A Pangea Proxima, a jövő új szuperkontinense nem a tudományos-fantasztikus regényirodalom fantáziája által szült fikció, hanem maga a tudományos-földtani bizonyosság. A kéreglemezek mozgási iránya és sebessége alapján elvégzett modellszámítások szerint 250 millió év múlva már száraz lábbal juthatnánk el Észak-Amerikából Ausztráliába, vagy Európából Afrikába.
Pangea Proxima: ismét egy szuperföld a láthatáron
Egészen a 20. század derekáig a földtudományokban az úgynevezett fixista szemlélet uralkodott, mely szerint a kontinensek és a nagy óceáni medencék helyzete mindig állandó volt a Föld hosszú története során. A tengerpartoktól távoli hegységekben, illetve térrészekben feltárt tengeri eredetű üledéksorok keletkezését a földkéreg vertikális mozgásával magyarázták; amikor a kéreg megsüllyedt, a tenger előrenyomult és amikor ismét kiemelkedett, a tenger visszahúzódott mélyen maga után hagyva a szárazföldön a lerakódott üledékes rétegsorokat. Azt a hipotetikus lehetőséget, hogy a szárazföldek helyzete nem állandó hanem a kontinensek vándorolhatnak, elsőként Alfred Wegener német meteorológus, földtudós és sarkkutató vetette fel 1912-ben.
Wegener figyelt fel arra, hogy Dél-Amerika keleti partvidéke, valamint az afrikai kontinens nyugati oldala csaknem tökéletesen egybe illik és a két kontinens partvidékének üledékes kőzetanyagában feltárt fosszilis ősmaradványanyag is szoros egyezést mutat. Wegener ebből arra az egyébként helyes következtetésre jutott, hogy a geológiai múltban Afrika és Dél-Amerika összetartozó kontinens lehetett.
A korabeli geológus szakma azonban szkeptikusan fogadta Wegener kontinensvándorlási elméletét,
ami csak az 1960-as években az atlanti-óceáni aljzat tágulásának felfedezésével vált tudományosan is elfogadott bizonyossággá, megalapozva a mára már általánossá lett lemeztektonikai elméletet. A lemeztektonikai elméletnek köszönhetően számos korábban értelmezhetetlen jelenségre sikerült tudományos bizonyítékokkal alátámasztott magyarázatot találni.
A kontinensvándorlási elméletből megszületett modern lemeztektonika tárta fel az állandóan változó Föld, a folyamatosan megszülető és megsemmisülő óceánok és kontinensek sok milliárd éves történetét. Az elmúlt néhány évtized kutatásai kiderítették, hogy a Föld közel 4,5 milliárd éves történetében legalább három olyan korszak lehetett, amikor az ősi kontinensek egyetlen hatalmas és összefüggő szárazulatba, úgynevezett szuperkontinensbe egyesültek.
A szuperkontinensek a földtani időskálán mérve soha sem voltak stabil, illetve hosszú életű képződmények.
A geológiai bizonyítékok szerint az első ismert szuperkontinens, a Columbia, a prekambrium földtörténeti időben, nagyjából 2 milliárd éve keletkezett.
A prekambrium az első földtörténeti idő, amely a Föld kialakulásától az első szilárd vázzal rendelkező állatok megjelenéséig tartott, nagyjából 4,5 milliárd évtől 542 millió évvel ezelőttig. A prekambriumot három nagyobb eónra tagolják; ezek a hadaikum, az archaikum és a proterozoikum
.
Az ezt követő második szuperföld, a Rodinia 1,1 milliárd éve állt össze és hozzávetőleg 750 millió éve a prekambrium végén semmisült meg, akkor, amikor a világóceánban burjánozni kezdtek a többsejtű létformák. Az ezt követő rövid életű Pannotia őskontinens közvetlenül a magasabb rendű élet megjelenése, a kambriumi robbanás előtt 550 millió éve esett szét négy ősi kontinensre. Ezekből a kontinensdarabokból állt össze 300 millió éve a földtörténet mindeddig utolsó szuperföldje, a Pangea.
