Magyarország középhegységeinek felszínre emelkedett tengeri eredetű kőzetanyaga felfoghatatlanul nagy időszakaszt, csaknem félmilliárd évet fog át. E hihetetlenül érdekes rétegsorok kalandos időutazásra invitálnak bennünket egykor volt óceánok egzotikus partvidékére ugyanúgy, mint a mélytenger koromsötét és félelmetes világába, amint leereszkedünk az idő feneketlenül mély kútjába. Hegyvidéki sétáink során esetenként egy-két kilométert legyalogolva akár több millió évet is ugorhatunk az időben.
A tenger uralta Magyarország földtörténetét
Nemcsak az emberi históriát, hanem a Föld történetét is különböző korszakokra tagoljuk. A geológiai szakirodalomban fanerozoikumnak nevezett, 545 millió éve elkezdődött és napjainkban is tartó korszak az egyetlen olyan időszalag (eon) a Föld csaknem 4,6 milliárd éves történetében, amikor bolygónk már változatos élővilágot mondhatott magáénak.
Az eon a geológiában a földtörténet tagolásának a legnagyobb időegysége. A teljes földtörténetet négy nagy eonra, a Föld keletkezésétől, 4,6 milliárd évtől 3,8 milliárd évvel ezelőttig tartó hadaikumra, a 3,8 milliárd évtől 2,5 milliárd évig fennálló archaikumra, a 2,5 milliárd éve elkezdődött és 545 millió befejeződött proterozoikumra, illetve ettől számítva a napjainkig tartó fanerozoikumra osztjuk fel.
A fanerozoikumot három nagyobb földtörténeti időre, az 545 millió éve elkezdődött és 250 millió éve befejeződött paleozoikumra, a földtörténeti ókorra, a dinoszauruszuk koraként is emlegetett, 249 millió éve elkezdődött és egy tömeges kihalást okozó kataklizmatikus eseménnyel, a K-T aszteroida 65,5 millió éve történt becsapódásával befejeződött mezozoikumra, vagyis a földtörténeti középkorra, továbbá a 65,5 millió évtől kezdődő és napjainkig tartó földtörténeti újidőre, a kainozoikumra tagoljuk. Magyarország középhegységeiben helyenként megtalálhatjuk a földtörténeti ókor rég eltűnt ősóceánjainak emlékeit, ám hegyvidékeink üledékes kőzetanyaga nagyobb részt a dinoszauruszok korában, illetve az azt követő földtörténeti újidő tengereiben rakódott le.
Eltűnt déli óceánt simogathatunk meg a Balaton-felvidéken
Minél távolabb utazunk az időben, annál szegényesebbé válnak a régmúlt emlékei is. A földtörténeti ókor legelső időszaka, a változatos tengeri élet robbanásszerű megjelenéséről ismert kambrium még nem hagyott nyomot maga után a Kárpát-medencében.
Az 541 millió éve elkezdődött és 485 millió éve befejeződött földtörténeti időszak az úgynevezett kambriumi radiációról, vagy robbanásról híres. Ekkor viszonylag rövid idő alatt több tucatnyi állattörzs jelent meg az ősóceánokban, beleértve a mai is létező törzsek zömét. A kambriumban még egyáltalán nem létezett a szárazföldi élet.
A rá következő, 485 millió éve elkezdődött ordovícium az első olyan földtörténeti korszak, amelynek emlékeit először 1984-ben Magyarország területén is sikerült kimutatni. Ha felkapaszkodunk a balatonfőkajári Somlyó-hegyre,
itt találkozhatunk hazánk legősibb, felszínen látható ordovícium időszaki kőzeteivel,
azzal a kvarcos filittel, ami a partoktól távoli nyílt-tengeri környezetben rakódott le a mai Csendes-óceánnál is hatalmasabb kiterjedésű egykori Panthalassza-óceánban.
