A szabad sajtó erejével

K u l t ú r s o k k

Tóth Szabolcs Töhötöm
2004. 05. 30. 10:50
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A napokban négyezer dollárra bírságoltak meg két rádióst Miamiban, amiért egy adásba kapcsolt telefonbeszélgetés során elhitették Fidel Castro kubai államfővel, hogy Hugo Chavezzel beszél. A két spanyol ajkú amerikai műsorvezető egyike egy tavalyi műsorban olyan tökéletesen utánozta a venezuelai elnök hangját, hogy Castro huszonöt percen át csevegett a csínytevővel, gondolván, legfontosabb politikai szövetségesével diskurál. A rádiós aztán közölte vele, hogy vaskos tréfa áldozata lett, mire Kuba első embere sűrűn emlegetni kezdte a műsorvezetők édesanyját, majd lecsapta a telefont. Néhány hónappal az incidens előtt a páros Chavez elnökkel játszotta el ugyanezt a kópéságot, ekkor Fidel Castro hangján szólaltak meg, és majd húsz percig beszélgettek a venezuelai államfővel.
Nem férhet hozzá kétség, hogy Miamiban, a Castro elől elmenekült kubaiak és leszármozottaik, valamint az újonnan érkező latin-amerikai bevándorlók fellegvárában, ahol angol szót szinte már alig hallani, ült a poén.
Az amerikai szövetségi médiahatóság (FCC) mégis úgy látta, hogy a két rádiós megsértette az idevágó rendeleteket, mivel „áldozataikkal” nem közölték előre, hogy a telefonbeszélgetés adásba kerül.
Meg kell említenünk, hogy a kereskedelmi rádióadókon ma már szinte rutinszerűen űznek hasonló tréfát, amely, ha e képzavarral élhetek, maga a rádiós kandikamera. Ahogy televíziós társaik, az efféle telefonbetyárkodások is többnyire elég szánalmasra sikerednek, talán azért, mert csak kevesen merészkednének odáig, hogy ilyen nagyvadakat vegyenek űzőbe. Bár nem bátorítanám a hazai műsorvezetőket, hogy hasonló sületlenséggel múlassák az adásidőt, a hír hallatán mégiscsak szívesen vállon veregetném Joe Ferrero és Enrique Santos rádiósokat, hiszen vér nélkül kényszerítették térdre az utolsó kommunista diktátorok egyikét – még ha csak 25 percre is.
A szabad sajtó erejével.
Itt, Magyarországon – talán történelmi okokból is – ezt az erőt ritkábban tapasztaljuk meg ahhoz, hogy elhiggyük, tirannusokat lehet vele megrogyasztani. Talán ezért is fordulhatott elő, hogy egy jó szándékú, ám következményeiben valószínűsíthetően katasztrofális kezdeményezésből törvény született: olyan törvény, amely még ha érthető okokból is, de korlátozta volna a véleménynyilvánítás szabadságát. A gyűlöletbeszéd-törvényként emlegetett jogszabályt az utolsó utáni pillanatban sikerült nyakon csípni, és visszatuszkolni a palackba, oda, ahová való: a többi zsigeri félelem és szorongás közé, olyan szellemek társaságába, amelyek jobb, ha nem szólnak bele közéletünk alakításába.
Érthetőek persze a késztetések, hogy ezeket a szellemeket szabadjára eresszük. Ki ne érezne valamiféle indulatot, ha megszenvedett igazságát becsmérlik, értékeit sárba rángatják? Érthető, ha a keresztények kiirtásának emlegetése okán a Tilos Rádió elé vonulnak a felelős gondolkodást számon kérő tiltakozók. Érthető, ha a disznóvérben áztatott miseruhákat kiállító Hermann Nitsch felkorbácsolja az indulatokat.
Érthető, de nem célravezető. Konzervatívjainknak talán inkább arra kellene jobban odafigyelniük, hogy saját igazukat – a szólásszabadság jegyében – ők is elmondhassák. Hogy ne csak az utca maradjon a véleménynyilvánítás egyetlen hathatós fóruma. Ha a szólásszabadságot komolyan gondoljuk, és hogy komolyan gondoljuk, erre figyelmeztet most minket az Alkotmánybíróság döntése, a Tilos Rádió műsora és a Nitsch-kiállítás sem kifejezetten azok tartalma miatt volt elfogadhatatlan – egy demokráciában, sajnos, a polgárokat a hülyeséghez való jog is megilleti. Inkább amiatt aggódnék, hogy mindkét performance közpénzekből jutott/jut támogatáshoz. Az pedig igencsak bizarr, hogy a polgárok tekintélyes hányada adóforintjaival olyan vállalkozásokat kénytelen finanszírozni, amelyek célul tűzték ki értékeik lejáratását, míg a jobboldali média a permanens válság állapotában van.
De említhetnénk erre a problémára egy még frissebb példát is: a Magyar Televízió, amelyet minden évben súlyos milliárdokkal támogat az állami büdzsé, a napokban tűzte műsorra saját Heti hetesének első adását (az opus Gang címen fut a jobb napokat látott adón). Ismét csak nem értem, hogy miért kell a közszolgálati csatornán egy politikailag ennyire elfogult happeningre az én pénzemet (is) költeni, miközben sorra zárnak be az iskolák, az egészségügy a csőd szélén áll, és a tudományos kutatások állami támogatása immár a vicc kategóriájába tartozik.
Vagy ha már így alakult, miért nem nézhetek olyan közpénzből kreált gegparádét is, ahol nem csak kormánypárti humor létezik? Ha már egyszer a magyar FCC, az ORTT szerint ez így jó, és nem kéri számon a politikai kiegyensúlyozottságot a köztévén, akkor azt szeretném, ha – szabálysértés ide vagy oda – a gagmanek nemcsak Orbán Vikort hívhatnák fel hangjukat elváltoztatva, hanem néha Medgyessy Pétert is.
Egyébként pedig – nagyon remélem, ez a következő két évben is így marad – mindenki azt mond, amit akar.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.