Szegedi táj, művészeti szakközépiskola, szobrász tagozat. Hogyan került a képzőművészettől az élő testszobrászathoz?
– Tősgyökeres szegedi vagyok, csak 1992-ben költöztem Pestre. A tánc és a képzőművészet egyszerre lépett be az életembe. Édesanyám a szegedi nyomdában dolgozott, hatodikos koromban elvitt a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola rajzóráira. Akkoriban néztem be a Szeged Táncegyüttes próbáira is, és az első gyakorlatok után ottragadtam. Az együttes légköre foghatott meg; s érettségi előtt már tudtam, hogy gyerekcsoportot szeretnék vezetni. Pár évet dolgoztam ott: Nagy Albert együttesvezető biztatott arra, hogy koreografáljak. Visszagondolva kissé korainak érzem, hogy 18 évesen az ember koreografálni kezdjen.
Akkor még csak hat éve táncoltam. De büszke vagyok arra, hogy az első, szösszenetkoreográfiámat dél-alföldi anyagból készítettem, szűkebb hazám táncnyelvéből. Az akkori együttes tagjai fanatikusan lelkesedtek az autentikus néptánc iránt. Aztán eljöttem, de természetesen közben a Szeged Táncegyüttes tagja maradtam, a mai napig az vagyok – és a mai napig szegedi vagyok. Annak idején lokálpatrióta módon képzeltem el a táncoséletet, Szegeden akartam kiteljesíteni magamat.
– Ma mégis budapesti koreográfus…
– Egyszer csak úgy éreztem, Szegeden valami eltörött, és ha ott folytatom a munkát, beszűkülök. Ezért döntöttem úgy, hogy Pestre megyek tanulni. Szerencsés pillanatban találkoztam Mucsi Jánossal, a Duna Művészegyüttes vezetőjével, akinek első hívó szavára igent mondtam, mert éreztem, hogy itt a tanulásra és a továbblépésre is sok esély van. Akkoriban még azt terveztem, a tapasztalatokkal viszszaköltözöm szülővárosomba, de aztán kiderült számomra, még mindig nagyon erős a Budapest-központúság a művészvilágban is.
– A kilencvenes évek elejére mintha kissé megfáradt volna a szegedi néptáncélet. A Szeged Táncegyüttes egyre lomhább lett, az egyetemi csoport is hanyatlásnak indult.
– Lehetséges, hogy tudat alatt éppen ez munkált bennem, ezért jöttem el. A Szegedi Kortárs Balett mindenesetre akkoriban is nagy hatással volt rám. Imre Zoltán munkáit szerettem, példakép számomra az ő tevékenysége és tudásának sokrétűsége. Egyébként folyamatosan visszajártam: a magam módján próbáltam tovább táplálni Szegedet, a mai napig együtt dolgozunk az ottani táncosokkal. A kapcsolattartásban sokat segített Gombos András barátom, akivel a kezdetektől együtt dolgoztunk az alföldi városban. Az ő csoportjával értük el a legszebb sikereket. Volt olyan év, hogy 180 gyerek jelentkezett az együttesbe. Manapság pedig divat lett művészeti iskolába járatni a gyereket, afféle egészséges sznobizmusból. Budakalászon, ebben a kis faluban például csaknem háromszázan tanulnak a zeneiskolában.
– Amikor belecsöppent a pesti táncéletbe, nagy hátránnyal indult vidékiként?
– Kemény váltás volt. Szeged hallatlanul jó hangulatú kisváros; nehéz onnan kilépni. Ugyanakkor itt bekerültem egy profi együttesbe, amelyben más elvárások működnek. Ez, ha úgy tetszik, nagyüzem. Minden reggel odaállni a balettrúdhoz, majd délutánig táncolni nap mint nap. De éreztem testemen a fejlődést, más kondíciót adott, egészen más technikai szintre fejlesztett a mindennapos táncolás. Figyelem mostanában a hozzánk érkező fiatalokat, és megfordul a fejemben, hogy ilyen lehettem, amikor a Duna Művészegyüttesbe jöttem. Követem rajtuk, hogyan erősödnek meg mint profi, technikás táncosok és előadók. Mindenesetre próbára tett az első egy-két évem.
– Máshogy táncol, másképp gondolkodik a táncról egy vidéki fiatal, mint egy nagyvárosi?
– Sokkal fogékonyabbak a vidéki fiatalok, főként azok, akik olyan közegben nőnek föl, amelyben a tánc hagyománya fennmaradt. Például Nyíregyházán és környékén.
– Vagy Tápén…
– Szeged vidékén sajnos sokkal hamarabb kihalt a néptánc, mint bárhol másutt.