A földtörténeti ókor első jelentősebb, ősmaradványokat is magába záró tengeri eredetű rétegsora a szilur időszakból (443 és 416 millió év között) származik, amit a Balaton északi partvidékén, Balatonalmádi és Alsóörs, illetve Révfülöp és Kővágóörs között vehetünk alaposabban szemügyre. Magyarország e legősibb tengeri üledékes kőzetei a jelenlegi helyzetüktől nagyon távol, a déli féltekén, a mai Antarktisz közelében rakódtak le az akkori, az egyenlítő alatt fekvő őskontinensek, Gondwana, Laurencia, Baltica, illetve Avalonia között húzódó rég eltűnt Japetus-óceán víztömegében. A Balaton-felvidéki leveles szerkezetű szilur időszaki pala a Japetus-óceán sekély partközeli selfterületén ülepedett le.
Ekkoriban a világtenger szintje mintegy 180 méterrel lehetett magasabb a jelenlegi globális tengerszintnél.
A szilur volt az az időszak, amikor elkezdődött az élet tengerből való kivándorlása a szárazföldekre. Igaz, hogy ezek a zöldalgákból kialakult első pionírok, a legelső ősharaszt-félék csak a legszűkebb tengerparti sávot tudták meghódítani, a kontinensek a szilurban még élettelen, száraz és kietlen pusztaságok voltak. Ha a kezünkkel megsimítjuk a Balaton-felvidéki szilur palasort, jusson eszünkbe, hogy egy rég eltűnt és egykor a déli féltekén hullámzó óceán ősi aljzatát érintjük meg.
A halak korának emlékei a Bükkben
Ha Magyarország egykor volt óceánjai után kutakodunk, a festői Bükk-hegység felfedezőutunk kihagyhatatlan helyszíne lesz. A paleozoikum legforradalmibb időszakának, a halak koraként is emlegetett devonnak ugyanis itt a Bükkben találhatjuk meg a leglátványosabb emlékeit. A 416 millió éve elkezdődött és 360 millió éve véget ért devonban a jelenleginél sokkal melegebb volt a Föld globális éghajlata. A kontinensek ekkor még zömében a déli féltekére, illetve az egyenlítő környékére koncentrálódtak. A Föld történetében ekkor érték el legnagyobb kiterjedésüket a korallzátonyok, ekkor jelentek meg az első valódi cápafélék és csontos halak, valamint a kor tengereinek legfélelmetesebb csúcsragadozói, a hatalmas páncéloshalak.
De ugyancsak a devonban foglalták el a szárazföldeket az ízeltlábúak és a tengert végleg maguk mögött hagyó első gerincesek is. A Gondwana, valamint a mai Észak-Amerikát, Európát és Ázsiát magába foglaló Laurázsia között kinyíló Paleotethys-óceán langymeleg, jól átvilágított partközeli sekély trópusi vizeiben rakódott le az a nagy tisztaságú mészkősorozat, ami az Upponyi -, és a Szendrő-hegység kőzetanyagát is felépíti. A magyarországi devon emlékeit legjobban az Upponyi-szorosban tanulmányozhatjuk, amelynek mészkövébe rég kihalt négyosztatú telepes zátonyépítő Tabulata-korallok, tengeri liliomok és külsőre a kagylókhoz hasonló pörgekarúak, a Brachiopodák héjai záródtak be az egykori Paleotethys-óceán emlékeiként.
De még ne hagyjuk el a Bükk-hegységet, hogy átugorjunk a devont követő 360 millió éve elkezdődött és 299 millió éve véget ért karbon időszakba.
Argentína magasságából vándorolt hozzánk a Velencei-hegység
A kőszénkorként is emlegetett karbonban Magyarország óceáni terület volt. A Föld őskontinenseit sohasem takarta olyan dús vegetáció, mint a karbonban. A globálisan meleg, párás és csapadékos monszunéghajlatnak köszönhetően a szárazföldet elborító hatalmas páfrányokból és zsurlókból álló sűrű erdőségeket a tengerparti zónákban kiterjedt kőszénmocsarak fogták közre. A földtörténeti ókor talán legtipikusabb állatcsoportját alkotó tengeri ízeltlábúak, a trilobiták, vagy régies magyar elnevezésükkel a háromkaréjos ősrákok egyetlen Magyarországról ismert faja is karbon rétegekből került elő. A Szilvásvárad közelében fekvő visnyói vasúti bevágás oldalából előkerült tengeri-liliom és puhatestű maradványok is a magyarországi karbon tenger élővilágának gazdagságát igazolják.
