tt mennek a dűlőúton! – a rádióban recseg a hőkamerát figyelő járőr hangja; közli a koordinációs pontokat a központtal, erősítést kér. Jól kivehető a nyolc – nem, kilenc – bizonytalanul mozgó, közeledő emberi alak.
Aki elöl halad, az a vezetőjük, súgja Katus Imre őrnagy, a magyar–szerb határon lévő kelebiai határőrbázis egyik vezetője, miközben egy embercsempészekről készült éjszakai videofelvételt nézünk a parancsnokságon.
Kígyóvonalban haladnak; cserjék közt húzódó vadcsapást követhetnek. Ezekért a pillanatokért érdemes határőrnek lenni. Még néhány perc, s az egész csoport csapdába sétál. Az elöl haladó férfi azonban hirtelen megáll, kezét felemeli. Aztán elindul visszafelé, hadonászva magyaráz valamit a többieknek, akik szintén megfordulnak.
– Visszamennek! – a járőr izgalmában szinte kiabál a felvételen. – Elindultak a jugoszláv mélység irányába!
Néhány perc, és az ember alakú foltok felszívódnak a bokrok, fák között.
– Na, ebből nem lett elfogás – mondja az őrnagy, és kikapcsolja a videokészüléket. Az irodában ülünk, a falon festmény, magyar őrtornyot ábrázol a zöldhatáron.
Az elöl haladó embercsempész valamilyen jelzést, valószínűleg telefonhívást kapott. Csak a határőrök közül – talán a központból, talán az erősítéssel úton levők közül – hívhatta valaki. A kelebiai határálláson is vannak kémek, mint minden határőrizeti szervnél.
Igaz, a felvételnél alapos környezettanulmányt végeznek, de annak alapján nem lehet kiszűrni a megvesztegethetőket. Az alacsony bérezés és a „szegény ember vízzel főz” alapú felvételi rendszer egyenes út a korrupcióhoz. Néhány járőrről már tudják, hogy a csempészek beépített emberei, de nincs elég bizonyíték ellenük. Így egyelőre szemmel tartják őket, s várnak, hogy rajtakaphassák a megtévedteket. A már lebukottak mondták el: átlagosan ötven dollárt kaptak minden átcsempészett emberért. Ha viszont lelepleződnek, éveket ülhetnek. Katus őrnagy szerint előbb-utóbb kézre kerülnek.
Az eset jól mutatja a határőrség felemás helyzetét: az uniós csatlakozás okán az utóbbi években soha nem látott technikai fejlesztést hajtottak végre a szervezetnél, miközben a modernizáció nemigen érintette a bérezést, sőt a jelenlegi gazdasági nehézségek meglehetősen szűkre szabják az új eszközök működtetésére fordítható kereteket is. A csúcstechnológia tehát adott, kérdés viszont, lesz-e elég pénz ahhoz, hogy Magyarország helytálljon Európa végvárain. Ám kudarcot vallanunk nem szabad, mert a tervek szerint 2006-ban vagy 2007-ben megszűnik a határellenőrzés Magyarország uniós országokkal közös határain, ehhez azonban az szükséges, hogy az immár az Európai Unió külső határait jelentő ukrán, román, szerb és horvát szakaszokon tökéletesen működjön a védőzár.
A határok technikai megerősítésének nagy része és a hatékonyságot növelő jogi háttér megteremtése lezajlott az előző kormányciklusban.
Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Ukrajnával határos részein – némileg túlzóan – az a mondás járta, hogy amikor az ember kikerül az iskolapadból, eldöntheti, hogy embercsempész vagy határőr lesz. Mára divatjamúlttá vált a mondás, mert az embercsempészés rendkívül kockázatos vállalkozás lett, hiszen a határőrség fejlesztése következtében egyre több embercsempész-hálózatot sikerül felszámolni Magyarországon. Nagy érvágás például a hálózat számára, hogy nemrég börtönbe került az a tarpai férfi, aki közvetlenül ugyan nem vett részt a szállításokban, de „keresztapaként” minden egyes átcsempészett migráns után 100 dollár ütötte a markát. Elrettentő ítélet született a bíróságon egy záhonyi embercsempészügyben is: a vádlott hét év végrehajtandó szabadságvesztést kapott.
