Időkerekek

S Z A B A D E U R Ó P A

Az idő kerekét nem lehet visszaforgatni – tartja a közkeletű mondás, ez azonban legkevésbé sem jelenti azt, hogy az időt tényleg valamiféle keréken gördülő szerkezetként kellene elképzelnünk. A digitális korszakban már az órajárás irányát sem érti feltétlenül mindenki; így hát, amikor a levakarhatatlan performance-művészek időkereket álmodtak a Városliget szélére, amelyet az uniós csatlakozásunk pillanatában indítanak el, nem kifejezetten a korszerűség kívánalmai lebegtek a szemük előtt.
Ráadásul az időkerék szimbolikus gesztusa is hamar afféle megszokott magyar történetté silányult. Haladéktalanul megindult a szabadalmi vita, vajon ellopták-e az ötletet, vagy sem: az egyszer már ki is állított pályázati makett-e a mérvadó, vagy hogy a végül befutott vetélytárs valóban ezzel az ötlettel házalt-e már a nyolcvanas évek derekán, a tanácsrendszer zavaros viszonyai között. Mindebből számunkra az tűnik ki: bárki találta is fel a megvalósult időkereket (amely egyébként mégiscsak sima homokóra-utánérzés), eredetileg bizonyosan esze ágába sem jutott az Európai Unió. (A nyolcvanas években ez több mint utópia lett volna, ráadásul kellett a hely a május elsejei dísztribünnek. Szerintem már Rákosinak is ezért szúrta a szemét a Regnum Marianum temploma.) Miközben pedig folyik a szerzői jogi purparlé, mintha el is feledkeztünk volna a Janáky-féle, valóban grandiózus időkerék tervéről: az nem egy helyben állt volna, hanem csúfondáros idézetként szépen végiggördült volna a hajdani felvonulások útvonalán. Ha jól emlékszem, ötven év alatt tette volna meg az utat a Műcsarnoktól az Ajtósi Dürer sorig, újabb ötven év alatt meg viszsza. S évszázadokat mért volna, nem porlékony államszövetségi alakulatok felezőidejét. (Rövidebb emlékezetű memóriák felfrissítésére: Demszky Budapestje épp azért akadályozta meg Orbán Magyarországának, hogy a Városliget szélére építse a nemzet színházát, mert útjában lett volna ennek a vándorló időkeréknek – ami persze épp úgy nem valósult meg, mint bármilyen más eredeti ötlet Demszky Budapestjén.)
Medgyessy időkereke mindenesetre annyiban jelképes, hogy épp úgy egy helyben mozog, mint a kormányzás. Aggasztó, hogy még az éves költségeit sem tudták kiszámolni, s körülbelül csak a működtetésének felét biztosítja a turisztikai alap – így már könynyebben érthető az is, miért nem tud a kormány tisztességes költségvetést készíteni. Medgyessy persze azt gondolhatja: eső után köpönyeg, a politikai hasznot besöpörtem, benne voltam pár villanás erejéig a világ minden fontosabb híradójában, a többi meg kit érdekel? S el kell ismernem: a rétori képességekkel szűken megáldott kormányfő az időkerék elindításakor elmondta élete legjobb beszédét. Nyilván napokon át trenírozták, bevágatták vele, ő pedig ezúttal nem bakizott. Nem úgy, mint egy nappal korábban: azt mondta, az Európai Unióba „csak a fél országot nem vinné”. Horn Gyulával ellentétben (akit hiába szerepeltetnek nemzetközi körkapcsolásokban jeles európai politikusok társaságában, javíthatatlan antidemokrata, s – akárcsak az előző rendszerben – a honi jobboldalt diszkriminálná, sőt el is törölné a föld színéről) Medgyessy feltehetőleg úgy gondolta, hogy nem csak a fél országot vinné; de egyszerűen nem érzi a magyar szórendet. Menthetetlen. Csúfondáros játéka volna a történelemnek, ha az eljövendő korok az időkeréknél produkált kivételes megnyilvánulás alapján ítélnék meg kommunikációs kvalitásait…