A karbon egyik legizgalmasabb hazai óceáni emléke nem más, mint maga a Velencei-hegység.
Amikor az M7-es autópályán a Balaton felé autózunk, valószínűleg csak kevesen gondolnak arra, hogy a Velencei-hegység szelíd lankái egy egészen elképesztő múlt tanúi. A karbon időszak tektonikailag viharosan mozgalmas kornak számít a Föld történetében: a paleozoikum második legintenzívebb hegységképződése, az úgynevezett variszkuszi orogenezis ugyanis a karbon idejére esett. Az ősi Észak és Dél-Amerika, valamint Szibéria és a Baltica őskontinensek ütközése, illetve az e kontinenseket korábban szétválasztó Ural és Rhea-óceánok bezáródása az óceáni kéreg kontinentális kéreg alá bukását eredményezte, ami az ütközés zónájában rendkívül aktív vulkanizmushoz és hegységképződéshez vezetett.
A Velencei-hegységet felépítő gránit egykor forró magmaként e folyamat eredményeként tört a felszínre, mélyen a tenger felszíne alatt. A paleomágneses mérések adatai szerint a Velencei-hegységet alkotó vulkáni kőzetanyag még a déli kontinensen, a mai Chile, illetve Argentína földrajzi szélességén ömlött ki, hogy több száz millió év tektonikus folyamatainak eredményeiként a mai Magyarországon vessen horgonyt.
Afrika van északon, és Eurázsia délen
A Bükk és a Dunántúli-középhegység, valamint a Gerecse, illetve a Mecsek kőzettömegének legnagyobb része már a dinoszauruszok koraként emlegetett mezozoikum elejének, a 249 millió éve elkezdődött és 206 millió éve véget ért triász időszaknak az emléke. A triász elejére az összes korábbi szárazulat egyetlen hatalmas szuperkontinenssé állt össze. A Pangea középső egyenlítői vidékébe egy hatalmas, keleti irányba kiszélesedő tengeröböl, a kinyílási fázisában álló Tethys-óceán ékelődött be.
Magyarország még hátralévő, mintegy 220 millió évnyi tengeri korszakának történetét is ez az óceán, a Tethys uralta.
A Dunántúli-középhegység és a Mecsek nagyjából egy időben keletkezett tengeri üledékes kőzetanyaga ma légvonalban igen közel fekszik egymáshoz.
Ez azonban messze nem így volt, amikor a késői triász időszakban mintegy 230 és 220 millió éve az egyenlítői Tethys-óceán sekély és meleg trópusi víztömegében lerakódott a mai hegységeinket felépítő tengeri üledéktömeg. A Dunántúli-középhegységtől délre fekvő Mecsek triász korú üledékei a Tethys eurázsiai partvidékén rakódtak le, a forró és száraz éghajlaton pedig bepárolódott lagúnák hagyták hátra nyomukat gipsz- és anhidritkiválás formájában. Ezzel szemben a ma ettől északra fekvő Dunántúli-középhegység és a Gerecse magas mésztartalmú Dachstein-mészköve, illetve dolomitja ettől több ezer kilométer távolságra, a Tethys egyenlítőhöz közeli kiterjedt afrikai selfvidékén ülepedett le alig néhány méter sekély és jól átvilágított vízben.
Ha egy képzeletbeli időgéppel visszautaznánk ide, olyan jellegű tájkép fogadna minket, mint amit ma a Vörös-tenger vidékén láthatunk; színpompás tenger, és forró szárazföldi pusztaság bizarr találkozásaként.
