A lángba borult ország – Ez volt az ‘56-os forradalom valódi oka?

November 4-ét rendesen kisiklatták a magyar emlékezetben. Aznap csak elsöprő erejű ellenséges támadás érte Magyarországot, de ez még nem az ‘56-os forradalom szabadságharc vége. Sőt, 69 éve éppen ezekben a napokban zajlottak a legnagyobb harcok, és noha a végkifejlet számunkra kilátástalan volt, ekkor követték el a magyar szabadságharcosok a legnagyobb hőstetteket és legfényesebb hadicsínyeket. De miért fajult idáig a dolog, amilyenné sehol máshol nem terebélyesedtek ki a kommunistaellenes indulatok? Az elvesztett ‘54-es vb-döntő? Vagy valami más?

Az ‘56-os forradalom és szabadságharc eseménytörténete mostanra elég jól feldolgozott, és a nem kommunista történészek utóbbi egy-két évtizedben végzett munkájának köszönhetően, végre a szabadságharc hétköznapi hőseit is ismerhetjük. ‘56-nak nem volt Kossuthja, nem volt Görgeije, volt viszont sok-sok civil hőse, akik egy-egy védelmi gócpont parancsnokaként vagy egyszerű harcosokként füstölték ki a szovjet harckocsikat. Az ő neveik egyre ismertebbek, és így végre nem a népnek a híres rádióbeszédében is hazudozó, és a kommunista párt aktuális(nak gondolt) vonalához mindvégig ragaszkodó, bolsevik Nagy Imre méltatlan méltatása a történet középpontja.

Az '56-os forradalom valódi főszereplői ők voltak, nem a rendszerváltás utáni szocialisták által sztárolt Nagy Imre. (fotó: Hulton Archive/Getty Images)

Azt persze a történészeink sem tudhatják, mi minden lapul még moszkvai levél- és irattárakban, a magyarországi események szovjet szemszögét és akár kiváltó okait rejtegetve.

• A forradalom okai összetettek voltak: társadalmi feszültség, sportkudarc, politikai átalakulás.
• A magyarok a végsőkig ragaszkodnak a törvényes rendhez, de ha kitör a harc, akkor keményebbek, mint amire az elnyomó birodalom számít.
• Az ÁVH provokációi és brutalitása kulcsszerepet játszott az események eszkalálódásában.
• A szovjetek az NDK-s és lengyel példából indulhattak ki, de alábecsülték a magyarok ellenállását.
• A magyar nemzeti ellenállás a történelmi alkotmány alapjául szolgáló szabadságvágyból fakadt.
• A levert szabadságharc tragikus, de identitáserősítő örökséget hagyott.

Provokáció vagy véletlen? – A szovjetek szerepe az '56-os forradalom kiélezésében

Közkeletű vélekedés, amelyet maga Grosics Gyula, az Aranycsapat legendás kapusa is osztott, hogy a berni vereség, vagyis az 1954-es futball világbajnokság döntőjének elvesztése nélkül másképp alakultak volna a dolgok. A világ vitán felül legjobb csapata váratlanul kikapott (a meccs különös történetét most hagyjuk), ami forradalom közeli felháborodást váltott ki a budapesti utcákon. Simán elfogadható ez a vélemény, ráadásul nem is ütközik egy másik érdekes feltevéssel.

Történészi szempontból nem kitárgyalt, és a szovjet iratanyag nagyon részletes ismerete nélkül nem is kitárgyalható, ám létező felvetés, hogy netán maguk a szovjetek provokálták ki az ‘56-os magyar forradalmat.