– Koreográfiáiban eltökéltség és valamiféle dac lappang: egyszerre vannak kívül és belül mindazon, amit a mai magyar néptánckultúra színpadi megvalósításai jelentenek. De egyre inkább kívül… Finoman szólva távolságtartó a siváran szakszerű, sematikus slágeralkotásokkal szemben. Nem fél a kiátkozástól?
– A belterjességből magától értetődően következik a megrekedés. Ezt elkerülendő igyekeztem kapcsolatokat teremteni, nyitni más művészeti formák, műfajok felé. Egyszerűen megpróbálok minél többet nézni. Amint fölkerültem Pestre, folyton a műsorújságokat lapoztam, kerestem, hol látható táncos előadás. Az Artus Színház darabjai, a Közép-Európa Táncszínház, Kovács Gerzson Péter előadásai, a Budapest Táncegyüttes, a Honvéd, az Állami Népi Együttes bemutatói – mindenhova elmentem. A Duna Művészegyüttes arra törekszik, hogy a néptáncot társalkotók műveivel párosítsa, továbbfejlessze, kitépje abból a zárt világból, amelybe bizonyos együttesek bekényszerítik, szemellenzős módon használva fel a „nyersanyagot”. Máskülönben magamat konzervatív alkotónak tartom.
– Hogy érti ezt? Ars poeticája a magyar néptánchagyomány hiteles ápolása, mégis feszegeti a kereteket. Abszurd, ironikus és szürreális elemek, kafkai, becketti víziók jelennek meg műveiben – részben a néptánc, részben a kortárs mozgásművészet nyelvén elmondva.
– Abból a szempontból vagyok konzervatív, hogy felhasználom a néptáncot.
– Ez önmagában még nem konzervatív.
– Igazából akkor tartom magam annak, amikor kimegyek az utcára, vagy bekapcsolom a tévét. De ez már más típusú konzervativizmus…
– Ha jól értem, konzervativizmuson korszerűtlenséget ért. A néptánc lehet korszerűtlen?
– Szeretném, ha bizonyos alkotók nem azt éreznék, hogy a néptáncművészet szembe megy a világgal; jó volna, ha belátnák, ezt érdemes továbbvinni. Ettől lesz számomra magyar egy táncszínházi bemutató.
– Az ön darabjai nehezen helyezhetők el az eredeti folklórtáncok utánzására, rekonstruálására törekvő, nem túl eredeti alkotások és a buldózerként nyomuló show-k közötti szűkös erőtérben.
– Éppen erre törekszem. Hogy legyen mélyebb gondolatiság a darabokban, ugyanakkor a nézőt jobban bevonjam az előadásba. Bevallom, népszerűségre is törekszem: látványosabb táncos elemekkel, szórakoztatva. Nagyon nehéz ezen a mezsgyén egyensúlyozni.
– Éppen azt gondolnám, inkább finnyásabb közönséghez szólnak ezek a koreográfiák.
– Nem szeretem, ha arról esik szó, hogy bizonyos rétegnek készülnek a darabjaim. Sokszor takaródznak azzal a koreográfusok, hogy azért nem érti meg a néni az előadást, mert nem ismeri a táncszínház szimbólumrendszerét. Olyan nincs, hogy az egyszeri nézőnek ismernie kellene, melyik gesztussal mit szoktam kifejezni. Nem kell mindent értenie, képtelenség, hogy az első reflextől az utolsóig mindent „vegyen”. De olyan hatást kell keltenem, amely elindít benne valamit, megmozgatja gondolatait. Szeretném, ha így maradna ez az én koreográfiáimnál is. Elkényelmesedett a közönség. Nem akarok ítéletet mondani, de úgy tűnik, manapság csak fekete és fehér létezik. Pedig a fekete-fehérből születhet szürke, vagy ha a kéket és a sárgát öszszekeveri az ember, furcsa zöldet kap – ezek az árnyalatok most hiányoznak. A menő előadások a fekete-fehéret sugározzák. Ezektől a dolgoktól kellene visszalépni, és utána hatalmasat ugrani. Aztán mehetünk tovább. Persze a divat határozza meg a mai néptáncszínpadot. Ezért szeretnék én konzervatív lenni, hogy a jól megalapozott táncszínházi világot népszerűsítsem. Mestereimből táplálkozom most is, Györgyfalvai Katalintól Kricskovics Antalig, és azt az utat szeretném járni a magam módján, amelyet ők kitapostak. Mostanában sokan csak arra törekednek, hogy a minél drágább jegyet megvásárló nézőket becsábítsák a színházba. Legszívesebben úgy játszanám darabjaimat, mint az Artus Színházban, ahol hangoztatják, hogy az ő kultúrájuk nem eladó, de bármiféle támogatást elfogadnak, s egy kis perselyt raknak ki a nézőtérre. És nem ezért van náluk minden este telt ház. Sajnos a show-biznisz körbevesz minket.
