Csalók

A metró Kőbánya-Kispest felé tart. Késő délelőtt van. Az utasok egykedvűen bámulnak maguk elé. A Klinikák megállóhely után sűrűn ismétlődő kopogás hívja fel a figyelmet egy sötét szemüveges, vak férfira, aki fehér botjával ütögeti a kocsi padlóját. „Adakozzanak egy világtalannak!” – erősíti meg a szándékát, de a hangja kissé bátortalan. Öltözéke slampos; egy elhasznált futócipőben s egy kifakult ballonkabátban folyamodik a közönséghez. Hatvan év körüli lehet. Bal vállát egy nála jóval magasabb fiatalember fogja, aki lépéseit is irányítja. A Népligetnél átbotorkálnak a szomszédos kocsiba, s kezdődik minden elölről. „Adakozzanak…”
Melléjük szegődöm, és követem őket a végállomásig. Az utasok már nem törődnek velük, és ők sem az utasokkal. Lassan felbotorkálnak a lépcsőkön, s ekkor észreveszem, hogy a vak férfi milyen magabiztos. Az utolsó lépcsőfokokat már anélkül teszi meg, hogy társa a vállán tartaná a kezét. S amint felérnek, irány a legközelebb eső, a Pipitér nevű borozó, söröző, a koszos bevásárlócentrum kínálkozó lehetőségei közül. S bár azt olvasom a bejáratnál, hogy ,,légkondicionált üzlet”, ami rangosabb vendéglátóegységet feltételez, igazi kocsmahangulattal találkozom. Merthogy – őket követendő – magam is oda tartok. A bejárati ajtónál két felváltva villogó, negyvenes égő csábítja az arra járót, és az üvegre felfestették a ,,Kavalkád” szót. Belül játékautomaták fényei, a magas asztaloknál könyöklő vendégek. A pulton hat elmosatlan, féldecis pohár. A sarokban valaki szunyókál. A Pipitérben üvegből isszák a sört, ebben a kocsmában így dukál.
– Két Arany Ászok! – mondja a vak férfi, majd a zsebébe nyúl, előveszi a pénzt és – fizet. Közben azonban leveszi a sötét szemüvegét, és a ballonkabátja zsebébe süllyeszti. Már nem vak, már átvedlett látó emberré.
Melléjük telepedem, és néhány keresetlen szó után nekik szegezem a kérdést:
– Mennyi jött össze eddig?
Előbb rám néznek, majd egymásra, mint akik nem értik a kérdést.
– Hát a metrón? – mondom és kacsintok hozzá.
Tagadnak, nem vallják be. Miért vallanák be? Még védekeznek. De úgy teszek, mint aki védi őket.
– Valahogy csak meg kell élni – mondom. – Az élelmesebbnek több jut, a bárgyúnak kevesebb. – Nevetnek. Ez jó jel. A következő ,,kört” én rendelem.
– Mi a maga foglalkozása? – kérdezem a ,,vak” férfitól később.
– Szakács voltam egy vendéglőben – mondja –, de a restaurant tönkrement, állás meg nuku… Hol itt alszom, hol ott… Ő – mutat a fiatalabbra – az alkalmi barátom. Segít pénzt keresni.
Az alkalmi barát issza a sörét, és vigyorog. Én pedig arra gondolok: miért van, hogy a szélhámos és az ostoba csatájában az ember mindig a szélhámosnak drukkol?
– Több hajléktalan árul újságot… – provokálom.
– Csináltam én is – ugrik rá a ,,vak” –, de nincs benne pénz. A metró kifizetődőbb.
– Sötét szemüveggel – mondom –, mint a vak is láthatja.
Vigyorognak mind a ketten.
– Nem félnek, hogy lelepleződnek?
– A metrórendőrségre vigyázni kell – állítja a „főnök” –, de van közöttük sok rendes gyerek. Meg aztán mi nem bántunk senkit. Mi csak kérünk… S az embereket meghatja a sötét szemüveg.
Minden percben születik egy balek – olvastam valahol.
– Mi a legjobb időpont a koldulásra?
– Ha nincs csúcsforgalom – kapom a választ. – Nekünk ugyanis tér kell, ahol látnak minket.
– Hol szerezte a fehér botot?
– Eltulajdonítottam… – mondja megbánóan.
– Ez nem volt szép dolog! – jegyzem meg, mint aki bocsánatos bűnnek tartja.
– Kulcsár bankvezér tettéhez képest semmi – feleli, és nem vár választ.
Megkockáztatom újra a kérdést:
– Mennyi jött össze eddig?
– Meg tudjuk hívni egy ,,körre”, ha elfogadja… Naponta három-négyezer megvan…
A szegény emberektől kicsalt pénzből akar meghívni ez a nyomorult? – fogalmazom magamban. No, ezt már nem! Kisiskolás koromban is bajban voltam, amikor a ministrálás után a vonatpénzt – merthogy a szomszédos településen kellett kisegíteni – a hívektől összeszedett fillérekből akarta a plébános kifizetni. Az Istennek járó pénzből? – véltem akkor. A plébános úr pedig nem értette, miért nem akarom a pénzt elfogadni.
Már újra a metrón ültem, amikor arra gondoltam: csak egy dologban vagyok teljesen biztos – hogy csak nagyon kevés dologban lehet teljesen biztos az ember.