Mélytengeri hátság Eger és Szilvásvárad között
Ha Egerből Szilvásváradra autózunk, Szarvaskőn áthaladva az utat szegélyező, fölénk magasodó sötétszürke sziklafalra figyelhetünk fel. Valószínű, csak nagyon kevesen tudják, hogy az autójuk gumiabroncsai egy rég bezáródott óceán mélytengeri középhátságán kopognak, miközben átrobognak a községen.
A triászt követő jura időszakban ( 206 millió évtől 145 millió évig) Magyarország tengeri terület, a Tethys-óceán része volt. A jura elején, nagyjából 190 millió éve a Pangea szuperkontinens északi részén kinyílt egy keskeny tengervályú, a mai Atlanti-óceán csírája, miközben a táguló Tethys több ezer kilométer szélesre hízott, nyugati szélén elérve a 20 ezer kilométeres szélességet. Az Atlanti-óceán kinyílásával megkezdődött a Pangea szétdarabolódása is, amellyel összefüggésben a Tethys északi partvidékén kisebb óceáni medencék keletkeztek.
Ezek egyike volt a Meliata-óceán, amelynek mélytengeri hasadékvölgyében a felnyomuló forró magma a hideg vízzel érintkezve megdermedt, és vánkosszerű úgynevezett párnaláva-formációkban boltozódott fel, ugyanúgy, ahogyan ez napjainkban történik a közép-atlanti óceáni hátságon átlagosan háromezer méterre az óceán felszíne alatt. A Szarvaskő házai fölé magasodó párnaláva-formációk a rég eltűnt Meliata-óceán máig fennmaradt emlékei.
Naponta lépkedhetünk óceáni emlékeken
A középületeink vagy pályaudvaraink jelentős részének padlózatát alkotja a vöröses színárnyalatú tardosi, vagy piszkei márványból készült padlóburkolat. Ezeken a szépen felpolírozott kőlapokon gyakran megfigyelhetünk érdekes, csigaházszerű ősmaradványokat is. A tardosi mészkő ugyancsak a jura időszak óceáni emléke. Keletkezése idején, nagyjából 165 millió éve a kéregmozgások miatt a Tethys partközeli régiója folyamatosan mélyülni kezdett.
A vöröses "tardosi márvány" - ami valójában csak kemény mészkő -, alapanyaga már jelentős bathyális mélységekben, mintegy 200 és 1000 méter közötti vízmélységben rakódott le.
A jura időszakban és az egész mezozoikumban rendkívül elterjedt külső vázas tengeri lábasfejű csoport, az ammoniteszek vázait gyakran megpillanthatjuk a tardosi mészkőlapokban a jura időszak óceáni emlékeiként.
Ez a rendkívül változatos és gazdag tengeri állatcsoport a dinoszauruszokkal és a tengeri hüllőkkel együtt a kréta végi rapid kihalási hullám idején tűnt el végleg az élet színpadáról; emléküket őrzi a tardosi vörös mészkő csakúgy, mint középhegységeink mezozoikumi rétegsorai. Amikor 145 millió éve beköszöntött a földtörténeti középkor utolsó és leghosszabb időszaka, a kréta, a mai Magyarország területét még mindig tenger borította. A kréta időszakban kezdődött el a Tethys-óceán bezáródása, ezért a kréta második felében Közép-Európa kiterjedt sekélytengerré vált, így például hazánk területén a mai Dunántúli-középhegység tömbje szigetívként emelkedett ki a sekély trópusi kréta tengerből.
A kréta végén, nagyjából 66 millió éve visszahúzódott a tenger, és Magyarország területe mintegy 20 millió évre szárazulattá vált.
Megelevenedik előttünk, ahogyan a Dunántúlt elönti a tenger
E viszonylag hosszabb, de csak átmeneti szárazföldi intermezzo után nagyjából 45 millió éve, az eocén időszak derekán kezdte el ismét elönteni a tenger a mai Dunántúlt. Az úgynevezett eocén transzgresszió kezdete egybeesett a föld egyik legmelegebb periódusával, az eocén klímaoptimummal, amikor a pálmahatár egészen Skandináviáig húzódott és az északi sarkvidék teljesen jégmentes volt.
