Köznapló

Április 30., péntek
Megnéztem a Várban az uniós harangot. Varga Imre készítette, ki más? Ő alkotta Lenint Mohácson, Lenint Kaposváron, Kun Bélát a Vérmezőn, tiszta sor, hogy övé a csatlakozás haranglába is. Az ember tudomásul veszi a Lenineket. Istenem, élni kellett valamiből, s ha akkoriban Lenint kértek, azt mintázta meg a szobrász. A dolog logikája ott kap gellert, amikor kiderül, hogy Szent István is Varga munkája az aacheni dómban. Honnan van egy művészben ilyen tágas kétlakiság, hogy ennyi megfér benne?
Talán onnan, hogy a főiskolán a mestere Mikus volt. Akkor került hozzá, mikor az épp a Sztálin- szobron dolgozott. Eltanulhatott tőle egy s mást. Például azt, hogy rangot kell adni a munkának. Mivel? Mikus azzal rangosította Sztálinját, hogy 1951. január 31-én, a politikusokból és „szakértőkből” álló bizottság előtt 500 ezer forintot kért a mintázásért. Ez akkor a havi átlagbér 32-szeresét jelentette – két éven át. Mai viszonyok közt ez annyi, mintha egy szobrász két évig havi nettó hárommillió forintot kérne egy Horn Gyula-szoborért.
Mikus 1952 februárjában ezt megfejelte az alábbi mondattal: „Szeretném megmintázni Rákosi elvtárs alakját is, amint a munkás és a paraszt kezét egymásba helyezi.” Már csak az ámen hiányzik, de ne siessük el, mert épp ez a kezdet. Káprázatos ív rajzolódik ki előttünk. Mikus indítja az előbbi mondattal, Varga Imre Lenin-szobrai viszik tovább, meredekét az ifjú Medgyessy Péter táskacipelése fokozza Kádár János mellett, s téved, aki azt hiszi, hogy kilencvenben az ív megtörik. Ó, nem, emelkedik tovább: újabb díjak, újabb miniszterség, majd elérkezik a történelmi nap, a mai, mikor a kétlaki művész alkotása fényében a kétlaki politikus elmondhatja ünnepi beszédét, melyet így kezd: „Kedves magyar testvéreim!”
Hát nem gyönyörű, ahogy összeillik minden, Rákosi elvtárstól a magyar testvérekig?

Május 1., szombat
Fenn az ernyő, nincsen kas. Ekkora trakta, mint a magyar fővárosban, nem volt sehol. Megterítve az egyik híd, vízeséssé alakítva a másik, ez aztán a fájin, gavallér kormány! A józanabbja más véleményen van. Őket mindez a világháborús híradókra emlékezteti. Pesten nagy bálok, a Don-kanyarban meg ezrével hulltak a katonák. Ahogy fognak hamarosan a parasztgazdaságok. Ennek okán a hídra aggatott vízilabdázó mellé vagy fölé nem ártott volna kivetíteni a Duna TV esti adását, hadd vessen egy pillantást a mámoros nép a képernyő bal alsó sarkára. Szám jelezte ott a belépő országok nemzeti jövedelmét. Egy főre, egy évre. Ciprushoz érve, ahonnan a gőgös köztévé mindegyre szamárháton poroszkáló parasztokat mutat, a képernyő sarkán 16 ezer dollár állt. A miénket hiába nyomkodják fölfelé a KSH új felelősei, a közelében sincs. Mire akkor ez a nagy hejehuja? A vízesés? A műfű? Vagy úgy van vele a „szakértő” kormány, hogy telik azokból a milliókból, amelyeket most vettek föl óvatosan és csendben, mert nincs miből fedezni az uniós hozzájárulást?

Május 2., vasárnap
Telefonált Lelkes Ilonka. Újra átrepülte az óceánt. Páratlan jelenség. Nem ismerek senkit, aki ennyi energiával él. Túl a hatvanon se lassít, jön-megy Kanada és Magyarország között. Ötvenhatban azért ment el, mert a forradalom alatt fegyver volt a kezében. Most egy beteg kislány dolgában érkezett, a Pető Intézetben szeretne számára helyet. A szülőknek nem telt rá, ő vette kézbe a dolgot. Pár hét alatt harmincezer dollárt gyűjtött össze.
Mikor megismertem Vancouverben, rögtön elvitt az ’56-os emlékműhöz. A kintiek pénzéből épült, ahogy a Magyar Ház meg a templom is, mondta büszkén. Furcsa büszkeség ez. Táplálja a fájdalom, táplálja a rátartiság. A népek legtöbbje otthon építi fontos dolgait. Mi, magyarok meg, már vagy száz éve, csak azért, hogy bizonyítsuk, kivételes náció vagyunk, máshová fektetjük energiánkat és gyönyörű képességünket. Az egyik azért került külföldre, mert menekülni kellett, a másik, mert új határt húztak – milliók tehetsége és munkája lett a szomszédoké, Amerikáé, és Isten tudja, még kié.
Ilonka itthon villanyszerelő volt, a férje is az. Próbálom elképzelni, hová jutnak, ha maradnak. Először börtönbe, aztán rendőrségi felügyelet alá, majd albérletbe… Háromszor annyit élt kinn, mint idehaza, mégis utálja azokat, akik elfelejtik, honnan jöttek, akik úgy tesznek, mintha nem jutna eszükbe egy-egy szó, azokat meg főleg, akiknek nem szent a magyar kultúra. Tamási Miklóssal, a költővel, évekig csinálta a kintiek irodalmi lapját, a Tárogatót, és maga is versel. Ez a szenvedélye? – kérdeztem tőle. „Ó, nem! A tánc…” Gödöllőn, a királyi kastély tükrös nagytermében álltunk. Ilonka szeme kigyúlt, és hirtelen két könnyű tánclépést tett. Úgy, magában. Ám attól a két lépéstől a terem megváltozott. A parketta fényesebb lett, mintha égtek volna a gyertyák, s a zenekar keringőt játszana, melyet maga Strauss dirigál. Cseppet mozdult a csillár is, mintha a tánc szele lökött volna rajta, s láttam, hogy a terem ajtajában az érkező osztrákok mosolyognak. Őket is elbűvölte a mozdulat, ami mögött szenvedély volt, és annak tehetsége, aki élvezni tudja az életet.

