikkal” nem közölték előre, hogy a telefonbeszélgetés adásba kerül.
Meg kell említenünk, hogy a kereskedelmi rádióadókon ma már szinte rutinszerűen űznek hasonló tréfát, amely, ha e képzavarral élhetek, maga a rádiós kandikamera. Ahogy televíziós társaik, az efféle telefonbetyárkodások is többnyire elég szánalmasra sikerednek, talán azért, mert csak kevesen merészkednének odáig, hogy ilyen nagyvadakat vegyenek űzőbe. Bár nem bátorítanám a hazai műsorvezetőket, hogy hasonló sületlenséggel múlassák az adásidőt, a hír hallatán mégiscsak szívesen vállon veregetném Joe Ferrero és Enrique Santos rádiósokat, hiszen vér nélkül kényszerítették térdre az utolsó kommunista diktátorok egyikét – még ha csak 25 percre is.
A szabad sajtó erejével.
Itt, Magyarországon – talán történelmi okokból is – ezt az erőt ritkábban tapasztaljuk meg ahhoz, hogy elhiggyük, tirannusokat lehet vele megrogyasztani. Talán ezért is fordulhatott elő, hogy egy jó szándékú, ám következményeiben valószínűsíthetően katasztrofális kezdeményezésből törvény született: olyan törvény, amely még ha érthető okokból is, de korlátozta volna a véleménynyilvánítás szabadságát. A gyűlöletbeszéd-törvényként emlegetett jogszabályt az utolsó utáni pillanatban sikerült nyakon csípni, és visszatuszkolni a palackba, oda, ahová való: a többi zsigeri félelem és szorongás közé, olyan szellemek társaságába, amelyek jobb, ha nem szólnak bele közéletünk alakításába.
Érthetőek persze a késztetések, hogy ezeket a szellemeket szabadjára eresszük. Ki ne érezne valamiféle indulatot, ha megszenvedett igazságát becsmérlik, értékeit sárba rángatják? Érthető, ha a keresztények kiirtásának emlegetése okán a Tilos Rádió elé vonulnak a felelős gondolkodást számon kérő tiltakozók. Érthető, ha a disznóvérben áztatott miseruhákat kiállító Hermann Nitsch felkorbácsolja az indulatokat.
Érthető, de nem célravezető. Konzervatívjainknak talán inkább arra kellene jobban odafigyelniük, hogy saját igazukat – a szólásszabadság jegyében – ők is elmondhassák. Hogy ne csak az utca maradjon a véleménynyilvánítás egyetlen hathatós fóruma. Ha a szólásszabadságot komolyan gondoljuk, és hogy komolyan gondoljuk, erre figyelmeztet most minket az Alkotmánybíróság döntése, a Tilos Rádió műsora és a Nitsch-kiállítás sem kifejezetten azok tartalma miatt volt elfogadhatatlan – egy demokráciában, sajnos, a polgárokat a hülyeséghez való jog is megilleti. Inkább amiatt aggódnék, hogy mindkét performance közpénzekből jutott/jut támogatáshoz. Az pedig igencsak bizarr, hogy a polgárok tekintélyes hányada adóforintjaival olyan vállalkozásokat kénytelen finanszírozni, amelyek célul tűzték ki értékeik lejáratását, míg a jobboldali média a permanens válság állapotában van.
De említhetnénk erre a problémára egy még frissebb példát is: a Magyar Televízió, amelyet minden évben súlyos milliárdokkal támogat az állami büdzsé, a napokban tűzte műsorra saját Heti hetesének első adását (az opus Gang címen fut a jobb napokat látott adón). Ismét csak nem értem, hogy miért kell a közszolgálati csatornán egy politikailag ennyire elfogult happeningre az én pénzemet (is) költeni, miközben sorra zárnak be az iskolák, az egészségügy a csőd szélén áll, és a tudományos kutatások állami támogatása immár a vicc kategóriájába tartozik.
Vagy ha már így alakult, miért nem nézhetek olyan közpénzből kreált gegparádét is, ahol nem csak kormánypárti humor létezik? Ha már egyszer a magyar FCC, az ORTT szerint ez így jó, és nem kéri számon a politikai kiegyensúlyozottságot a köztévén, akkor azt szeretném, ha – szabálysértés ide vagy oda – a gagmanek nemcsak Orbán Vikort hívhatnák fel hangjukat elváltoztatva, hanem néha Medgyessy Pétert is.
Egyébként pedig – nagyon remélem, ez a következő két évben is így marad – mindenki azt mond, amit akar.
origo.hu
Gyárfás Tamás-interjú: Portik csőbe akart húzni – új bizonyíték került elő