Amikor Magyarország még az egyenlítői trópusi monszunövezetben feküdt
A Pangea mintegy 130 millió éves fennállása idején ezen a hatalmas észak-déli irányú és leginkább egy vastag kiflire emlékeztető szuper-szárazulaton jelentek meg az első dinoszauruszok és repülő hüllők. Amikor 249 millió éve beköszöntött a dinoszauruszok koraként is ismert földtörténeti középidő, a mezozoikum, a Pangea kissé elfordult, és az egyenlítő térségében hatalmas tengeröbölként benyomuló Tethys-óceán elkezdte a szétnyílását.
A Pangea magában foglalta az összes mai kontinenst. Egy olasz földtudós, Massimo Pietrobon a Pangea tudományosan rekonstruált földabroszára ráhelyezte a mai országok térképeit az akkori helyzetüknek megfelelően. Kína ekkor a szuperkontinens északi tetején az északi-sarkkör felett helyezkedett el. Az Egyesült Államok a Pangea egyenlítői térségében, a szuperkontinens nyugati oldalán feküdt, amelynek a szuperföldet körülölelő hatalmas ősóceán, a Panthalassza hullámai mosták a partjait. Törökországot pontosan kettévágta az egyenlítő, Ausztrália pedig délebbre feküdt, mint az Antarktisz. És hol keressük ezen az ősi térképen a mai Magyarországot, pontosabban az országunknak megfelelő mikrolemezet? Nos, az egyenlítői régióban, az egyre szélesebbre nyíló Tethys-óceán trópusi partvidékén.
Itt rakódtak le forró égövi körülmények között az afrikai selfvidéken a Tethys sekély, jól átvilágított és langymeleg trópusi vizében a mai Dunántúli-középhegységet felépítő magas mésztartalmú dolomitos kőzetek a triász időszak végén, nagyjából 220 millió éve. A Pangea egyenlítőhöz közeli tengerparti vidékén az óceán közelsége miatt meleg és nedves trópusi monszunéghajlat uralkodott, ezzel szemben az ősi szuperkontinens belsejében szaharai szárazság és forróság dominált. Ilyen sivatagi klimatikus viszonyok uralkodtak a Ráktérítő vonalában, de akkor még mélyen a Pangea belsejében fekvő mai arktikus sziget, Grönland területén.
Ez a roppant kontinens a korábbi szuperföldekhez hasonlóan azonban nem volt stabil képződmény.
Ahogy a Tethys elkezdett tágulni, a középóceáni mélytengeri hátságok mentén elindult az óceáni kéreg szétterülése (spreading), ami jura időszak (209 és 145 millió év között) elején két nagyobb földdarabra vágta ketté Pangeát; északon a mai Eurázsiát és Észak-Amerikát magába foglaló Laurázsiára, délen pedig az Afrikát, Dél-Amerikát, Ausztráliát és az Antarktiszt egybeforrasztó Gondwana szárazulatra. Ezzel egyidejűleg a Pangea északi féltekéjén mélyült ki az az északi-déli lefutású hasadékvölgy, melynek mentén nagyjából 190 millió éve elkezdődött az Atlanti-óceán kinyílása.
A mezozoikum utolsó korában, a 145 millió éve elkezdődött és 65 millió éve véget ért kréta időszakban felgyorsult az Atlanti-óceán kinyílása, és ezzel paralel a Tethys bezáródása. Az indiai szubkontinens leszakadt Afrikáról és szokatlanul nagy sebességgel (18 cm/év) észak felé tartva bezárva a Tethyst, továbbá -Afrika valamint Ausztráli leszakadásával a Gondwanáról - kinyitotta az Indiai-óceánt. Ott, ahol az északnak tartó afrikai kőzetlemez, illetve az indiai szubkontinens az eurázsiai lemeznek ütközött, a Tethys-óceán bezáródásának "varratvonalaként" emelkedett a magasba az eurázsiai hegységrendszer, a Pireneusoktól kezdve az Alpokon át egészen a Himalájáig.
A földtörténeti újidő, a kainozoikum (65 millió évtől napjainkig) második felében, a miocén időszak végén - nagyjából 10 millió éve-, a Föld legnagyobb részt már azt az arcát mutatta, amit ma is ismerünk.
