Aki elmegy

A fájdalom, a veszteség, a gyász feldolgozásának sokkal nagyobb irodalma van, mint például az örömnek. Az ember, aki itt marad gyászában vagy elhagyatva, magát is siratja, nem csak a távozót. Tartani akarja még, ha lehet, minél tovább, legalább az emlékekben. Az hommage-okban, siratókban, gyászbeszédekben, magányos tűnődésekben. De az élet megy tovább, be kell fejezni a gyászmunkát – borzalmas ez a szó –, tudni kell elengedni, fogalmaznak a szakemberek és a barátok. Élni segít minden. „Aki elmegy, menjen el, ha el tud menni, hagyni kell…” – búgja füstös hangján a dizőz. Az elhagyott szerelmes pedig iszik még egy konyakot. „Mert meghaltál, mert elmentél örökre” – adja meg magát büszkén a költő, Garcia Lorca.
Meghalt a barátnőm.
New Yorkból hívott a férje, a leghűségesebb társ, akit valaha ismertem, és noha Ági nem volt betegebb, mint akárki más a környezetemben, ahogy meghallottam Laci hangját, tudtam, mit fog mondani. Hihetetlen, de tudtam. Ági meghalt – mondta egy ismeretlen hang nagyon messziről.
„Pénteken lefeküdt, kicsit korábban, mint szokott, de még csak nem is panaszkodott. Tíz perc múlva benéztem hozzá, gyanúsnak találtam a csöndet. Már nem élt. A szíve.” Szörnyű csend hullt rám, azt hiszem, hallottam dobogni a szívemet. Mit mondhattam? Hogy a szívünk visz el mindannyiunkat?
Nem tudom, van-e szerelem első látásra, de hogy barátság van, az biztos. A mi barátságunk az volt.
New York-i költészeti fesztivál, az 1984. év vége. A felolvasás szünetében remegő lábakkal ténferegtem egyedül a színpad előtt, amikor odajött hozzám, bemutatkozott, röviden elmondta, hogy a férjével van itt, évek óta New Yorkban élnek, tetszett nekik a versem, nem vagyok-e szomjas? Mindezt egy szuszra. De, szomjas vagyok. Pár perc múlva viszszajött egy hatalmas pohár kólával, akkor még nem tudtam, hogy New Yorkban nincs kisebb pohár. A többi már ment magától.
Megbeszéltük, hogy másnap reggel értem jönnek a férjével, és megmutatják nekem a várost, sétálunk egyet. A Soros-házba voltunk elszállásolva egyik költőtársammal, hatalmas, üres szoba, egyik sarokban egy ágy, a másikban egy matrac. Nekem persze a matrac jutott, biztos azért, mert én voltam a nő, és meg mertem jegyezni, hogy félek a bogaraktól. Gondolod, hogy az ágyra nem másznak fel? – kérdezte a költőférfi. Amikor másnap Ági felmérte a helyzetet, kijelentette, hogy ott nem maradhatok. Pakolj, és jössz velünk. Nálunk fogsz lakni. Úgy is történt, és még sokszor laktam náluk azután is, életem legszebb élményei közé tartozik, amikor a vendégük lehettem. Aztán vendégül láttam én is őket itthon, voltunk együtt Bécsben és Floridában, Pécsett és Budapesten. Ági nem is ment, szinte röpült a New York-i utcákon. Én, aki többnyire csak vonszolom magam, ilyenkor vele röpködtem. Bámulatos lendület, életszeretet és élni tudás volt benne, mint senki másban, akit ismertem. Talán azért, mert időben elmentek innen, húszas éveik elején, nem hagyták, hogy a kor, amit most nem nevezek nevén, megnyomorítsa az életüket. Ebből itt nem lesz semmi – gondolták –, és ahogy az akkoriban gyakran megtörtént, egy bécsi turistaútról „elfelejtettek” hazajönni. Laci még hazajött, ha jól emlékszem, de megígérték egymásnak, hogy egy év múlva New Yorkban találkoznak. Azt hiszem, nem csapták be egymást. Fiatalok, bátrak és szabadok voltak, nekik senki nem mondhatta meg, hogyan éljenek. Elmentek innen, és boldogok voltak, mert soha nem szakadtak el innen. De a méltóság meggyalázását nem tudták elviselni.
Mostanában készültek haza, már a házat is megvették, hogy nyugdíjas éveiket itthon töltsék. Hazavágytak.
Sokat tanultam tőle. Látta rajtam a félelmet, amikor a híres Plaza hotel előtt bizonytalankodva azt kérdezem: Ide tényleg bemehetünk? Ne izgulj, mondta, gondold azt, hogy te vagy Diana hercegnő. Egyébként ők ketten tényleg úgy bántak velem, mint egy hercegnővel, bármikor és bárhol találkoztunk. Mulatság volt velük az élet, rengeteget nevettünk. Szerettem velük élni. Most meg meghalt. Elment. Nem, nem elment, meghalt. Sok-sok búcsúzásunk, amikor csak elment, nem volt fájdalmas, hiszen többnyire egy év múlva újra láttuk egymást. Addig meg az a rengeteg képeslap, levél, az a sok-sok órányi telefon, amikor hangja mellett az óceán zúgását is hallottam. Minden búcsú egy kis halál. Most a sok-sok kis halál összeállt egyetlenné. Már nem lesz viszontlátás. Bartók Béla is New Yorkban halt meg, szereti ez a szörnyeteg óriás befalni a magyar menekülteket. Otthont ad nekik, aztán hagyja őket meghalni. „New York magában égő gyertyaszál” – idéztem Pilinszkyt Áginak, amikor szeptember 11. után beszélgettünk. Soha nem lesz már olyan, mint volt – mondta Ági. Milyen igaza lett! Soha nem lesz már olyan.
Ági hazajön a Rákospalotai temetőbe, Laci pedig egyedül költözik be a Bartók Béla (!) úti lakásba. De én Laci mellett most már örökké látni fogom Ágit is, ahogy rendezkedik, magyaráz, itt lesz a konyhaszekrény, ott az ágy, a fürdőszobát meg kell nagyobbítani, és milyen jó, hogy közel van a piac. Hiába, hogy nem fogja látni azt a piacot, elképzelem, nézi a sárgarépát, visszateszi, és azt mondja: ez nekik sárgarépa? Ugyanúgy, ahogy a koreai zöldségesnél tette. Nem fogja látni már az új könyvemet, a most készülő új teraszunkat, de én megmutatom neki. Látom, ahogy fekszik az ágyán, kezében talán egy Kortárs, mert az járt nekik Jackson Heightsba. Ez a Kortárs sem a régi már, mondja.