Kassa nem egyszerűen egyike a magyar nyelvterület színházainak, hanem a legelsők egyike: 1789-ben már megnyílt itt a kőszínház, s ez a város adott ekkoriban helyet az első magyar folyóiratoknak: a Magyar Museumnak és az Orpheusnak is. A színpadon 1816-ban hangzott el az első magyar szó, 1833-ban pedig itt mutatták be a Bánk bánt, Melinda szerepében Dérynével.
A Thália Színház 1969-es alapítása Beke Sándor nevéhez fűződik, aki jelenleg újból főrendezője és művészeti vezetője a társulatnak. Úgy véli, a teátrum művészi igényessége harmincöt éve töretlen, ám rögtön hozzá kell tenni: harmincöt éve küzd a megmaradásért. Eddig még mindig kikerült a kátyúból, de ehhez nem kevés fanatizmus is szükségeltetett. A diktatúra viszonyai között politikai okokból akarták folyton megszüntetni, a rendszerváltozás óta az anyagi ellehetetlenülés fenyegeti. A színháznak csak részben van államilag finanszírozott költségvetési háttere, nincs saját díszletműhelye, asztalos- és festőműhelye, szabósága. Ez volna a kisebbik baj, ha a díszleteket és jelmezeket külső cégtől megrendelhetné – erre azonban senki nem biztosít anyagi fedezetet. Produkciós költség híján viszont minden bemutatóhoz szponzort kell szerezni, ami elvonja az energiákat a művészi alkotómunkától. A kassai magyar színház ugyanúgy pályázik az Illyés Közalapítványhoz és a Nemzeti Kulturális Alapprogramhoz, mint bármelyik határon túli magyar társulat, s arányosan hozzá is jut a támogatáshoz – ez azonban igen száraz kenyér, hiszen még az erdélyi színházak is rendelkeznek az említett díszlet- és jelmezműhelyekkel: ők legalább tudnak miből és mivel gazdálkodni. A diszkriminációt az alakulás óta folyamatosan szóvá teszik, de hasztalan: a szlovák államtól nem kapják meg a szükséges összegeket a regionális leosztásnál. Kassa még Komáromhoz képest is mostoha sorsú: 1968–69-ben, az alapításkor jogilag egy színház volt a két társulat, ám a szétválás után a műhelyek a komáromi Jókai Színháznál maradtak. (Amúgy ez utóbbinak is Beke Sándor a keresztapja.)
Pedig a Thália valóságos színházi nagyüzem: a stúdióprodukciókkal együtt számolva száznyolcvan–kétszáz előadást teljesít egy évadban. Ebből rengeteg a turné, amelyeknek az általános szegénység miatt a szállás- és napidíjköltsége még megtérül, a befektetés azonban nem. A gépjárművek „európai” körülmények között pedig még mezei utakon sem közlekedhetnének – a művészek szó szerint állandó életveszélyben vannak. A befogadó kultúrházakban rendszerint telt házakkal mennek az előadások – még a két színház is kevés, hogy teljesítse a felvidéki igényeket. 1990-ben volt ugyan egy kezdeményezés, hogy Dunaszerdahelyen vagy Losoncon (miként Marosvásárhelyen, Kolozsvárott vagy Újvidéken) legyen egy báb- és gyermekszínház is, de ez valahol elakadt. Pedig az utánpótlás adott volna: pillanatnyilag is tíz magyar növendéke van a pozsonyi színművészeti főiskolának.
