Kívánságműsor

E n c i k l o p é d i a é n e z e r

1999 decemberének mindenre elszánt legvégén a Műcsarnokban összegyűltek a nagyokosok. A kérdés, amelyet egyéb agyügyiek, mondjam, hogy agyügyminiszterek tettek fel nekik, a következőképpen szólt: mit vigyünk át a következő évezredbe. Akkor nyilatkoztam is. A nyilatkozat a Napi Magyarország 1999. december 31-i számában hozzáférhető, de mivel a keresőprogramok lassúak, így hát miheztartás végett hadd idézzem magam, magam. „Átlépni az ezredfordulón olyan, akár áthaladni egy fekete lyuk eseményhorizontján; esemény és semmi. Egyfelől nem több a keresztény időszámítás kerek összegénél, másfelől viszont korszakhatár. Afféle spirituális Schengen.”
Most, május elseje után a helyzet hasonló. Átléptünk egy korszakhatárt. Beléptünk. Tagok vagyunk. S ami az ezredfordulóról elmondható volt, az május elsejéről is elmondható: esemény és semmi. Spirituális ober-Schengenia. Nem változott semmi, és nagyon is sok minden megváltozott. S miként a nagyokosok négy éve megkérdezték, hogy mit viszünk át a következő évezredbe, én, kisokos, némely más kisokosokkal, nevezetesen naptárakkal, mert a naptár a kisokos, megkérdezem: mit viszünk át az unióba? Milyen Magyarországot?
A hovatovább egy évszázada kísértő kérdés: mi a magyar, most új akusztikával állítja magáról váltig, hogy ő a tihanyi echó. Mindenhonnét ez visszhangzik, de senki se kiált, mert vállalni a kiáltást változatlanul csak a jódliművészek merik. Szürkeállomány coki, szürkék hegedűse, húzd rá. Mi a magyar? Mit viszünk át oda Buda? Egy tény: a millió dollárokért megvásárolt hirdetési oldalakon visszaköszönő Magyarországban hazámra én nem ismerek, nem ismerek.
Új szleng, talán az új Értelmező szótár is tartalmazza már: bejön. Ez nagyon bejön nekem. Meg lejön. Át akkor mi megy? Általmegyek én a Dunán ladikon, de ladikon. A túlsó partra Nagy Lászlónak a szerelmet? Meg Tinti kutyám, gyere, fussunk? Képzettársítások, asszociációk, kikacsintások, tankönyvi anyagok és félreértett félmondatok.
Mi a magyar? Kétszázezer a Donnál, hatszázezer a haláltáborokban. Számháború. Mi szem-szájnak ingere, legelő kövér. Magyarított cégtábla, magyarságteljesítményről politikai vitanap. Mi jön át belőlünk őnekik? Európának? Érti-e, hogy mi körül forgunk, s mi forrong, fortyog bennünk? Érteni mi sem értjük, de tapasztalni megtapasztaljuk naponta, miként a Milnénél jobb Karinthy-féle magyar Micimackó dúdolta: ez tény, tény, tény.
A papír türelmes, és a tények makacs dolgok. A kívánságműsor pedig évtizedek óta ugyanaz. Van egy műsor. Egyidős Mézga Gézával, túlélte önmagát. Önök kérték. Ott áll az idő. És az Magyarország. Akik különböznek, ott egyeznek meg. Benne. Az egyezményes nyelv, melyet többségünkben beszélünk, s mely egy asztalhoz ültet konzervatívot és szocit egy üveg sör erejéig: a műsor. A kívánt műsor. A kért szám. A kedvenc énekes.
Szitok-átok Magyarország, parlament-Magyarország és haragszomrád-Magyarország mögött ott lakik az Úristen: egy békebeli kívánságműsor-Magyarország. Önök kérték Magyarország. A lakodalmas rock, a Dáridó egy megszakítás nélküli, rendszereken átívelő műsor legutolsó manifesztációja csupán. A magyarságtudat ma legelterjedtebb válfaja paradoxmód a mély néplélekkel való szakításból ered, s ez a szakítás: a műdal. Az a műsoros Magyarország, mely összehoz bennünket a kocsmaasztalnál, a XIX. század második felének, az újkori romantikának a szülötte. Dankó Pistától Jókai Mórig, Herczeg Ferenctől Kabos Gyuláig számolatlanul sokan beleférnek ebbe a Magyarországba, de a valódi népiségért életét halálos fehér herceggé feláldozó Bartók, a bonyolult Szentkuthy és az avantgárd Kassák már kevésbé.
Az Önök kérték műsoros Magyarország egyfajta operett-Magyarország. Szentimentális, de véletlenül sem analizáló; emlékező, de retusált képek által. Hogy ki fér bele az Önök kérték Magyarországba, személyenként és koronként változik. Amikor Sárdi volt a király, s amikor Kádár csak Karádynak engedte meg, hogy rajta kívül vállat vonjon, akkor Szécsi Pál, Koncz Zsuzsa és a táncdalfesztiválosok még ellenműsornak tűntek, új nemzedék új dalainak, ma már viszont a műsoros Magyarország szervült részei – nem úgy, mint Hobo. Hobo még mindig túl Ginsberg az üdvösséghez.
Önök kérték Magyarország: érték, érzés és talmiság együtt. Olyan, akár a természet közeli cukor. Nem tiszta, de édes…
Ezt visszük be. Kérik-e vajon? Kérnek-e vajon belőle? Brüsszel: Önök kérték.