Dimitriosz Kotziasz nem tagadja, hogy a dohányzás rabja, mégis olyan kutatócsoportban dolgozik, amely nem kevés muníciót szolgáltat az Európai Unió dohányzásellenes politikájához.
– Nem tehetjük félre a kutatási eredményeinket csak azért, mert én dohányos vagyok – mondja a professzor.
Csillogó acélkamrába vezet, amelynek zsilipajtaja és rozsdamentes fémfalai légmentesen zárják el a helyiséget a külvilágtól. A teremben különféle érzékelő műszerek elemzik a levegő összetételét. Az Indoortronban, ahogy e speciális, 30 köbméteres légterű szobát nevezik, sok egyéb kutatás mellett azt is mérik, hogy milyen dohányfüst-koncentrációnak vannak kitéve a passzív dohányosok. (Ők azok, akik jóllehet maguk nem cigarettáznak, velük egy helyiségben tartózkodó dohányos társaik jóvoltából kénytelenek nem kevés füstöt belélegezni.) A vizsgálatot korábban az Indoortronban elszívott cigerettával végezték, és ez a módszer kétségkívül nem volt ellenére a professzornak.
– De cigarettázógépet kellett vásárolnunk – sóhajt Kotziasz arra a szerkezetre utalva, amely egy műanyag csövön keresztül gépi erővel szívja el az oda illesztett cigarettát. – Paulo, mi a gép sebessége? – kiált ki a szobából görögösen tört angolsággal egy fehér köpenyes olasz asszisztensnek, aki a mérőműszerekkel foglalatoskodik.
– Cigarettánként harmincöt pöffentés, egyenként két másodperces időtartammal – adja meg szakszerűen, olaszos akcentussal az adatokat Paulo, majd viszszafordul a mérőeszközökhöz.
– Harmincöt pöffentés – ismétli elgondolkozva a professzor.
A passzív dohányosokat sújtó dohányfüst-koncentráció mérése ugyan nem közvetlenül része, de szorosan összefügg azzal a kutatással, amely most Kotziasz egységének fő feladata: azt vizsgálják, miképpen lehetne bevezetni valamiféle címkerendszert, amellyel minket, vásárlókat figyelmeztethetnének a gyártók, ha egy-egy lakásunkba kerülő termék az egészségre kockázatos anyagot bocsát a légtérbe. Arra a levegőre nézvést ugyanis, amelyet a szabadban lélegzünk be, már rég megszabták azokat a határértékeket, amelyeket nem szabad túllépnie az egészségre káros anyagok koncentrációjának, ám a zárt terekben belélegzett levegő minőségéről tulajdonképpen semmit sem tudunk. Ha úgy tetszik, ez a cigarettásdobozokon lévő felirat kiterjesztése lenne, bár egyelőre még bizarrnak hat a gondolat, hogy mondjuk egy ülőgarnitúra vagy a fénymásoló gép veszélyeztetheti egészségünket.
Az Indoortron az Európai Unió isprai kutatóbázisának egyik büszkesége. A kifinomult eszköz az úgynevezett Közös Kutatási Központ (KKK) egyik laboratóriumában működik. Ez a laboratórium csupán egyike azoknak a csúcstechnológiával felszerelt kutatóhelyeknek, amelyeket a szigorúan őrzött isprai bázison berendeztek. Az Alpok lábánál elterülő bázis valóságos európai Los Alamosnak hat. Az itt dolgozó több száz, az unió minden országából – Magyarországról is – verbuvált szakember munkája azonban nagyon is polgári célú: feladatuk, hogy tudományos hátteret biztosítsanak az Európai Unió megalkotandó rendelkezéseihez.
A kutatások tárgya a fogyasztóvédelemtől egészen a nukleáris technológia szabályozásáig terjed. Ha tehát legközelebb az egyenes banánról szóló követelményhez vagy mondjuk a sertéshizlaldákban elrendelt mosléktilalomhoz hasonló újabb uniós szabályozásról olvasunk a lapokban, sejthetjük, hogy a rendelkezés mögött a KKK kutatói állnak, akik súlyos tudományos érveket és kutatási eredményeket sorakoztattak fel.
A KKK olaszországi, hollandiai, belgiumi, németországi és spanyolországi központjaiban összesen 2200 – köztük már számos magyar – szakembert foglalkoztat: ők a brüsszeli bürokrácia mérnökei, akik évi 300 millió eurós költségvetéssel megtámogatva teszik le az Európai Bizottság asztalára a különféle szakvéleményeket, hogy a nagy hatalmú uniós testület bölcs javaslatokkal állhasson az Európai Parlament elé.
Dimitriosz Kotziasz az isprai kutatóbázison az Egészség- és Fogyasztóvédelmi Intézet egyik csoportját vezeti.