Május 4., kedd
Lám csak… Hetvenkilenc szudétanémet összetanakodott, s följelentette Csehországot. Az ok annyi, hogy a háború után elvették mindenüket, és átlökték őket a határon. Úgy vélik, ez az államilag támogatott rablás nem járja. Hogy csaknem hatvan éve történt? Hát aztán? Úgy hiszi valaki, a történelmi gazságok ennyi idő után kiradírozhatók? Kovács pártvezető úgy hiszi. Emlékszünk a háborgására, mikor Orbán Viktor megpendítette egy sajtókonferencián: furcsa, hogy még mindig érvényben vannak a Benes-törvények. Kovács úgy állt a válaszmikrofon elé, mint egy tánc- és illemtanár. Azt mondta, ilyet nem illik az európai politikában. Hohó! És olyat illett-e, hogy „a jövő a mi fajunké, s aki nem tartozik hozzánk, elszállítják. A …kérdés vasúti kocsi kérdése.” Az idézet végét kedvem volna elküldeni Kovács pártvezetőnek, s rákérdezni, mit írna a kipontozott helyre? Sose találja el – a „magyar” szót kell beírni, az idézet pedig szlovák politikus kollégájától való, 1946-ból. Azért kolléga, mert ő is kommunista volt… S még valami: a felvidéki magyarok, akiktől éppúgy elvettek mindent, miért nem tanakodnak össze? Húszan, ötvenen, akárhányan, miért nem mennek Strasbourgba, mint a németek? Mert nem tanácsolja a nemzet illemtanára, Kovács pártvezető?
Illemórákat egyébként nem csak Kovács pártvezető tart. Van követője a hitelét vesztett lapnál is, ám Révész tanár úr nagy ravasz. Úgy tesz, mintha semmiről se tudna, „ártatlan” oktatóként tartja illemtanóráit. Néhány leckét folyton ismétel. Ezek egyike úgy szól, hogy Amerika a példa, Amerika a lángoszlop, s ha van eszünk, őt követjük tűzön-vízen át. Időnként szövegmagyarázatokat tart. Valaki ír valamit, Révész pedig elmagyarázza neki, hogy mit jelent, amit írt. Mert csak ő érti, senki más. Schmidt Máriának is elmagyarázta, mit jelentett, amit egyik előadásán mondott. Rossz magyarázat volt. Fals. Révész Sándor tudja – ahogy Kovács pártvezető is tud a szlovákok negyvenötös fasiszta kijelentéseiről –, mennyi mocskosságot követett el az ő Amerikája a zsidók ellen. Egy példa: az Esso-cég a második világháború alatt olajkutatást végzett Hitler számára Németországban, majd finanszírozta Schkopauban a Buna-művek felépítését. Azt, ahol a műbenzin készült. Mi köze ehhez a zsidóknak? Rengeteg. Hitler a műbenzin birtokában tovább gyötörhette a világot, és tovább gyilkolhatta a zsidókat.
Révész kolléga okos ember, szorgalmas ember, jó tollú ember. Egy baja van, hogy néha nagyképű, emiatt megfeledkezik magáról, és kioktató hangnemben marhaságokat ír. Kár. Az ember szeret gyanakvás nélkül olvasni. Ha Révész Sándort, akkor Révész Sándort.

Május 5., szerda
Kinn ültem a ház előtt, mikor kelt a nap. Egy tavalyi Kortársban Hamvas írását találtam. Püthagorasz szavaival szólt: „Élj rejtett életet, s járj utadon úgy, hogy más ne lásson, egyedül a Világ Ura vagy lelke (…) Senkinek nem tartozol felelősséggel, csak neki. Légy névtelen. Rejtőzz el…” Itt tartottam, mikor a fehér lap szélére egy bogár repült. Átvilágította a nap: elől azúrkék volt, hátul skarlátvörös. Sose láttam hasonlót. Csak néztem, nem mertem mozdítani a lapot.
Mi ez? Nem lehet csupán bogár. Több annál. Jeladás netán, hogy álljak meg a mondatnál, amit olvastam? De hát mit olvastam? Hamvas Béla szavait? Püthagoraszét? Vagy Ő üzent, a Világ Ura? Három kérdés, köztük befoghatatlan távolság, holott a válasz egészen közel van. Körömnyi bogár, elől azúrkék, hátul skarlátvörös, és azt közli veled: ha rejtett életet élsz, több az esély. Mire? Látod, máris kérdezel. Aki tudásra vágyik, nem rejtőzködhet.

Május 6., csütörtök
Három öregember áll a váci peronon. A pesti vonatot várják. Az egyik kitartóan köhög, majd mikor abbahagyja, megkérdi a jobbján állót: „Mondd csak, aztán mi van az Icával?” – „Icával? Hát, meghalt…” – „Ajjaj, ez nem jó hír. És a Jóska?” – „Neki levették a lábát.” – „Le? És melyiket?” – „Mind a kettőt.” – „De hát azt mondta, hogy csak az egyiket fogják.” – „Ők tudják jobban. Levették mind a kettőt.” – „Ajjaj…”
Jön a pesti vonat, óvatosan hátrább lépnek.