Én nem tudom...

Én nem tudom, miért, de úgy érzem, mintha ismét a létező szocializmus fénykorában (vagy mocsarában) élnék, figyelve a Párt nagy igyekvését és óhatatlanul bekövetkező baklövéseit. Van ebben valami csodálatos. A szocialista impotencián nem segít a kapitalista Viagra, az új milliárdos és a hajdani párttitkár, úgy látszik, közös tulajdonságokkal bír: önérdekeinek szolgálatában kiváló, a haza ügyeinek intézésére képtelen. Talán rossz helyen, rossz összefüggésben használom a haza szót, ugyanis sokkal csekélyebb és egyszerűbb dolgokról van szó, nem nagypolitikáról, nem nemzeti értékről és érdekről, hanem a leghétköznapibb, banális dolgokról: a különböző intézmények rutinszerű működéséről, az élet természetes és megszokott rendjéről, amely az esőerdőkben élő indián őslakosok körében is zökkenőmentes, ha külső beavatkozás nem bolygatja meg.
A szocialisták a legszilárdabb közmegegyezés idején is közismertek voltak arról, hogy ha csinálnak valamit, az mindig a visszájára fordul. Ez mintha a rendszer természetéből következett volna, a józan kommunista elmék egy időben be is látták, hogy a legjobban teszik, ha nem nyúlnak semmihez. A modernizáció – ami a baloldal igazi és kikerülhetetlen gyermekbetegsége – mindig a legnagyobb bajokkal és zűrzavarral járt együtt, a Párt ifjú gyermekei csak és kizárólagosan a rendszerváltozás modernizációjából kerültek ki nyertesen, de ez, ahogy fentebb említettem, a természetükből, az önérdek érvényesítésének kifogástalan voltából következik. Minden olyan reform, amelyet az ország „fejlesztése”, „haladása” érdekében kezdeményeztek, bedöglött, és könnyen kimutatható károkat, retardációt okozott.
Ez a már-már mágikus kétbalkezesség reinkarnálódik most a Medgyessy-kormány működésében. Eszemben sincs azt állítani, hogy készakarva csinálják, vagy hogy minden balfogásuk azért következik be, mert netán korruptak, rosszindulatúak vagy keményszívűek. Van egy olyan érzésem (amely már-már a szánalomra emlékeztet), hogy legnagyobb baklövéseik alkalmával éppen a jó szándék viszi őket a balvégzet útjára, s a jó szándékban rejlő beteges modernizációs kényszer.
Abban a hitben élnek, hogy ők a világ felvilágosodott gyermekei, bár koalíciós partnerükre tekintve ez a kevély hit valószínűleg megalapozatlannak tűnik. Ugyanis a szabad demokraták azok, akik mindig mindenkinél mindent jobban tudnak, s mivel – a nép akaratából – folyton csak a hatalom egy csekély hányadát birtokolhatják, az ő balfogásaikra ritkábban derül fény.
Tehát amikor Kósáné Kovács Magda nem a pápa, hanem a saját csalhatatlanságában hisz, csak valamely atavisztikus ösztönnek enged, amely annak idején már Bugyonnijt is vezérelte. Mondani persze sok mindent lehet különösebb következmények nélkül, de itt most a cselekvésről és annak hiányáról van szó. Ha a szocialisták nem csinálnak semmit, azt jól csinálják. Ebben nagy gyakorlatra tettek szert a Létező idején. Sajnos most a kapitalizmusban és a demokráciában a nem csinálás, bármilyen jól van is csinálva, gyakran a problémák halmozódását eredményezi. A kapitalizmus maga a csinálási kényszer. Ez ugyan egybeesik például Medgyessy modernizációs hajlamával, mégsem ugyanaz. Nagy úr a muszáj, de a muszáj-Herkulesek ritkán járnak sikerrel.
Egyszóval amihez a szocialisták hozzányúlnak, az mostanság kificamodik. Az ember azt gondolná, nincs összefüggés a postai kézbesítés csődje és a gyógyszer-anomáliák között. Tény, hogy mindkettő azon dolgok közé tartozik, amelyek a civilizált társadalmak (több száz éves) működési rendjének kikezdhetetlen alappillérei. Ezek a pillérek Magyarországon, hipp-hopp, modernizációs cselekmény közben meginogtak. A Medgyessy-kormány erre azt mondja: a postások szúrták el, a gyógyszerészek pedig tudatlanok, fogalmuk sincs, hogy kell az inzulint beszerezni. A kettőben sajnos egy közös dolog van: a zavar a Medgyessy-kormány idején következett be.
Hogy mit kell még megérnünk a további modernizációk során, én nem tudom…