Az ukrán határszakaszon kérdésünkre a határőrök és a szomszédos települések rendőrei egyöntetűen arról számoltak be, hogy az embercsempészet visszaesésének elsődleges oka a törvényi szigorítás.
– Míg korábban száz ember csempészésében való részvételért meg lehetett úszni másfél év felfüggesztett szabadságvesztéssel, ma már egy ember zöldhatáron történő átjuttatásáért akár hét év is járhat – magyarázzák a büntető törvénykönyv 2002 áprilisában hatályba lépett módosításának kézzelfogható következményét.
Kétségtelen, hogy a törvénymódosítás EU-konformmá tette az embercsempészet és -kereskedelem megítélését és szankcionálását. Csakúgy, mint a határőrök által használt technikát: az illegális migráció elleni harc részeként az Európai Unióban is alkalmazott mérőműszereket, a gépkocsik rejtekeinek felderítésére alkalmas ipari üregvizsgálókat, a zöldhatár megerősítésére pedig éjjellátó eszközöket, mobil hőkamerás felderítőrendszert, bűnügyi és technikai eszközöket, járőrfelszereléseket szereztek be a jelenleg 12 ezer fős magyar határőrség számára. Az ukrán és a román határszakasznál már csaknem három éve használják azt a két hőkamerát – darabja nyolcvanmillió forint –, amellyel nyolc–tíz kilométer távolságot lehet körbepásztázni, és már számos migránscsoportot lelepleztek a világszínvonalú készülékek segítségével.
A szerbiai határszakaszt vigyázó kelebiai határőrség épülete impozáns, új és modern, belülről űrállomásra hasonlít. A parancsnokság tizenhét kilométeres határszakaszt ellenőriz négy–hat pár járőrrel, akik nappal távcsővel, kutyával, éjszaka hőkamerával, a mozgásérzékelők jelzéseit fogva cirkálnak a zöldhatáron. A központi helyiségben körben számítógépes monitorokat figyelnek az alkalmazottak. A déli határvidékért felelős Kiskunhalasi Határőr Igazgatóság jelentése szerint az utóbbi években – 2001-től – jelentős technikai fejlesztések történtek annak érdekében, hogy a csatlakozás időpontjától a magyar–szerb határ mint uniós mezsgye működhessen.
Kimegyünk a határra, a Niva közeledtére a kiserdőből bukkan fel egy járőrpáros.
– Figyelés, portyázás – mondja az egyik terepszínű ruhás fiatalember, mikor a feladatairól kérdezem. – Ha elrejtőzöm a fák alá, belátok arra az útra, ni, észlelem a gépjárműveket és a személyeket. Ha átülök a másik oldalra, a tisztást látom. Portyázáskor a homokban található nyomokat, elejtett tárgyakat figyeljük.
A határőrök mondhatni örülnek a határsértőknek, mert az elfogás kalandja – amellett, hogy elismeréssel jár – megtöri a szolgálat egyhangúságát. Az elfogottak többsége szánalomra méltó ember, aki családjával menekül egy szebb jövő felé. Magyarul nem tudnak. Némelyikük meg van győződve róla, a fegyveresek azért fogták el, hogy kivégezzék.
– Az egyiket fél óráig kellett nyugtatni, szűkölt, reszketett; igaz, előzőleg egy fáról szedtük le.
A határsértők általában engedelmesek az elfogás után, nagyon ritka, hogy kényszerítő eszközt kell alkalmazni velük szemben. Akik arra számítanak, hogy elfogásuk után menekülttáborba kerülnek, még örülnek is a határőröknek. Akik nagyobb távlatokban gondolkoznak, általában megpróbálnak elfutni; a közhiedelemmel ellentétben a határőr nem lőhet utánuk, futva kell beérnie őket, ami az erdős, bokros terepen – főleg, mivel általában szétspriccel a migránscsoport – nagyon nehéz. Megesett, hogy a járőrök egész éjszaka kerestek két embert, és csak másnap délelőtt találták meg őket, amikor kijöttek a bozótosból.
A nappali szolgálat tizenkét óra a gyalogos járőröknek, amelyet – a rövid pihenőidőktől eltekintve – terepen kell tölteniük akár mínusz húsz fok alatti hidegben is. Azt mondják, ilyenkor azért nem fagy le a lábujjuk, mert mikor már nagyon szenvednek a hidegtől, gyalogolnak vagy ugrálnak.