Az út felénél járhatunk, ami elvezet Pangea Proxima megszületéséhez
Ám alighogy a Pangea szétdarabolódott és létrejött a ma ismert világunk, a Föld mélyén ismét elindultak azok a folyamatok amelyek lassan de biztosan újból egybe terelik a kontinenseket létrehozva a következő szuperföldet, a Pangea Proxima szárazulatot. Még 2015-ben az UNESCO és a Nemzetközi Földtudományi Unió ( International Geological Sciences, IGS) által támogatott nemzetközi kutatási projekt keretében az ausztráliai Curtin Egyetem (Perth) Földtudományi Intézete, továbbá az amerikai Yale Egyetem szaktudósai Cseng Hszian Li, valamint David Evans professzorok vezetésével modellszámításokat végeztek az aktuális szuperkontinens képződési folyamat minél pontosabb feltérképezése céljából.
A projektben részt vett nemzetközi tudóscsoport a legújabb tektonikai, geokronológiai és geokémiai kutatási eredmények adatbázisának felhasználásával, számítógépes modellszámításokkal vázolta fel a jelenlegi kontinensek már elkezdődött egyesülési folyamatának irányát és időbeli intervallumát.
E modellporgnózis szerint 200 -250 millió év múlva az összes jelenlegi szárazulat ismét egyetlen földdarabbá, a Pangea Proxima szuperkontinenssé fog összeállni.
A tudóscsoport elemezte a szuperkontinensek evolúciós folyamatát, ami nagyjából 500-600 millió éves periodicitást mutat. A számítások arra utalnak, hogy a legutolsó szuperfölddel, a Pangeával ellentétben, amely észak-déli lefutású volt, az új szuperkontinens, a Pangea Proxima kelet-nyugati kiterjedésében lesz a legszélesebb, és kizárólag az északi féltekén fog elhelyezkedni. A modellek szerint az Antarktisz jövőbeli sorsa már kevésbé egyértelmű.
Néhány modellszámítás arra utal, hogy az Antarktisz is hozzáforr a jövőbeli szuperföldhöz nagyjából az egyenlítő térségében, más modellek szerint viszont az Antarktisz a déli félteke tetején elhelyezkedő hatalmas szigetként megtartja az önálló entitását. Ez utóbbi modellek az Antarktisz stabilitásából, vagyis abból indulnak ki, hogy a hetedik kontinens tágabb környezetében nincsenek aktív lemezhatárok, így kérdéses a kontinens északra hatolása, vagy legalábbis annak üteme.
Az új szuperkontinens kialakulásának első fázisa Afrika Európához ütközése lesz.
Afrika jelenleg is északnak tart, és e mozgási sebesség ismeretében kiszámítható, hogy nagyjából 20 millió év múlva Afrika egybeforr Európával, a Földközi-tenger pedig teljesen bezáródik. Az ütközés zónájában a bezáruló Földközi-tenger üledékeiből egy új hegylánc fog a magasba emelkedni. Délről észak felé tartva Ausztrália Dél-kelet Ázsiának ütközik, keletről pedig az amerikai kontinensek fognak hozzáforrni az új szuperföldhöz, miközben bezárják a Csendes-óceánt.
Az Indiai-óceán maradványaiból a mai Kaszpi-tengerhez hasonló és a világóceánnal az összeköttetését elvesztő nagy tó fog kialakulni Pangea Proxima déli vidékén. Magyarország e gigantikus földdarab centrális vidékén, kissé északnyugati irányban fog elhelyezkedni viszonylag közel az északi sarkkörhöz. Az új szuperkontinens kialakulása mivel a szárazulat elhelyezkedése újrarajzolja a nagy óceáni szállítószalagot is, alapvető változásokat fog hozni a földi klímában, ami tömeges fajkihalással és újabb fajok megjelenésével járhat együtt.
Persze, minél távolabb próbálunk a jövőbe tekinteni, annál több a bizonytalansági tényező is. Az eljövendő százmillió évben még bekövetkezhetnek olyan változások, amelyek az új szuperkontinens kialakulását is befolyásolhatják. Amiben viszont minden földtudományi szaktudós egyetért; Pangea Proxima mindenféleképpen létrejön, és az ehhez vezető útnak nagyjából a felénél járhatunk.
A szuperkontinensek kialakulása:
- 500-600 millió éves periodicitást mutat,
- az utolsó szuperkontinens a Pangea volt, amely a jura időszakban kezdett szétdarabolódni,
- a jelenlegi kontinensek pedig 200-250 millió év múlva fognak összeállni egy újabb szuperfölddé.
