Ázsiai Verdun

Vietnamban ünnep volt a múlt héten, s egyes megemlékezések még most is tartanak. A laoszi határhoz közel fekvő, a semmiből kinőtt hetvenezer lakosú várost, Dien Bien Phut tízezrek keresik fel ezekben a napokban. Az év során százezer látogatóra számít a helyi tanácselnök, s valószínűleg nem túloz, hiszen fél évszázada zajlott le ezen a helyen az a nevezetes csata, amely megpecsételte Indokínában a francia gyarmatosítás sorsát. 1954. május 7-én a vietminhnek, a vietnami kommunista és nacionalista erők vörös zászlója lengett a francia főparancsnokság felett.
Ötvenhat napos könyörtelen küzdelem ért véget ekkor. Az egyik francia veterán az ókori nagy ütközetekhez hasonlította azt az emberfeletti küzdelmet, amelyet a két szemben álló fél, a megszállók és a megszállottak vívtak. A 15 ezer fős francia seregben legalább 1700 halott, 1600 eltűnt, 4500 sebesült volt. A harcok alatt 1200 francia katona dezertált, a mintegy tízezer hadifogolyból a fogolycserével négy hónap múlva szabadultak száma nem érte el a foglyul ejtettek 40 százalékát. Vietnami részről mintegy tízezer halálos és húszezer sebesült áldozata volt a harcnak.
Franciaország persze elszenvedett már súlyosabb vereséget is történelme során. Hol van ez Trafalgarhoz, Sedanhoz, az oroszországi hadjárathoz, Waterloohoz vagy a dunkerque-i meneküléshez képest! De ha méreteiben nem is, lélektanilag mindenképpen a franciák ázsiai Verdunje volt ez csata.
Az új francia nemzedékek fejében egyre inkább a „mitikus csata” színezetét kapta a majd két hónapig tartó öldöklés. Most, az ötvenedik évfordulón mintha újra felszakadtak volna a sebek. Könyvek tucatjai, a lapok nagy terjedelmű összefoglalói, számtalan rádió- és televíziós műsor emlékezett meg az egyik fél szempontjából borzalmas, a másikéból győzedelmes napokról. Ez talán idejében jött, mert most még – francia és vietnami részről is – közöttünk élnek a csata hiteles tanúi, akik fegyverrel a kézben szolgáltak a pokoli völgyben. S a Párizsban máig titkosított Dien Bien Phu-i hadijelentések, vizsgálatok anyagai, amelyek a vereség okait kutatták, most titkosságuk ellenére újságírók keze ügyébe kerültek.

Mi is történt Dien Bien Phunál 1954 elején? A második világháborút követően a franciák visszatértek mintegy száz éve meghódított gyarmatukra, mit sem törődve azzal, hogy Ho Si Minh 1945-ben, a japánok távozását követően kikiáltotta Vietnam függetlenségét. A délkelet-ázsiai nép 1946-ban megkezdte harcát a francia gyarmatosítók ellen, amely 1954-ig tartott – ezt a történészek az első indokínai háborúnak nevezik. A franciák 1953 végén már a következő évben összeülő genfi konferenciára készültek, amelyen az erő helyzetéből akartak tárgyalni a „vietnami szakadárokkal”. Ennek az elgondolásnak része volt az, hogy 1953 végén egy 1800 fős ejtőernyős akcióval elfoglalták a Vietnam északnyugati részén, a laoszi határ mellett fekvő Dien Bien Phu falut és az azt övező tizennyolc kilométer hosszú, nyolc kilométer széles völgyet. Ezzel próbálták megakadályozni a vietnamiak laoszi fegyverutánpótlását. Egy közeli faluban volt egy kicsiny repülőtér, erre érkeztek meg a francia erők – mintegy tízezer fő – és a hadfelszerelés, ugyanis a völgyet nagyon körülményes lett volna szárazföldön megközelíteni, mert a vietnamiak minden utat elvágtak.
Megkezdődött hát a francia helyőrség kiépítése. Amikor január végén bekerítette a völgyet 50 ezer harcosával Vo Nguyen Giap tábornok, a vietnami néphadsereg vezérkari főnöke, honvédelmi miniszter, a gyarmattartók csak legyintettek: olyan haderőt úgysem tud összeszedni Giap, amellyel meg merné támadni a völgyet. Azt viszont nem tudták a franciák, milyen óriási hátországnak parancsol a vietnami tábornok. Negyedmillió szállítómunkás, húszezer kerékpáros, majd 12 ezer tutaj, 400 teherautó és 500 ló állt a rendelkezésére, hogy a csata helyszínére szállíttassa a nehézfegyvereket, a lőszer- és élelmiszer-utánpótlást. 1954. március 13-án minden készen állt arra, hogy a vietnamiak megkezdjék a támadást.

A franciák a csata első napjaiban, amikor záporoztak rájuk a lövegek gránátjai, azt hitték, a vietnamiaknak másnapra elfogy a lőszerük. Ám ez hiú ábránd volt. Március 28-án a franciák elvesztették az egyetlen kapcsolatot a külvilággal: a repülőtéren találat érte az egyik felszálló gépet, a kifutópályán pedig hatalmas kráter keletkezett, alkalmatlanná téve a repteret a használatra. Ez a veszteség katasztrofális volt, ugyanis repülővel ezentúl nem lehetett ellátni a csapatokat a napi élelemmel, hadi- és üzemanyaggal, gyógyszerekkel, s a legborzalmasabb következményként a sebesülteket sem tudták kimenekíteni. Maradt az ejtőernyővel ledobott utánpótlás, ám ennek jó része az ellenség kezébe került. Béatrice, Gabrielle, Anne-Marie, Dominique, Eliane és Huguette – ilyen neveket kaptak a franciák állásai, amelyek hősies küzdelemben, de végül sorra elestek.
A vietnamiak győzelme meghatározta a genfi konferencia légkörét, a franciák indokínai gyarmati uralmának végét, és hozzájárult a Negyedik Francia Köztársaság bukásához (1958). Áttételesen pedig megvetette az ágyát a második, Amerikával vívott indokínai háborúnak, ugyanis megosztott – északi és déli – országot hagyott hátra.

„Az idő múlásával egy dolog maradt, amin csodálkozom, és ez nem a francia tábornokok stratégiai hibája – összegezte véleményét egy 77 éves vietnami veterán a Nouvel Observateur hetilap helyszínen járt tudósítójának. – Amit nem tudok megérteni, az, hogy a katonák, különösen az amerikaiak, miért nem képesek levonni e csatából a következtetést, amelynek lényege: a háborúban a haditechnikai fölény megtévesztő. Igaz, hogy haditechnikával borzalmas veszteséget tudunk okozni az ellenségnek, de az nem adja meg sem egy ország, sem az ott élő nép fölötti ellenőrzést. Az amerikaiak ezt nem értették meg nálunk, és nem értik Irakban sem.”