*
– Volt, amikor azt mondtam: nem bírom tovább. Aztán valahogy mégicsak összeszedtem magamat – mondja egyikük.
Később teszi hozzá Katus Imre őrnagy:
– Szegény járőr sokszor nem is tudja, miért küldik napok óta ugyanarra a helyre. Hát azért, mert az előzetes jelzések alapján onnan várunk határsértőket.
– Miért nem mondják ezt meg nekik?
A kérdésre csak később, a meghiúsult fogásról szóló videofilm levetítésével kapjuk meg a választ…
A határőrök, vélhetnénk, bátor emberek. Az állomány azonban vegyes e téren. Az egyik zászlós meséli: akad kollégája, akitől éjszaka húsz lépésre sem távolodhat el a váltótársa, annyira fél. Nők is vannak az állományban, az őrnagy szerint némelyik talpraesettebb, mint férfi kollégái.
Árok mentén haladunk; az árkot autófogónak építették, de hát homok itt a talaj, fél óra alatt fel lehet tölteni annyira, hogy átkelhessen rajta a lopott autó. Az árok túloldalán, a határvonalat jelző számozott fehér kövek közt szerb határőrök ácsorognak, a magyarok integetnek nekik. A közvetlen munkakapcsolat, amely a magyar és az osztrák, szlovák vagy szlovén határőrök között fennáll, itt még nem jellemző, viták is előfordulnak.
A túloldalon van néhány jó tíz méteres őrtorony. A magyar oldalon már rég lebontották őket, mondván, nem korszerűek. Pedig a gyakorlott járőrök szerint az őrtornyokkal, amelyekből egyszerre nagy területet lehet belátni távcsővel vagy hőkamerával, többre mennének, mint az összes mozgásérzékelővel és lokátorkocsival együttvéve. A tornyok újjáépítésére azonban nincs fedezet.
Katus őrnagy szerint az esetleg átsikló határsértőket a mélységben (ez határőr-szóhasználatban az adott ország belsejét jelenti) általában elfogják a rendészeti szervek. Az ország mélye felé igyekvő migránsok sokszor a határtól néhány kilométerre buknak le, mikor céltalanul ődöngenek csomagjaikkal, vagy megpróbálnak stoppolni. Előfordult, hogy az út szélén integető határsértőt hazafelé igyekvő civil ruhás határőr vette fel.
A központi épület egyik helyiségében az éjjellátó kamerákat állítják össze. A hőkamerához videokészülék csatlakozik, az elfogásokról mindig felvételt készítenek. A készülékek elemmel működnek, csak az a baj, hogy az elemek gyakran kimerülnek, a pótlásuk pedig drága, panaszkodnak a határőrök. A 2002-es jelentés, amely még nem számolt megszorító intézkedésekkel, évi másfél milliárd forintban határozta meg a határőrizeti technika fenntartásához szükséges pénzügyi fedezetet. A terepjárók, szeizmikus és infrasugaras mozgásérzékelők, lokátorkocsik üzemeltetése viszont most nagy gondot jelent a megszorítások miatt. Az autók például mindössze háromévesek, de az állandó használattól tíznek látszanak.
Ennél is égetőbb a munkaerő kérdése. Ennyi ember a megerősített technikai segédlet ellenére sem tudja átlátni a teljes területet. Bár Dél-Magyarországon kevés a munkalehetőség, ide, mivel a kemény munkáért viszonylag alacsony jövedelmet remélhetnek, a szükségesnél kevesebben jelentkeznek. Katus őrnagy épp ezért úgy látja, nem leszerelni kellene az osztrák határnál dolgozó kollégákat, hanem áthelyezni őket délre.
A határőrök átlagosan hatvanöt–hetvenezer forintot visznek haza havonként, ez az uniós határokon szolgálatot teljesítő kollégáik fizetésének mintegy tíz százaléka. Az elvárás és a felelősség azonban egyre nő. Ha a határőr „kiemelkedő elfogást” hajt végre, az éppen felhasználható keret függvényében jutalomra (tíz–tizenötezer forintra) számíthat, ha viszont elmulasztja, büntetés vár rá. A fizetés nem a váll-laptól függ – mindössze kétszáz forint a különbség csillagonként –, hanem a beosztástól. Egy vezetői fizetés a pótlékokkal együtt nem több százharmincezer forintnál…
– Kilencvenháromban – meséli az egyik járőr –, amikor kezdtem a határőrködést, az átlagbérezés kétszeresét kaptuk. Sokan jöttek át a mezőgazdaságból, volt, aki a vállalkozását hagyta ott a határőrségért. Ma már örülünk, ha a családunkat üggyel-bajjal fenn tudjuk tartani.