A professzor hangsúlyozza, hogy míg a szabad levegő összetételére vonatkozólag számtalan vizsgálat készült, arról sokkal kevesebbet tudunk, hogy mit lélegzünk be az iskolákban, az irodákban, a boltokban és a gyárakban. Márpedig a beltéri levegőben előforduló szennyező anyagok rossz közérzetet és súlyos egészségi problémát is okozhatnak.
– A felmérések azt mutatják, hogy időnk 85 százalékát zárt helyiségben töltjük – mondja a kutató. – Azt szeretnénk tudni, hogy milyen vegyületeknek vagyunk kitéve ezekben a helyiségekben, és melyek e vegyületek forrásai, legyen szó bútorokról, falfestékről, szőnyegről, a szobában használt tiszítószerekről vagy éppen technikai berendezésekről.
A vizsgálat alapelve viszonylag egyszerű: a professzor és munkatársai különféle termékeket helyeznek el az Indoortronban, majd mérik, hogy miképp változik meg az az előszűrt, előszárított, ultratiszta levegő, amellyel az Indoortron kamráját feltöltötték. Szőnyegek, üzembe helyezett fénymásolók, telefonok, számítógép-monitorok és a legbanálisabbnak ható berendezési tárgyak váltják egymást az acélkamrában, miközben finom mérőműszerek regisztrálják, milyen anyagok kerülnek a légtérbe, azaz miféle káros vegyületeket kénytelen belélegezni az, aki ezekkel a tárgyakkal egy szobában tartózkodik. (Az elektronikus eszközök, nyomtatók, a műanyag termékek, a bútorok készítéséhez használt ragasztóanyagok kisebb-nagyobb mértékben különféle, eddig nemigen regisztrált vegyületeket bocsáthatnak a szoba zárt légterébe.)
– A következő lépés az, hogy felmérjük a kockázatokat – mondja Kotziasz. Azaz megállapítják, mennyire veszélyesek az Indoortronban felfogott vegyületek és azok koncentrációja az emberi szervezetre. Ha már tisztában vannak a kockázatokkal, a kutatók javaslatot tehetnek arra, hogy a bevezetendő címkéken milyen adatokat kell majd feltüntetniük a gyártóknak a „beltéri légszennyezésre” vonatkozóan. – Nem mondhatjuk persze, hogy le kell állni ennek és ennek a terméknek a gyártásával, de a vásárlókat tájékoztató címkerendszert előíró majdani szabályozásnál döntőek lesznek a KKK szakembereinek ajánlásai.
Kotziasz professzor szerint ez az egyetlen lehetőség arra, hogy szabályozni lehessen a beltéri levegő minőségét, hiszen míg a szabadba engedett szennyező anyagok kibocsátását szankcionálhatják, aligha írhatják elő, hogy milyen tárgyakat vihetünk be munkahelyünkre, iskoláinkba és otthonainkba. A címkerendszer bevezetése ugyanakkor arra sarkallhatja a gyártókat, hogy komolyan vegyék a beltéri légszennyezéssel kapcsolatos vásárlói aggodalmakat.
Hogy minél kevesebb káros vegyület legyen jelen közvetlen környezetünkben, megfelelő szellőzőrendszerek is szükségesek. Kotziasz professzor csapatának másik projektjében arra keresik a választ, elegendőek-e a hagyományos szellőztető eljárások (ablaknyitás, légkondicionáló berendezés) ahhoz, hogy gyors ütemben csökkentsék a káros anyagok koncentrációját a beltéri levegőben. A vizsgálathoz a leggyakrabban előforduló beltéri szennyezőanyag-forrást, a cigarettát használták.
Az eredmény? A hagyományos módszerek – minden külső jel ellenére – majdhogynem hatástalanok a dohányfüst káros vegyületeinek hathatós eltávolítására. Az első pillanatra ártatlan következtetés azonban óriási horderejű változásokat indíthat el az Európai Unió vendéglátóiparában. Ugyanis a kutatások nyomán a bizottság szabályokba foglalhatja, hogy a dohányzást teljes egészében ki kell tiltani a vendéglőkből és bárokból, mivel azokon a helyeken, ahol a nemdohányzó részt nem tudják hermetikusan elzárni a dohányzórészlegtől, az elkülönítés teljesen hatástalan látszatintézkedés marad.
Dimitriosz Kotziasz speciális szellőztetőrendszer megtervezésén dolgozik, amely mentsvárat jelenthetne a dohányzó vendégeket elveszíteni nem akaró vendéglátósok számára: a helyiségben lévőnél hidegebb levegő befúvásával el lehetne érni a szobák hatékonyabb szellőztetését, ám egyelőre használhatatlan a technológia, mivel az újfajta szellőztetés nagyobb veszedelmet jelentene a vendégek egészségére, mint a dohányfüst: garantáltan megfáznának.
origo.hu
Repülni félt, lopni nem – ő volt a 20. század leghírhedtebb magyar tolvaja