Persze nyilván nem akarták, hogy lángba boruljon az ország, és heteken át azt figyelje az egész világ, ahogy ők a nemzetközi presztízsüket eljátszva vért ontanak, a magyarokból pedig hős mártírt faragnak. A történelem az izgalmas összeesküvés-elméletek és összeesküvés-gyakorlatok mellett tele van hibákkal, ügyetlenkedésekkel. Nem ezt akarták a szovjetek, de meglehet, hogy aktívan belenyúltak az eseményekbe, csak elszámolták. Elszámolták, mert nem ismerték a magyarokat. Nem tudták, hogy Magyarországon nem nagyon szoktak kis balhék kitörni. A magyarok vagy nagyon türelmesek, vagy nagyon türelmetlenek; vagy nagyon csinálnak valamit, vagy nagyon nem. Amikor például egy idegen megszálló – legyen az osztrák vagy szovjet – próbálja kizsigerelni az ország élelmiszer-termelését, akkor a magyar paraszt a megszálló legborúlátóbb közgazdászainak számításait is képes alulmúlni abban, hogy mennyire nem teljesíti az ukázt.

Amikor pedig elszakad a cérna, akkor az idegen megszálló – legyen az osztrák vagy szovjet – legjobb katonáit is megdöbbenti, hogy micsoda veszteségeket képes neki okozni a felbőszített magyar.

ÁVH és vérontás: hogyan váltak a békés tüntetések fegyveres harccá?

Sztálin halálával megkezdődött a kommunista rendszer erjedése, Magyarországot a Nagy Imre-féle reformfolyamat vitte közelebb a működőképességhez, ám a helyzet lazítása annak ellenére végletesnek bizonyult, hogy Rákosi visszaavászkodott a hatalomba 1955 januárjában. A Szovjetunió sem segítette, hiszen a XX. pártkongresszuson Hruscsov elítélte a sztálinizmust, a Titóval való békülése pedig a Rajk-pert buktatta le. Rákosi ebbe újra belebukott 1956 tavaszán, de az események így is elkezdtek eszkalálódni – a magyarok már nem akartak visszamenni a terrorba és nyomorba, az ellenzéki légkör egyre erősödött.

Rajk tömegtüntetéssé fajuló újratemetése és az egyre komolyabb diákszervezkedések már joggal okozhattak olyan gondolatokat a kommunista toronyban, hogy ezt a szellemet nem lehet visszatömni a palackba.

Legalábbis szép szóval. Egyes feltételezések szerint erre találhatták ki Moszkvában, hogy erélyes rendrakással veszik elejét a további gondoknak. Példaként Kelet-Berlin és Poznań lebeghetett a szemük előtt. Az NDK üzemeiben többszázezres sztrájkok és zavargások törtek ki 1953-ban, de a megszálló szovjet hadsereg két nap alatt elsimította a helyzetet, körülbelül kétszáz halott árán. 1956. június 26-án a poznańi munkások sztrájkba és tüntetésbe kezdtek, ami hamarosan zavargás arculatot kezdett ölteni, délután viszont a lengyel néphadsereg szovjet parancsnokok által irányított alakulatai le is verték az ellenállást, mintegy száz ember halálát okozva. A tapasztalatok tehát azt mutatták, hogy megbízható, vagyis lehetőleg inkább szovjet katonai alakulatokkal egy-két nap alatt rendet lehet vágni, és el lehet hallgattatni a kommunizmussal elégedetlenkedőket. Ehhez viszont erőszakos zavargót kell csinálni a békés tüntetőkből…

Bonyolult ötlet a magyarokat fegyverrel térdre kényszeríteni. (kép forrása: lelepo.hu)

A részben újonnan verbuvált, részben nyilas pártkatonákból megörökölt ÁVH-s pribékektől, az egyenruhába bújtatott és felfegyverzett csőcseléktől nem állt távol a l’art pour l’art vérengzés, de még így is feltűnően keresték a bajt.

A szabadságharc napjaiban mozgó autókból lőttek válogatás nélkül akár kenyérért sorakozó civilekre, mentősöket, ápolókat, illetve elfogott szabadságharcosokat lőttek agyon. A rádió elé szervezett tüntetés is több fura véletlen folytán fajult ostrommá, ahogy a tüntetők is valószerűtlenül, egy ÁVH-s ellátmánynak szánt, de elfogott mentőautóból jutottak először lőfegyverekhez. Mindezek alapján legalábbis nem kizárható, hogy a megannyi véletlen mögött szándékosság volt, az események fegyveres zavargásba fordítása végett.