Magyarországon ekkor forró és nedves trópusi monszunéghajlat uralkodott.
Az eocén tengerelöntés fázisait talán sehol sem lehet szebben megfigyelni, mint a Vértes-hegységben fekvő Gánt határában lévő egykori bauxitbánya, a Bagoly-hegy területén.
Az itt kiépített geológiai tanösvényen végighaladva szinte mozifilmszerűen pereg le előttünk a több mint 40 millió éve történt tengerelöntés története. A volt bányaüreg mélyén még az egykori szárazföldi karsztos térszínt látjuk, amelyre egy vékony, szürke és apró fehér csigaházakkal teli agyagréteg települ. A közeledő tenger miatt megemelkedett a talajvízszint, így kisebb-nagyobb édesvizű tavak láncolata alakult ki, melyek partját buja trópusi növényzet fedte. A szürke üledéksor e tavak emléke. A tavi üledékréteg felett látható vékony széncsík a mocsári növényzet maradványa, amire már a valódi sós vízi körülmények között lerakódott mészkő települ, gazdag puhatestű faunával, tengeri csigák és kagylók meseszép héjmaradványaival.
Az indiai szubkontinens Eurázsiával való ütközése, valamint az afrikai-arab kőzetlemez északra nyomulása fokozatosan bezárta a Tethyst, ezzel párhuzamosan pedig elkezdődött az alpi orogenezis, vagyis az eurázsiai hegységrendszer felgyűrődése. A Kisázsiai-félsziget kiemelkedése kettéosztotta a Tethys erősen összenyomódott medencéjét, ami miatt északon létrejött egy hatalmas, a mai Bajországtól a Himalája előhegységéig húzódó tengerág, a Paratethys.
Sirályok röptét és delfinek ugrását tükrözte a türkizkék felszín
Magyarország utolsó tengeri korszaka is a Paratethyshez kapcsolódik. A miocén időszak (23 millió évtől 5,5 millió évig) derekán nagyjából 16 millió éve átmenetileg forróbbá és szárazabbá vált az éghajlat. Magyarország területét ekkor borította utoljára egy, még a világtengerrel összeköttetésben álló színpompás szigettenger jellegű víztömeg, a Bádeni-tenger.
Ezekben az időkben a Kárpát-medence már nagyjából felvette a mai alakját. A Dunántúlon a mai Indonéziára emlékeztető varázslatos szépségű szubtrópusi-trópusi szigettenger, az Alföld helyén pedig mély és nyílt víztömeg hullámzott.
Visegrád környékén korallzátonyok ékesítették a partszegélyt, amely fölé a Börzsöny hatalmas, a gomolyfelhők fölé emelkedő vulkáni kalderája magasodott.
A Bádeni-tenger élővilága rendkívül gazdag volt, színpompás csigák és korallok, változatos halfauna, valamint cet és cápafajok népesítették be ezt a csodaszép tengert.
13 millió éve azután végleg megszakadt az összeköttetés a részmedencékre darabolódó Paratethys és a világtenger között, az elzáródott Bádeni-tenger helyét a fokozatosan kiédesedő Pannon-tó vette át, amely mintegy 7 millió éve feltöltődve és kiszáradva a legutolsó tengermaradványként is eltűnt. Az egykori magyarországi óceáni birodalom, Magyarország kőbe zárt óceánjainak emlékét ma már csak a hegyvidékeink őrzik.
Összefoglalva:
- Magyarország földtörténetében a szárazföldi korszakok számítottak kivételnek,
- Az első magyarországi óceáni emlékek az ordovícium időszakból származnak,
- Az utolsó, az ország területét elborító és a világóceánnal még kapcsolatban álló tengerünka miocén időszaki Bádeni-tenger volt.
