Istenek kovácsa

k ö n y v e s h á z

Jelmondatukat Homérosztól kölcsönözték. A magyar ötvösművészek az Iliásznak azokat a sorait illesztették szép új kiadványuk első oldalára, amelyek az tűz istenét, az istenek kovácsát, a mesteremberek védelmezőjét ábrázolják munka közben: „Lángra vetette a nem puhuló rezet is, meg az ónt is, / és a nagy értékű aranyat s az ezüstöt, utána / üllőtalpra nagy üllőt tett, a kezébe ragadta / jó kalapácsát, míg a fogót másik keze fogta… Héphaisztosz sok-sok gyönyörű képet kalapált rá…”
Jó jeligét választottak kiadványukhoz az ezredforduló óta szakmai azonosságtudatuk felkutatására vállalkozó ötvösök. Munkájukkal kapcsolatban a homéroszi sorok két dolgot is pontosan rögzítenek: hogy milyen ősi s milyen lényegi változások nélkül fennmaradt mesterség az ötvösöké.
A kötet az ötvösművészet és az építészet kapcsolatát követi nyomon á-tól z-ig, hatvanegy művész munkásságán keresztül. Meghökkentően gazdag kép tárul elénk, igaz, az az intervallum is jelentős, amelyből a szerkesztő, Katona Katalin – maga is ötvösművész – a szemléltető anyagot válogatta: a XX. század közepétől napjainkig mindenkire vonatkozik a „kortárs” megjelölés, élőkre, holtakra egyaránt. A kötetben szereplő legidősebb alkotó Tóthfalusi László (1916-ban született, első egyéni kiállítását, kimondani is szörnyű, hatvanöt évesen rendezhette meg, pedig az iparművészeti iskola elvégzése, 1939 után mindvégig a színen volt), a legfiatalabb Bogdán Zoltán (1972-ben született, húszesztendősen már két kiállítást tudhatott maga mögött). Pályájuk között nem is az évek, az évtizedek ásnak mély árkot, hanem az a döntő különbség, amely munkásságukat körülvette, megszabta, sőt irányította. Azok a művészek, akik a második világháború után, az 50-es, 60-as években bontakoztatták ki képességeiket, kizárólag az állam által irányított és pénzelt kultúra keretei között alkothattak. A nemesfémekkel (is) dolgozó ötvösök talán az összes többi képzőművésznél jobban ki voltak szolgáltatva az állami megrendelők elvárásainak, a központi mecenatúra sajátos szempontjainak. A 90-es években induló művészeket ellenben a lehetőségek gazdagsága, a művészeti szabadság szép új világa fogadta. Ám egykettőre rá kellett ébredniük, hogy az új megrendelői körnek, a privát szférának is megvan a maga szabadsága, s ez bizony legalább olyan feszültségeket és torzulásokat teremthet, mint az állami megrendelők igényei. Sőt! A könyv elején magyarul is, angolul is olvasható az a figyelmeztetés, amelyet egy jeles keramikusművész, Csekovszky Árpád fogalmazott meg látnoki erővel: „A megnövekedett fogyasztói igény sajnos szabad utat enged a kétes esztétikai értékű, silány tárgyaknak, a dilettantizmus teljes felvirágzásának, sőt olyan dömpingáradatnak, amellyel szemben már a szakma, a zsűrik is tehetetlenek. Ezek a jelenségek rontják a művesség hitelét és erkölcsi hovatartozását…”
Itt tartunk ma, mondhatnánk, ha nem lapoznánk tovább. Szerencsére a levegősen szerkesztett, a képeket és a lexikális tudnivalókat elegánsan elrendező könyv lapoztatja magát, így ki-ki meggyőződhet róla, hogy mennyi szemet gyönyörködtető építészeti kiegészítő, cégér, lámpa, korlát, falidísz, előtető, fémburkolat és köztéri plasztika készült itt mégis az elmúlt harmincöt év alatt. (Az időben első szemléltető ábra 1968-ból való, a tatai pártház oszlopait borító vasburkolat az élők sorából igen fiatalon, 35 éves korában eltávozó Juhász Árpád munkája, a legutóbbi a Gresham Hotelbe szánt dombormű, Kálmán László alkotása.) Első olvasatra is kitűnik ebből a szakmai alázattal és kollegiális tisztelettel összeállított kötetből, hogy a két korszak határán, a 80-as évek végén és a 90-es évek elején született a legtöbb épületdíszítő ötvösremek. (Vajon megvannak még? Ha megszűnik a megrendelő cége, gondoskodik-e valaki a műremekről, amely – mondjuk – a portált ékítette?) És az is nyilvánvaló, hogy a mai hatvanasok találták meg leghamarabb az építészekkel a közös nevezőt. Azok a művészek, akiknek a Magyar Iparművészeti Főiskolán Borsos Miklós, Engelsz József, Nagy József volt a mesterük.
(Kortárs ötvösművészet, 2003, Budapest, Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete. Ármegjelölés nélkül)