Foszladozó európai álom

Szerte a világon politikai elemzők fordulópontként emlegetik az iraki Abu Graib börtönben történt amerikai fogolykínzások ügyét. A levetkőztetett foglyokról készült fényképek azonban, bár sokkolóak, aligha jelentenek valódi fordulatot Washington háborújában. Az igazi, mélyreható változás akkor következett be az Egyesült Államok önmeghatározásában és megítélésében, amikor George W. Bush elnök 2002 nyarán a hadsereg elitjét képző West Point akadémián tartott beszédében bejelentette: Amerika fenntartja a jogot magának, hogy megelőző csapásokat mérjen azokra az országokra, amelyek megítélése szerint veszélyt jelentenek biztonságára.
Ez a bejelentés nem szeptember 11-re volt válasz: a köztársaságnak a birodalom felé tett első határozott lépését jelentette, amelynek Irak és Abu Graib csupán logikus következménye. Az elemzők azt találgatják, mi lesz az iraki kaland kimenetele, hogyan alakul az olaj ára, van-e még esély arra, hogy Washington megnyerje a békét Irakban, és ne veszítse el a terror elleni háborút az öt kontinensen. De lehet, a kérdés inkább az, mit szól majd az igazi Amerika az új birodalmi stratégiához. Lesz-e elég erő Jackben és Jillben, hogy visszatérítse eredetmítoszához azt az országot, amelynek szívét és lelkét születésétől kezdve legfőképp nem annak elitje adja, hanem szabad polgárai?
Nézegetem az iraki események kapcsán kiadott hírügynökségi felvételeket. Nem a szunnita háromszögben és Bászrában, avagy Nedzsefben készült háborús fényképeket, hanem az Amerikában készült felvételeket. Itt van például, amelyen Tommy Hamill, az Irakban elrabolt és csodálatos módon szabadult amerikai teherautó-sofőr a Közel-Keleten szolgáló amerikai katonákért és civilekért imádkozik feleségével épphogy városnak nevezhető lakóhelyén, a Mississippi állambeli Maconban. Megjegyzendő, hogy a híradások szerint fogsága alatt majd az egész város ezt tette szabadulása érdekében, miközben a polgármesteri hivatalba szerte az országból érkeztek a levelek a családnak felajánlott pénzadományokkal. Hamill nem katonaként ment Irakba: eladósodott családján próbált meg segíteni a megszállásból busás hasznot húzó amerikai vállalat, a Kellog Brown & Root tartálykocsijának sofőrjeként. A hazatérés után készült fényképen látható Hamill begipszelt – a teherautó-konvoját ért támadás során megsérült – karja is. A gipszen amerikai zászló díszeleg.
Amerikát nehéz megérteni, ha nem látjuk patriotizmusának erejét, és ha nem tudatosítjuk, mennyire fontos szerepet játszik a vallás a mindennapokban, amit sokan már-már ószövetségi hevülettel élnek meg, legfőképpen délen és közép-nyugaton, amely területek az Egyesült Államok igazi hátországát adják. Kérdés, átalakítható-e ez a fajta patriotizmus és vallásosság a birodalmi ideológiát támogató rögeszmékké és vallási fundamentalizmussá.
Kevésbé szerencsés kimenetelű túszdráma rázta meg a közvéleményt a héten, amikor a sajtóban az amerikai Nick Berg brutális kivégzéséről jelentek meg képek abból a videofilmből, amelyet iraki (?) fogva tartói készítettek a túsz lefejezéséről. Említsünk itt is inkább azonban egy másik fotót. Ez a Berg család Pennsylvania állambeli otthona előtt készült, Berg apját mutatja, amint a földre rogyva ül, az édesapát pedig az áldozat testvére vigasztalja. A gyászoló családta-gok szerint gyermekük gyakran utazott harmadik világbeli országokba, hogy szaktudását kamatoztatva okítsa a helyieket. Iraki utazása előtt Ghánában például a téglavetés tudományára tanította egy ottani falu lakóit. Apja szerint a fiú, aki itthon rádiótechnikai kisvállalkozásából tartotta el magát, kalandvágyból ment Irakba, és zsidó származása legalábbis bizonyossá tette, hogy elrablói nem kímélik majd életét. A CNN megjegyzi, az utazás jól összeillett a fiú politikai nézeteivel is, hiszen Nick Berg támogatta a háborút és Bush elnök politikáját, hitt abban, hogy Amerika a szabadságot exportálja Irakba, ahol az infrastruktúra újjáépítésében segédkezett.
