Hogyan legyél humoralista (33.)

(NEM LÁTUNK A SZEMÜNKTŐL)
Múltkor a Budapesti Kamaraszínházban arra lettem figyelmes, egy egész sor világtalan ül az estemen. (Borzalmas… hogy eszébe juthat az embernek, én lehetek… figyelmes, ormótlan figyelmetlenül, tapintatlanul is… és, hogy „estemen” … mert akkor sötét van már… iszonyatos!) Magamban ott a színházban sajnos vakot mondtam, de így utólag érzem, finomítani kell. Hallgatókat mondani, nézők helyett… Akik még a képernyő(m) szélén mutogatót sem láthatják meg. Sok minden történt már negyven-egynéhány éves pályafutásom alatt, hasonló helyzet is biztosan, mégis, igen, nyugodtan leírhatom így: kissé megborzongtam. Na nem bele… Valahogy mostanában érzékenyebb lettem… szentimentális inkább, ami a korral jár. (Főleg, rohadt önzőn, jómagam iránt.)
Elképzeltem, mennyit „vehetnek” szövegeimből, mozdulataim, fintoraim, testtartásom, arcátlan játékom – szemvillanásaim, elszíneződéseim – satöbbijeim nélkül. Hogyan hatnak rájuk pusztán önmagukban a szavak? Miközben leírtam ezt az utolsó szót (a szavak-at), valami hirtelen feltolul – onnan a mélygarázsból. Hogy már mindent elírtak–megírtak előlem-előttem. Ellőttem? Szóvicc nem vicc – ahogyan a kabaréhagyomány tartja… még egy darabig (a csalatkozás… csatlakozás után). Olvastam, hogy a sza:vak(ok). Ezt én is leírtam végül? előbb? később? Teljesen mindegy.
Általában úgy vagyok egy-egy ilyen kézenfekvő szóval (viccével), szóval… hogyha nekem eszembe juthat, biztosan másnak is már régen… S ha történetesen mégsem, azzal, hogy mindez egyáltalán felmerülhet bennem – hiszen annyira adja-adná magát –, már nem mozdítom ki azt a szót, mert más is úgy gondolhatja azonnal, ez a poén már valamikor-valakitől megvolt. Akkor is, ha nem… (annyira – túlontúl – evidens.) Visszatérve előadásomhoz, fokozottabban hangsúlyoztam – azért – ott a Kamaraszínházban a vako… világtalanoknak… nekik játszottam, ha már ilyen nagy ajándékot adtak műfajomnak, magukkal! „Milyen megkésve értjük meg, hogy a szemek homálya pontosabb lehet a lámpafénynél…”
Aztán később a Spinoza kávéház színháztermében kibeszéltem ezt, ahogyan most kiírom – végleg majd? – magamból. Korábban is kiírtam volna, de vártam kicsinyég, mostanában plusz „stichet”, nagyobb hangsúlyt kaptak volna amikkel illusztrálni próbálom, eredeti szándékom ellenére máshová vinné ezt az egészet. Előbb említettem itt, egy-egy szókifordítás lehetősége esetében a gyanút a „minthára” … A viccek azonban biztosan megvoltak már… érdekes, például a Hajdu István által összeállított erdélyi és a zsidó viccgyűjteményében is sokszor ugyanazok. Utóbbiból másolok ki egyet-kettőt. (Osztropoli Herschel ostora, Budapest, 1985, megjelent a Minerva gondozásában.) – Mojse, miért vagy ma olyan hallgatag? – Mert olyan hideg van, hogy nincs kedvem kivenni a kezemet a zsebemből!
Na még egyet (2-őt) innen, ebből a gyűjteményből.
Egy galíciai városkából való zsidó első alkalommal van Bécsben. Elbűvölten áll az Opera téren, figyeli a közlekedési rendőrt, aki szakadatlanul a kezét lóbálja. Fél óra múltán odamegy az őrmesterhez, és azt mondja: – Bocsásson meg, felügyelő úr, nem tudná az utolsó mondatot megismételni? Sajnos, nem értettem! (Nesze neked csala…tkozás!)
Mérföldnyire a parttól elsüllyedt egy hajó. Csaknem minden utas megfulladt, csak két úszni nem tudó zsidó menekült meg. – Hogy lehetett ez?! – kérdezték tőlük. – Midőn a hajó elmerült, éppen egy érdekes beszélgetésben voltunk. És akkor egyszerűen addig beszélgettünk tovább, amíg a lábunk szilárd talajt nem ért!
Ezekkel a viccekkel illusztrálom – próbálom inkább kínkeservesen –, milyen nehéz helyzetben voltam ott a világtalanok előtt. (Most már a világban… unióban… jaj!) Ugyanis elmondtam a következő – szintén biztosan, hallomásból már jól ismert – viccet.
Egy turista – mondjuk Haifában – érdeklődik egy bennszülöttől (bevándorlótól? kivándorlótól?), akinek két óriási görögdinnye van a hóna alatt, hogy merre van a – mit tudom én, mondjuk a – Yehudi Menuhin utca? – Fogja meg ezt a két görögdinnyét. (Átadja.) Fogalmam sincs!
(Igen, épp az az utánozhatatlan, két széttárt karral a fej fölött puhán köröző, kísérő gesztus esett ki a „látókörükből”.) (Nekem „speciel” nem esett… az utánzás oly nehezemre.)
A Spinozában ezt a viccet még másik „hasonlóval” megfejeltem.
A Dob utcában egy – másik – turista érdeklődik egy itteni kaftános embertől. (Van még ilyen?) – Nem tudná megmondani véletlenül, merre van a zsinagóga?
– Persze, véletlenül…!