A lángba borult ország – Ez volt az ‘56-os forradalom valódi oka?

November 4-ét rendesen kisiklatták a magyar emlékezetben. Aznap csak elsöprő erejű ellenséges támadás érte Magyarországot, de ez még nem az ‘56-os forradalom szabadságharc vége. Sőt, 69 éve éppen ezekben a napokban zajlottak a legnagyobb harcok, és noha a végkifejlet számunkra kilátástalan volt, ekkor követték el a magyar szabadságharcosok a legnagyobb hőstetteket és legfényesebb hadicsínyeket. De miért fajult idáig a dolog, amilyenné sehol máshol nem terebélyesedtek ki a kommunistaellenes indulatok? Az elvesztett ’54-es vb-döntő? Vagy valami más?

Bonyolult ötlet a magyarokat fegyverrel térdre kényszeríteni (Forrás: lelepo.hu)

A részben újonnan verbuvált, részben nyilas pártkatonákból megörökölt ÁVH-s pribékektől, az egyenruhába bújtatott és felfegyverzett csőcseléktől nem állt távol a l’art pour l’art vérengzés, de még így is feltűnően keresték a bajt.

A szabadságharc napjaiban mozgó autókból lőttek válogatás nélkül akár kenyérért sorakozó civilekre, mentősöket, ápolókat, illetve elfogott szabadságharcosokat lőttek agyon. A rádió elé szervezett tüntetés is több fura véletlen folytán fajult ostrommá, ahogy a tüntetők is valószerűtlenül, egy ÁVH-s ellátmánynak szánt, de elfogott mentőautóból jutottak először lőfegyverekhez. Mindezek alapján legalábbis nem kizárható, hogy a megannyi véletlen mögött szándékosság volt, az események fegyveres zavargásba fordítása végett.

Meglepte a szovjeteket a megalkuvás nélküli magyar szabadságvágy

Ez persze csak feltételezés, de kétségtelenül életszerű. Ha sikerült a keletnémetekkel és a lengyelekkel, miért ne menne a magyarokkal is? – gondolhatta a szovjet vezetőség. De elszámolták magukat. Nem kérdezték meg az osztrákokat, hogy miként szokott az kinézni, amikor a magyarok fellázadnak. Az összes birodalmat, amelyiknek eddig dolga volt velünk, megleptük, mennyire elszántan védjük a szabadságunkat, amikor nincs többé békés megoldás, és ezzel milyen rendkívüli nehézségekkel és veszteségekkel szembesítjük őket. A magyarok törhetetlen szabadságvágya nem valami esetleges hóbort, hanem nemzetkarakter.

A vérszerződésben gyökerező történelmi alkotmányunk, vagyis az államberendezkedési hagyományunk egyik alappillére a szabadság – egyénileg és az országé is.

Ezerkétszáz éve ilyenek vagyunk, úgyhogy ez már nem fog megváltozni, akkor sem, ha bármelyik hódító birodalomnak nem tetszik. A történelmi alkotmányunk további alappillérei a törvényességhez való ragaszkodás és a tekintélytisztelet, ezért elég sokáig kitolható a tűréshatárunk, ám azt átszakítva, a magyar már nem kis tüzet gyújt, hanem nagy lángokat lobbant fel. Zsukov marsall már a rádió ostromának másnapján, október 24. hajnalán beküldte a szovjet tankokat Budapestre, ám a magyar fővárosban ellenkezőleg sült el a poznani és kelet-berlini mutatvány, hiába mondta be az általuk visszafoglalt rádió, hogy

az ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták.

Ez csak az ő elképzelésük volt, ám a magyarok a megszállók láttán nem feladták a harcot, hanem óriási tömegben mentek ki a Kossuth térre. Az ÁVH és a szovjetek által ott elkövetett tömeggyilkosság után elszabadult a pokol, október 28-ra pedig nyilvánvalóvá vált, hogy az addig kivezényelt karhatalom és szovjet katonaság nem bír el a szabadságharcosokkal, sorban gyúltak a tankok. A feltevés szerint egy-két naposnak szánt erélyes rendrakás kínos katonai fiaskóba torkollott a szovjetek számára.

Mire jók a hősies szabadságharcaink?

A váratlan helyzet fölötti, pár napnyi tétovázás után egy egész hadsereget mozgósítottak a magyar munkások és diákok ellen, de még így is eltartott két hétig, mire mindenhol úrrá tudtak lenni a helyzeten a szovjetek. Ágyúval lőttek verébre, mert ez a veréb sokkal szívósabb volt, mint azt bárki feltételezte. A hősiességünket teljesen indokoltan ünnepeljük, és helyesen tesszük, ha büszkék vagyunk rá, és erőt merítünk belőle. Nem érdemes ugyanakkor hamis önképben ringatni magunkat – attól, hogy a birodalmak sem lenyelni, sem kiköpni nem tudnak minket, a levert szabadságharcaink kivétel nélkül tragédiát jelentettek számunkra.

Méltatlanul kevés szó esik arról, hogy miként érte szovjet harckocsik sokaságát ilyen sajnálatos baleset Budapesten. A pesti srácok nevei mellett a vagány haditetteikre is legyünk büszkék!

A szabadságunkat egy csapásra visszaszerezni sosem sikerült, és mindig még nagyobb szenvedés jött aztán. Bármilyen bátran tudunk hát harcolni a szabadságért, még jobban kell rá vigyáznunk, hogy inkább el se veszítsük.

Ha ’56 kirobbanásához az utolsó szikrát a szovjetek pattintották, az egyáltalán nem kisebbíti a magyar szabadságharcosok érdemeit, hanem épp ellenkezőleg. A magyarok – mint minden józan ember – a legvégsőkig a békés megoldásban bíztak, aminek a tömegtüntetés a felső határa. A háborút nem mi akartuk, aki viszont háborút akar a magyarokkal, azt érhetik meglepetések.