– Nem gondolja, hogy részben a piaci kiszolgáltatottságnak köszönhető a néptáncművészet helyben toporgása?
– Mást gondolok. Az alkotók felelőssége, hogy mit kínálunk a nézőnek. Amikor a nyolcvanas években följöttünk Szegedről a néptánc-antológiára, 14 koreográfiát mutattak be, s mindegyik különbözött a másiktól. Szükség lenne még több karakteres alkotóra. Mostanság, ha az ember végignéz egy antológiát, az az érzése, mintha ugyanaz a koreográfus készítette volna az egészet. Beállt egyfajta folklórkoreografálási forma, és ahhoz ragaszkodik mindenki. Az amatőr táncegyüttesek vezetői előszeretettel hivatkoznak anyagi nehézségeikre. Amatőr szinten a sematizmus nem lehet pénz kérdése. Ha a nyolcvanas években sem volt az, akkor most miért lenne? Talán újra alkotókat kellene nevelni. Biztatni azokat a fiatalokat, akikben mocorog valami, és elküldeni őket, megkockáztatom, kortárs, alternatív színdarabokra is. Olyan előadásokra, amelyekről egykor Maácz László kritikus azt mondta, hogy a szerzők tánc ürügyén csinálnak színházat. Ez hiányzik. Nyitni kell!
– Érdekes, hogy amint a mozgalom népszerűsége nőtt, úgy szűkült be egyre jobban a szellemisége. Ma ezrek nem férnek be a táncháztalálkozókra, minden napra jut táncház, a népzene hozzátartozik bizonyos rétegek hétköznapi kultúrájához, mégis válságérzetet fogalmaz meg a szakma számos képviselője.
– Technikailag hatalmasat fejlődött a néptánc. Az amatőrök is szinte mindent tudnak… De ennyi. A színpadi megformáláson kell jobban eltöprengeni.
– A magyar néptánc formakincse, kultúrája, világa megfelelő alapanyag ahhoz, hogy fölhasználja a modern táncművészet? Ön is ebből építkezik: alkalmazza, szétboncolja, majd újra összerakja az autentikus lépéseket.
– Remélem, már sikerült bebizonyítanom: megfelelő alapanyag. Nem tudom elképzelni máshogy. A néptáncos lélek érdekel. Hogy éppen melyik motívum kerül elő az adott pillanatban, számomra mindig a helyzet, illetve a hangulat függvénye. Nagyon jól lehet használni a fúziókat. Fontos számomra, a legfontosabb olyan táncszínházat teremteni, amely alapvetően magyar. Nem akarok nemzeti zászlókat lengetni vagy nacionalista szólamokat ismételgetni, de Molnár István, aki már a harmincas–negyvenes években próbálkozott azzal, hogy a néptáncot a színházba vigye, akkoriban leírta, hogy a külföldi számára attól lesz különleges ez a táncszínház, ha igencsak magyar.
– Néptáncosainkat ma egyesek vad nacionalistának tartják.
– Ez nagyon elkedvetlenítő jelenség. Örülnék, ha a politika minden művészeti ágból kivonná magát. Sajnos túl kicsiny nemzet vagyunk ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, nagyobb nemzetekben könnyebb távol maradni a politikától.
– A spanyol táncok Spanyolországban soha nem lehetnek nacionalisták, sem egy holland vagy egy francia néptánc a saját hazájában; nálunk meg furcsa, kicsavarodott nemzettudat működik, amely szégyellnivalónak vagy kőkorszakinak állítja be a magyar mozgáskultúrát.
– Rengeteg az ellentmondás ebben a kérdésben. Még mindig vannak, akik gatyalobogtatásnak nevezik a néptáncot, és a kortárs művészetet tekintik egyedül üdvözítőnek. De csak akkor teszünk valamit Európához, ha az anyanyelv mellett a táncnyelvet is ápoljuk és fejlesztjük.
Juhász Zsolt koreográfus Szegeden született 1967-ben. 1992-től a BM Duna Művészegyüttes szólótáncosa, koreográfusa. 1995-től a budakalászi Lenvirág Gyermektáncegyüttes és a Kalász Táncegyüttes művészeti vezetője. 1999-től a Duna Táncműhely vezető koreográfusa. Jelentősebb koreográfusi munkái: A vőfély (1999), Szeged Táncegyüttes; A tizedik vőlegény (2001) Duna Táncműhely; Duna-karnevál gálaműsorok (1997–2002). Szakmai elismerések: Örökös Aranysarkantyús Táncos-díj (1991), a népművészet ifjú mestere (1992), Harangozó Gyula-díj (2003).
