Mély és szoros barátságot ápolt II. Rákóczi Ferenc és családja az obszerváns ferencesekkel. E kapcsolatnak számtalan jele ismert. A házassági kényszerből reformátussá lett, majd özvegysége után ismét katolikus hitre tért nagyasszony, Báthori Zsófia végrendeletében vagyonának igaz, csekély hányadát, de mégiscsak a barátokra hagyta; az édesanyjával együtt katolizáló I. Rákóczi Ferenc pedig udvari papjait választotta közülük. Így tett később fiatalon megözvegyült felesége, Zrínyi Ilona is. Szent Ferenc követőivel alighanem ő fonta legszorosabbra a kapcsolatot, és választásában hazafias szempontok is közrejátszhattak. A magyar nyelven prédikáló és a hazaszeretetről sűrűn nyilatkozó Bárkányi Jánost gyóntatójává és bizalmasává fogadta, és a bátor szerzetes a munkácsi vár ostromának nehéz napjaiban végig kitartott a Rákóczi család mellett.
Bárkányi korának afféle „minden lében kanál” figurája volt, életét szemlélve mintha modern kalandfilmet látnánk a török hódoltság végnapjairól, az újjáépítés kezdetéről és a Rákóczi-szabadságharc koráról. Ha kellett, álruhában menekült a homonnai rendházból a feldühödött kurucok elől, akik bujkáló szerzetestársait kézre kerítve kis híján agyonverték őket. A következő esztendőben, 1673-ban szerzetes létére egyenesen „várkapitányi” minőségben kellett helytállnia, hiszen szendrői házfőnökként a katolicizmus iránt csekély türelmet tanúsító kurucok támadásait kényszerült visszaverni. Nem épp szerzetesnek való feladat, de túl sok választása nem volt, hiszen a kolostor falai között a barátokon kívül a környék lakói is menedéket kerestek. A martalócok szabályos ostromot indítottak a rendház ellen, Bárkányi vezetésével azonban sikerült visszaverni a támadást.
Fordulatot biztosan nem jelentett életében, de változást igen, amikor Zrínyi Ilona levélben kérte a tartományfőnöktől, hogy munkácsi várába udvari papnak küldje az ismert hitszónokot. Ebben a minőségében lett a fejedelemasszony gyóntatója, az udvar lelkipásztora és nem utolsósorban a kis Ferike első tanítója is. De Munkácson eltöltött évei alatt gyakran más munkát is kapott: 1681. november 18-án Zrínyi Ilona őt küldte követségbe Szelepcsényi Györgyhöz, hogy kipuhatolja az esztergomi érsek véleményét a protestáns Thökölyvel tervezett házasságáról. Nehéz és nagy diplomáciai jártasságot igénylő feladat volt ez! Talán az egyszerű barát ösztönös tehetségében bízott Zrínyi Ilona, és nem is kellett csalódnia.
Bárkányi alighanem kiváló lelkipásztor volt, de csekély számú fennmaradt írása alapján a latin nyelv ismerete nem lehetett különösebben az erőssége, így érthető, hogy II. Rákóczi Ferenc nevelését a betűvetés elsajátítása után másra bízta a gyermekei fölött megható gondossággal őrködő édesanya, Zrínyi Ilona. A barátság azonban ezzel nem szakadt meg, Bárkányi továbbra is bizalmasa és gyóntatója maradt a vár úrnőjének. A fejedelmi udvarban élt, jelen volt hétköznapokon és az ünnepeken. 1686. február 16-ára egy hosszú és kissé unalmas versezetet készített Rákóczi Julianna köszöntése gyanánt „Tövisek közt nyiló szép rosa, az az szüz szent martyr Julianna elete” címmel, sőt Rákóczi az Emlékirataiban úgy tudja, hogy Bárkányi feladata lett volna Rómába vinni Thököly levelét, amelyben – támogatásért cserébe – kinyilvánította készségét a katolizálásra. Igaz vagy sem, ma már nem tudjuk, de tény, hogy a dologból nem lett semmi, a munkácsi várat hamarosan fel kellett adnia Zrínyi Ilonának, Thököly elmenekült, a Rákóczi gyerekek gyámság alá kerültek.
Bárkányi csak a vár feladása, 1688. január 17-e után távozott Munkácsról. Kis tanítványától, Rákóczi Ferkétől könyveket kapott emlékbe, Ignacio Coutinho dominikánus szerzetes Szűz Mária ünnepeire, a szentek ünnepeire és nagyböjtre írt homíliáinak köteteit, melyeket a címlap bejegyzéseinek tanúsága szerint „Celsissimus Princeps Franciscus Rákóczi post deditionem Arcis Munkácsiensis” – a munkácsi vár feladása után adott a „méltatlan” káplánnak. Bárkányi pedig „in signum amoris patriae”, a hazaszeretet jegyében adományozta tovább 1690-ben az újjáépülő szécsényi ferences kolostornak. Néhány kedves ajándék csupán, melyeket az utókor is nagy becsben tartott évszázadokon keresztül, egészen 1950-ig. Kétszázhatvan évig nagy gonddal vigyáztak a kötetekre, de a klerikális reakció végső megsemmisítésének idején az efféle apróságokra nemigen tudott figyelni az egész világ megforgatásán fáradozó kommunista hatalom. Először is a könyveket forgatták meg, mégpedig vasvillával. A hallatlanul értékes kora újkori könyvtárat sebtében kidobálták a szécsényi ferences kolostorból – sürgős volt a dolog, hiszen hely kellett az új traktoriskolának –, majd a Népkönyvtári Központ nevű intézménybe került csaknem minden. Gondosan belepecsételték a könyvekbe, hogy „nem adható el”, majd különféle raktárakban tárolták feldolgozatlanul csaknem ötven évig, amikor is viszszakerülhettek eredeti tulajdonosukhoz.
Rákóczi ajándék könyvei legalább megkerültek. Más könyvek esetében azonban a magyar kultúrának nem volt ilyen szerencséje. A reakciósnak ítélt munkákat a helyszínen elégették, másokat elloptak vagy eladogattak. A történet sajnos mind a mai napig nem ért véget. A múlt héten antikváriumi aukción bukkant fel egy szép XVII. századi kötet „A népkönyvtári központtól. Nem adható el” bélyegzővel ellátva. Hiába van a címlapon az eredeti tulajdonos neve, és hogy „nem adható el”. Minden eladható. Az öt számjegyű összeg pedig természetesen máshoz vándorol. És ismét máshoz a kötet.
origo.hu
„Még az anyák napja előtt sem hagyja ki a hazugságokat a bolond brüsszelita bohóc”