A szocialista tábor országai közül Magyarország, mondhatni történelmi okokból, viszonylag hamar szemben találta magát a migráció problémájával: az 1980-as évek vége felé a romániai belpolitikai helyzet miatt egyre több erdélyi magyar menekült érkezett hazánkba. Néhány évvel később Románián keresztül érkeztek ide a törökországi kurdok, majd az ukrán–román határszakasz felől az afgánok, irakiak, pakisztániak, indiaiak, Srí Lanka-iak, Sierra Leone-iek, szomáliaiak. A délszláv háború ugyancsak migrációs hullámot indított el, s az embercsempészet jól jövedelmező üzletággá vált. Korábban három–öt fős csoportokat vezettek át a határon az embercsempészek, aztán nem volt ritka a hatvan–hetven fős csapat sem. A balkáni ág – Törökország, Bulgária, Románia vonala – nem volt olyan erős, mint az Oroszország, Ukrajna felőli. A tendenciára jellemző, hogy míg 1995-ben csupán 151 embert fogtak el a magyar–ukrán határszakaszon, 2001-ben már 1992 főt. Igaz, a határőrség eszközeinek korszerűsítésével az utóbbi két-három évben ezek a számok jelentősen csökkentek: az illegális migrációhoz kapcsolódó cselekmények tavaly jelentősen, majdnem huszonöt százalékkal csökkentek a külső határokon, és alig haladták meg az időközben belső határokká változott szakaszon felderített esetek számát. A magyar–román határon tavaly csaknem ötven százalékkal kevesebb tiltott határátlépést regisztráltak, mint egy évvel korábban. Ez azt jelzi, hogy a zöldhatáron való átgyalogolás túl kockázatossá vált a korszerű felderítőberendezések miatt, ezért más módszerek után néznek az útlevél nélküli „turisták”: az Afganisztán–Irán–Irak–Törökország–Bulgária–Románia embercsempész-útvonalat némileg módosították, Szerbiára és Horvátországra cserélve az utóbbi két országot. Néhány napja arra is van mód külső határainkon, hogy ne csak a határsértők, hanem a határőrök mozgását is figyeljék: Kiszombornál és Nagylakon átadták azt a műholdas navigációs rendszert, amely méterre pontosan meg tudja határozni a járőrök helyét. Persze csak akkor, ha lesz pénz a technika működtetésére, mert a határőrség filléres gondokkal küzd, ezért – csakúgy, mint Kelebiánál – itt sem tudnak mindig elemet venni a modern berendezésekbe.
Az illegális migráció mellett sok bonyodalmat okozhatnak a legális dokumentumokkal érkező beutazók is. Az embercsempészek új módszerek után néztek: a koldulni vitt kiskorúak kényelmes mikrobuszban, szülői engedéllyel, érvényes útlevéllel, ötszáz eurót lobogtatva lépik át a román–magyar határt, így nem lehet őket jogszerűen visszafordítani. A hölgyeket nem létező munkahely ígéretével vagy csalárd házassági ajánlattal csalják ki, és előfordul az is, hogy egyszerűen megvásárolják a gyerekeket a szülőktől (a romániai Ziua napilap szerint a fiúcsecsemő tizenötezer, a lánygyermek hétezer eurót ér). Mindenesetre az új technika most bizonyíthat(na): a csökkenő illegális személyforgalom mellett a román statisztikák szerint az év első három hónapjában felívelt a drogok és a lopott autók csempészete, és többen próbálták meg átlépni a magyar–román határt a megengedett mennyiségen felüli nemesfémmel vagy műkinccsel. Sokakat csábítanak ugyanis a rosszul vagy sehogy sem őrzött templomokban fellelhető, könnyen megszerezhető műkincsek, amelyeket már megrendelésre is szállítanak a nyugati piacokra. Hacsak schengeni határainkon nem sikerül majd elcsípni őket…
A riport elkészítésében részt vett Lukács Csaba és Varga Attila
origo.hu
Ezt gondolják a magyarok az új pápáról – videó