Kolár Péter, a Kassai Thália Színház igazgatója számokat sorol. Szerinte az határozza meg az intézmény karakterét, hogy olyan nagyvárosban van a székhelye, amelyben a lélekszámnak a statisztika szerint csupán négy százaléka magyar. Ez persze még csak annyit jelent, hogy ennyien merték nyíltan vállalni a magyarságukat. Tudható ugyanakkor, hogy több tízezer magyar költözött be Kassára Rimaszombattól Királyhelmecig, miközben a város lakossága ötvenezerről negyedmilliósra dagadt. A legszolidabb becslések szerint is legalább harmincezer magyar él „feketén” Kassán. Ezért lehetséges, hogy az évi százhatvan nagyszínházi előadásból hatvannak a színhelye Kassa, száz pedig a turné, a tájolás. A 13-14 ezer kassai nézőben persze benne foglaltatnak azok is, akik környékbeliek vagy a határ túloldaláról ruccantak át. Mivel a Miskolci Nemzeti Színház nem tájol, Kassa „lefedi” az észak-magyarországi területeket is: Abaúj városai közelebb esnek Kassához, mint a megyeszékhelyhez. A színház bevételei elsősorban ezekből az utakból kimutathatóan gyarapíthatók – évente mintegy harminc ilyen fellépésük van Záhonyban, Mátészalkán, Tiszaújvárosban, Újfehértón, Kisvárdán, Miskolcon, Ózdon, Kazincbarcikán, Salgótarjánban és máshol. A Thália Színház 1989-ben jöhetett át először a határon – addig csak a komáromiaknak lehetett „baráti” kapcsolatuk Magyarországon. Azóta olyan becsületük támadt a kassaiaknak a határ másik oldalán, hogy akár kétszáz fellépést is vállalhatnának. A színvonalon túl köszönhető ez a kis, mozgatható díszletnek is: egy busszal és egy teherautóval akár egy tornateremben is képesek illúziókeltő produkcióra.
A felvidéki turnézásokhoz azonban állami segítséget várnának. Az utakból szezononként húsz Kassa megyére, ötven pedig Közép- és Nyugat-Szlovákiára esik. A repertoárnak a sokrétegű közönség miatt szükségképpen színesnek kell lennie, ám igyekeznek minden műfajban nívósat nyújtani. Működési feltételeik azonban rosszabbak, mint a hetven-nyolcvan százalékban magyar nyelvű közegben dolgozó komáromiaknak. A Jókai Színház az úgynevezett szlovákiai decentralizálást követően a Nyitra megyei önkormányzat fennhatósága alá került az állami gyámság alól, mely testületben a magyar kulturális érdekek értelemszerűen gördülékenyebben érvényesíthetők. A Thália viszont a Kassa megyei önkormányzaté lett, mely területi egységben a magyarok aránya mindössze tizenhárom százalék. Ugyanakkor Gömörtől Zemplénig széles sávban kell miszsziót teljesítenie.
E munka sziszifuszi jellegét beszédesen jellemzi, hogy míg a kassai szlovák színháznak (amely opera, balett és prózai tagozatot is fenntart, de előadásszáma alig nagyobb a magyar nyelvű színházénál) tavaly 68 millió korona volt a költségvetése, addig a Tháliának mindössze tízmillió korona. Kolár Péter szerint kétféle méltányos számítási mód képzelhető el. Ha azt vesszük, hogy a magyarok részaránya Szlovákiában tíz százalék, akkor a szlovákiai színházak 800 millió koronás össztámogatásából 80 millió illetné meg a komáromi és kassai magyar társulatot együttvéve. Ez a valóságban (tekintve a Jókai Színház 18 milliós büdzséjét) 28 millió korona volt tavaly, idén pedig 30 millió. Ezt a diszkriminációt számtalanszor fölvetették, de azt a választ kapták: a decentralizáció érdekében a magyar színházak fenntartása megyei önkormányzati feladat, nekik pedig ennyire futja, és punktum. Pedig ez Kassán olyan következményekkel jár, hogy a villany- és a fűtésszámla két éve nincs kifizetve. A direktor úgy számol: ha a Thália évi 14 milliót kapna, az már kihúzná őket a bajból. A másik számítási metódus egy uniós életszínvonal-felmérésre alapul. E szerint a Pozsony környéki nívó az EU-átlag 102 százaléka. Ugyanez Kelet-Szlovákiában 34 százalék. Ez a fizetésekben is megnyilvánul: miközben a szlovákiai átlagfizetés 14 500 korona, a Tháliában 12 ezer korona, s még az igazgató alapbére sem éri el az országos átlagot.
Hogy mégis miért keres sokkal többet a kassai szlovák színház művésze? Egyszerű: az ő társulatuk állami kézben maradhatott. A decentralizáció a néhány kisebb jelentőségű szlovák színházon kívül a négy nemzetiségi színházat sújtotta (a két magyaron kívül a ruszin színházat Eperjesen és a roma színházat Kassán). Európai Unió ide, Európai Unió oda, ez aztán hátrányos megkülönböztetés a javából…
origo.hu
Magyar Péter nem vette észre, hogy saját magát ássa el
