A Kárpát-medence hosszúra nyúlt földtörténetében a 23 millió éve beköszöntő és 5,5 millió éve véget ért miocén időszak forradalmi változásokat hozott. Ha egy képzeletbeli időgép segítségével visszatérnénk ebbe a korba, varázslatos látvány tárulna a szemünk elé a magasból. A Kárpátok hegykoszorúja nagyobbrészt már felvette a ma is ismert íves vonulatát, ami tengerszorosokkal elválasztott tömbökben emelkedett ki a medencét elöntő tenger türkizkék színű víztömegéből. A miocén elejére az egykor volt hatalmas egyenlítői óceán, a Tethys az afrikai és az eurázsiai kontinens egymásnak ütközése miatt nagyjából a mai Földközi-tenger területére szorult vissza erős térrövidülést elszenvedve egy olyan hosszan elnyúló medenceként, ami délkeleti irányban még összeköttetésben állt az Indiai-óceánnal.
Színpompás korallzátonyok Visegrádnál, egy hatalmas vulkán partvidékén
A miocént megelőző oligocén időszakban az alpi orogenezis (hegységképződés) következményeként kiemelkedő kis-ázsiai földnyelv kettévágta a Tethys összeszűkült medencéjét. Így jött létre az a hatalmas, a mai Bajorországtól a Himalája előhegységeiig terjedő tengerág, a Paratethys, amelynek víztömege a mai Magyarország területét is elborította. A korai miocén időszak úgynevezett ottnangi korában nagyjából 18 millió éve visszahúzódott a tenger és átmenetileg megszűnt a Kárpát-medencét elborító víztömeg összeköttetése a világóceánnal.
Ezt az elzáródást a sótartalom változására érzékeny állatcsoportok, így többek között a tüskésbőrűek (a tengeri sünök, tengeri csillagok, kígyókarú csillagok és a tengeri uborkák), valamint a miocén elejének eggenburgi korában az itt és akkor még nagy faj, illetve egyedszámban élő cápák eltűnése jelzi. A középső miocént bevezető, 16, 5 millió éve elkezdődött bádeni korra helyreállt az összeköttetés a világóceánnal, sőt, dél-délnyugati irányból újabb tengerelöntés (transzgresszió) érte el a Kárpát-medencét. Az éghajlat is egyre szárazabbá és forróbbá vált, ennek köszönhetően pedig átmenetileg ismét a trópusi-szubtrópusi klíma jellemezte a hőmérsékleti viszonyokat; ez volt hazánk földtörténetében az utolsó trópusi periódus.
A tengervíz felmelegedését a gazdag trópusi faunaelemek elterjedése jelzi;
a mai Visegrád környékén színpompás korallzátonyok jelentek meg,
a változatos szépségű puhatestű fauna összetétele és rendkívüli gazdagsága pedig azt bizonyítja, hogy a Kárpát-medencét kitöltő Bádeni-tengernek az ős Földközi-tengeren keresztül még megvolt az összeköttetése az indo-pacifikus térséggel.
Mintha csak a Maldív-szigetek vízalatti csodáival találkoznánk
De hogyan nézhetett ki a bádeni korban a mai Magyarország területe? A középső miocénben hazánk számított az akkori világ egyik legaktívabb vulkáni területének. Az Északi-középhegység vonalában húzódó vulkáni szigetívben hol az egyik, hol a másik tűzhányó tombolt, messze bevilágítva éjszakánként a Bádeni-tenger Alföld helyén hullámzó sötét víztömegét. A Börzsöny olyan, a mai Etnához hasonló magasságú hatalmas vulkán lehetett, melynek a trópusi napsütésben vakító fehéren világító gomolyfelhőkbe vesző lejtői egészen a tengerpartig ereszkedtek alá.
Verőce, Magyarkút, Törökmező és Szob környékén festői, a smaragd és a türkiz megannyi színárnyalatában pompázó sekély tengeröblök tagolták a tájat.
A legyezőpálmák ligeteivel övezett partot telepes kőkorallok építette szegélyzátonyok ékesítették, itt-ott kiterjedtebb színpompás korallzátonyokkal.
Utóbbiak emlékét őrzi többek között a visegrádi Fekete-hegy, valamint a szobi Fehér-bánya lajtamészkő tömege. A Dunántúl területe ekkoriban leginkább a mai Indonéziára emlékeztető fantasztikus látványt nyújtó kiterjedt szigettenger volt. A Dunántúli-középhegység és a Mecsek tömbjei dús, szubtrópusi vegetációval borított nagyobb szárazulatokként emelkedtek ki a Bádeni-tenger kobaltkék víztömegéből; a mai Duna vonalától keletre pedig egy jóval mélyebb, sirályok röptét és delfinek ugrását visszatükröző nyílt-tengeri víztömeg terpeszkedett el.