Meglepte a szovjeteket a megalkuvás nélküli magyar szabadságvágy

Ez persze csak feltételezés, de kétségtelenül életszerű. Ha sikerült a keletnémetekkel és a lengyelekkel, miért ne menne a magyarokkal is? – gondolhatta a szovjet vezetőség. De elszámolták magukat. Nem kérdezték meg az osztrákokat, hogy miként szokott az kinézni, amikor a magyarok fellázadnak. Az összes birodalmat, amelyiknek eddig dolga volt velünk, megleptük, mennyire elszántan védjük a szabadságunkat, amikor nincs többé békés megoldás, és ezzel milyen rendkívüli nehézségekkel és veszteségekkel szembesítjük őket. A magyarok törhetetlen szabadságvágya nem valami esetleges hóbort, hanem nemzetkarakter.

A vérszerződésben gyökerező történelmi alkotmányunk, vagyis az államberendezkedési hagyományunk egyik alappillére a szabadság – egyénileg és az országé.

Ezerkétszáz éve ilyenek vagyunk, úgyhogy ez már nem fog megváltozni, akkor sem, ha bármelyik hódító birodalomnak nem tetszik. A történelmi alkotmányunk további alappillérei a törvényességhez való ragaszkodás és a tekintélytisztelet, ezért elég sokáig kitolható a tűréshatárunk, ám azt átszakítva, a magyar már nem kis tüzet gyújt, hanem nagy lángokat lobbant fel. Zsukov marsall már a rádió ostromának másnapján, október 24. hajnalán beküldte a szovjet tankokat Budapestre, ám a magyar fővárosban ellenkezőleg sült el a poznańi és kelet-berlini mutatvány, hiába mondta be az általuk visszafoglalt rádió, hogy

az ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták.

Ez csak az ő elképzelésük volt, ám a magyarok a megszállók láttán nem feladták a harcot, hanem óriási tömegben mentek ki a Kossuth térre. Az ÁVH és a szovjetek által ott elkövetett tömeggyilkosság után elszabadult a pokol, október 28-ra pedig nyilvánvalóvá vált, hogy az addig kivezényelt karhatalom és szovjet katonaság nem bír el a szabadságharcosokkal, sorban gyúltak a tankok. A feltevés szerint egy-két naposnak szánt erélyes rendrakás kínos katonai fiaskóba torkollott a szovjetek számára.

Mire jók a hősies szabadságharcaink?

A váratlan helyzet fölötti, pár napnyi tétovázás után egy egész hadsereget mozgósítottak a magyar munkások és diákok ellen, de még így is eltartott két hétig, mire mindenhol úrrá tudtak lenni a helyzeten a szovjetek. Ágyúval lőttek verébre, mert ez a veréb sokkal szívósabb volt, mint azt bárki feltételezte. A hősiességünket teljesen indokoltan ünnepeljük, és helyesen tesszük, ha büszkék vagyunk rá, és erőt merítünk belőle. Nem érdemes ugyanakkor hamis önképben ringatni magunkat – attól, hogy a birodalmak sem lenyelni, sem kiköpni nem tudnak minket, a levert szabadságharcaink kivétel nélkül tragédiát jelentettek számunkra.

Méltatlanul kevés szó esik arról, hogy miként érte szovjet harckocsik sokaságát ilyen sajnálatos baleset Budapesten. A pesti srácok nevei mellett a vagány haditetteikre is legyünk büszkék!

A szabadságunkat egy csapásra visszaszerezni sosem sikerült, és mindig még nagyobb szenvedés jött aztán. Bármilyen bátran tudunk hát harcolni a szabadságért, még jobban kell rá vigyáznunk, hogy inkább el se veszítsük.

Ha ‘56 kirobbanásához az utolsó szikrát a szovjetek pattintották, az egyáltalán nem kisebbíti a magyar szabadságharcosok érdemeit, hanem épp ellenkezőleg. A magyarok – mint minden józan ember – a legvégsőkig a békés megoldásban bíztak, aminek a tömegtüntetés a felső határa. A háborút nem mi akartuk, aki viszont háborút akar a magyarokkal, azt érhetik meglepetések.