Amerikát lehetetlen megérteni, ha nem vesszük tekintetbe, itt még mindig a család a társadalom alapsejtje, olyan mikrokozmosz, ahol mindazok a törvények működnek, amelyek az országot naggyá tették. Nem csoda, ha ezen ország lakóinak nagy része abban is töretlenül hisz, hogy a siker receptje az, amit az Egyesült Államok az elmúlt két évszázad során a világ előtt felmutatott: a vállalkozó szellem, a kezdeményezés, a kockázatvállalás már-már kultikus tisztelete. Kérdés, hogy átformálható-e ez a meggyőződés a birodalom terjeszkedését támogató küldetéstudattá.
Az utóbbi napok másik, a névtelenségből hirtelen előlépett főszereplője Lynndie England, aki katonai rendőrként az iraki foglyok megkínzását bemutató felvételek főszereplője. Ő az, ki pórázon vezeti az egyik meztelenre vetkőztetett rabot, aki a megalázó jelenetekre kényszerített foglyok mellett nevetgél, és valahogy az egész botrány emblematikus figurája lett. Most mégsem ezeket a képeket említeném, hanem azt, amelyen fotósok Lynndie England szüleinek nyugat-virginiai otthona körül, Fort Ashbyban sürgölődnek. A „ház” egy óriási lakókocsi, úgynevezett mobil otthon, a legszegényebbek ilyen házakban laknak Amerikában. Fort Ashbyból a címlapokra kerülni nem kis teljesítmény. Igaz, ez a tizenöt perc hírnév egy kicsit más, mint amilyenre az England család vágyott: a híradások szerint Lynndie sírva ecsetelte a telefonba őt kérdőre vonó édesanyjának, miként teljesített parancsot Abu Graib börtönében, ahol az volt a cél, hogy a foglyok megalázásáról készített felvételekkel félemlítsék meg a mozlim őrizeteseket. Kétségtelen, hogy Englandnek is van felelőssége a történtekben, de őt pellengérre állítani most nem sokban különbözik attól, amikor Magyarországon a pénztárosok válnak a brókerbotrány első számú gyanúsítottjaivá.
Amerika viszont nem fogja megérteni, ha Lynndie England viszi el a balhét, mert ellentétben Magyarországgal, az Egyesült Államok nem következmények nélküli ország. Kérdés, miképp lesz ezután.
Hogy miként alakulnak a dolgok az Egyesült Államokban, hogy azok, akik eddig Bush szavazóinak kemény magját alkották, megvonják-e bizalmukat vezetőjüktől, ezt nehéz egyelőre megjósolni.
Az viszont bizonyos, hogy mindehhez nekünk, magyaroknak, európaiknak nagyon is sok közünk van. Amerika nem más, mint Európa álma. Nem a hollywoodi értelemben vett álomgyár, hanem az az ország, amelynek alkotmánya a szabadságot választó, a politikai és vallási üldöztetés, valamint a kilátástalanság elől menekülő európai tömegek álmából született. Itt, Kelet-Európában ez az álom talán mindig egy kicsit erősebb is volt, mint a kontinens nyugati felében, különösképpen a szovjet megszállás évtizedei alatt, amikor Amerika a szabad világ szimbóluma és védelmezője volt a kommunizmus igájába taszított tömegek számára. Talán ezért is sorakoztak fel a függetlenségüket nemrégiben visszanyert országok Amerika mögött Irak ügyében is. De ha ez az európai álom meghal, nem sok jövőt jósolhatunk a most újjászülető Európának sem. Sokan szeretnének még hinni ebben az álomban. Hinni Mark Twain, Walt Whitman és Jack Kerouac szabad Amerikájában. Hinni abban, itt, Magyarországon is, hogy Európának nem szabad közreműködnie annak az álomnak a legyilkolásában, amelyre saját jövőjét alapozza. Ha másért nem, hát ezért kell azonnal hazahívnunk katonáinkat Irakból.