De milyen lehetett e varázslatos tenger felszín alatti világa? Ha képzeletben visszarepülünk a középső miocén időszaki Dunakanyarba és búvárfelszerelést öltve magunkra alámerülünk a napfényben csillogó felszín alá, nagyjából olyan látványban lenne részünk, mint ma a Vörös-tengeren, vagy a Maldív-szigeteken. De a színpompás halrajokban és korallformációkban gyönyörködve sem szabadna megfeledkeznünk arról, hogy a Bádeni-tenger meseszerű világában komoly veszélyek leselkedhetnek ránk. Ugyanis a bádeni kor beköszöntével, amikor helyreállt az összeköttetés a világóceánnal, ismét megjelentek a cápák a Kárpát-medencében, méghozzá a fosszilis leletek tanúsága szerint igen nagy fajgazdagságban.
Tigriscápák Visegrádnál, és egy valódi zoológiai rémálom a dunántúli vizekben
A bádeni emeletet jellemző szubtrópusi körülmények között lerakódott lajtamészkő megőrizte az egykori tengeri élővilág, benne a cápák fosszilis maradványait is. A Dunakanyarban Szob, a Bakonyban Várpalota, a nyugati határszélen Sopronkőhida, a Mecsekben pedig Hidas környékén találhatjuk meg a bádeni kor különösen szép feltárásait csakúgy, mint a Cserhát lábánál fekvő Mátraszőlősön.
Az innen, illetve más magyarországi lelőhelyekről előkerült csillogó zománcú és borotvaéles cápafogak egykori gazdái között számos olyan nemzetséget találunk, melyek képviselői ma is nagy egyedszámban népesítik be az Indiai - és a Csendes-óceán trópusi vizeit. A Bádeni-tenger parthoz közeli sekély vizeiben nem ment ritkaságszámba a manapság félelmetes hírnévnek örvendő tigriscápa (Galeocerdo aduncus), a recens Galeocerdo cuvieri legközelebbi, de már kihalt rokona. A Börzsöny tövében, a mai Szob és Nagymaros, illetve Visegrád területén fekvő korallzátonyok környékén zsákmányra lesve cirkáltak a recens szürke szirticápával (Carcharhinus amblyrhincos) közeli rokonságban álló szirticápa-félék, a Carcharhinus priscus, illetve a jellegzetes fűrészezett szélű fogazattal rendelkező Hemipristis serratus is. A korallzátonyok nyílt víz felőli leszakadásánál őrjáratozott prédára várva a szintén kihalt szélesfogú makócápa, a félelmetes Isurus hastalis, amely mind méretében, mind pedig megjelenésében a mai nagy fehér cápához hasonlíthatott a legjobban.
Izgalmas kaland lett volna, ha a korallzátonyok sekély vizeiből kimerészkedünk a partvonaltól távolabbi nyílt vizekre. Itt bemelegítésként először mai ismerősökkel, a sima - (Sphyrna zygena), vagy a csipkésfejű pörölycápákkal (Sphyrna lewini) akadhattunk volna össze, amelyekkel a jelenben is találkozhatunk, bár egy ilyen randevúhoz manapság minimum a Vörös-tengerig kellene elutaznunk. A Bádeni-tenger valószínűtlenül kék víztömegében szép számmal éltek különféle kisebb-nagyobb fogascet-félék, delfinek és ősámbráscetek. Azonban még a nagy testtömegű cetekre is halálos veszélyt jelentett a Bádeni-tenger abszolút csúcsragadozója, minden idők valaha létezett leghatalmasabb húsevő cápája, az akár 24 méteres testhosszúságot is elérő óriásfogú cápa, a Carcharocles/Otodus megalodon.
Igazi rémálom lett volna ezzel a hatalmas ragadozóval "összefutni" a Bádeni-tengeri merüléseink során.
A megalodon tenyérnyi méretű fogai hazánk területéről is előkerültek, így többek között a Pécshez közeli Danitz-puszta homokbányájából, vagy Mátraszőlős kőfejtőjéből. 13 millió éve végleg megszakadt az összeköttetés a Paratethys és a világóceán között. A Paratethys elzáródása után a Kárpát-medencét elborító új beltenger, a fokozatosan kiédesedő Szarmata-tenger vizéből rövid időn belül eltűntek a normál óceáni sótartalmú tengervízhez szokott élőlények, a telepes korallok, a tüskésbőrűek, rengeteg csiga és kagylófaj, valamint a cápák is. A miocén végén a Paratethys utolsó maradványának tekinthető Pannon-tenger feltöltődésével pedig egyszer és mindenkorra vége szakadt a Kárpát-medence egykorvolt trópusi tengeri idilljének.
