Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy a kommunisták miért tartanak mindig anynyira az egyházaktól, a papoktól és a hittől. A Vatikán például aligha számítható ősellenségüknek, hiszen Szent Péter trónja már akkor is állt, amikor a kommunisták és a szocialisták még valahol a nirvánában tanyáztak, és sem Kovács, sem Kósáné nem ismerte még Marx, Engels tanait.
Na, persze! Az őskommunizmus. Azok voltak ám a daliás idők. Se NATO, se Európa-terv, se Vatikán.
A papok Sztálinnak és legkedvesebb (magyar) tanítványának, népünk szeretett vezérének, Rákosinak is útban voltak. Részben megritkították, részben domesztikálták őket. Természetesen nem nekik jutott először eszükbe, hogy a vallás (legyen bármiféle) gátolja a haladást, az emberiség fejlődését. Általában a világi hatalom vonakodott osztozni az egyházakkal a testeken és a lelkeken. Még a halottak temetéséről is eltértek a vélemények.
Igaz, volt olyan időszak Európa történetében, amikor a császárok és egyéb uralkodók bizonyos mértékig függtek a pápától, s ezt nyűgnek érezték, sőt elképzelhetőnek tűnt, hogy az egyház hatalma a világi térségekre is kiterjed, bár Jézus azt mondta: Az én országom nem e világból való. A történelem során Nyugaton kialakult valamiféle rend, amelyben a különböző vallások helyükre kerültek a társadalomban, nagyrészt elkülönültek az államtól, másfelől támaszai lettek annak. Befolyásuk hol nőtt, hol csökkent, hely és idő szerint. A XX. századra többé-kevésbé stabilizálódott helyzetet Hitler és Sztálin rúgta fel, bár a pápaság és különböző intézményeinek szerepe a kelet–nyugati egyházszakadással, a reformációval, Anglia kiválásával, Amerika hitéletének sokszínűségével a világban erősen csökkent.
Kies kis hazánkban nemcsak a hatalom, de a befolyás és a lelki beépülés kérdése teljes mértékben megszűnni látszott a negyvenes évek végétől kezdve a kádári kiegyezésig. A pápát az egyházügyi hivatal a legkitűnőbben helyettesítette, a parlamentben ült néhány békepap, maga Kádár pedig sikerrel alakította át a jézusi mondást, teszem azt így: aki nincs ellenünk, az velünk van. A szerzetesrendek eltűntek, a helyi párttitkár, ha úgy hozta kedve, be-benézett a sekrestyébe, hogy a klerikális reakció a maga kis zugában nem forral-e valamit. Nem forralt.
Templom helyett a dolgozó nép Foxi Maxira járt, mindenki tisztába jött vele, hogy a lét határozza meg a tudatot, nem pedig a tudat a létet. A tanácstitkár ugyanolyan jól temetett, mint a pap, a csecsemők egy részét nem öntötték le hideg vízzel, a menyaszszonyt és a vőlegényt nem kötelezte a pap előtt tett holtomiglan-holtodiglan ígéret.
Ebbe rondított bele a rendszerváltozás. Olyannyira, hogy az első (szabadon választott) évek az ideológiai harc jegyében teltek el, amikor is a kissé megtöppedt szocik helyett a szabad demokraták vitték a prímet, karöltve a szabad magyar sajtóval, amelyből minden egyházi intézmény vissza- és létrejöttekor az iszonyat kiáltása tört fel. Aztán egészen furcsa idők jöttek: egyházi rendezvényeken tűnt fel néhány SZDSZ-es és szocialista személyiség, többen közülük kezet nyújtottak a Szent Jobbnak, mivel tűrhetetlennek tetszett, hogy a jobboldal kisajátítsa magának a hazát és az Istent.
A szög azonban bent volt a zsákban.
Közben a pápaság intézménye (a kősziklán) alapvetően nem változott, legfeljebb annyi történt, hogy a pápa személyes varázsával számos kétkedőt meghódított a világban. Továbbra sem tudunk olyan európai államokról, ahol papok kormányoznának, vagy netán befolyásuk annyira megnőtt volna, hogy kisajátítanak bizonyos hatalmi szerepköröket. Mondjuk ki nyugodtan: a Vatikán nem veszélyezteti a világot vagy Európát.
Mégsem meglepő, hogy a szög, Kósáné Kovács Magda magyar szocialista politikus szöge kibújt a zsákból. Ez a szög akkora, mint egy ácskapocs. Kósáné bevonja a magyar belpolitikai küzdelembe Isten földi helytartóját. Ez viccnek is rossz. Szögnek pedig hegyes.
Hogy kit szúr meg igazán, én nem tudom…