Mikor fejezte be az egyetemet, és hogyan indult irodalomtörténészi pályája? Hogyan befolyásolták a különböző besúgók önről írt jelentései e pálya alakulását, milyen kellemetlenségekkel jár a szembesülés a múlttal?
– Befejeztem az egyetemet majd a rádióhoz kerültem irodalmi lektornak, és akkor meghirdették az aspirantúrát. Az első száz között voltam, akiket felvettek. Akkoriban nem is foglalkoztam politikával, mert aspiráns voltam, ötvenegytől tanítottam az egyetemen. Rá három évre kandidáltam, az Irodalomtörténeti Intézetbe kerültem, ez lett később az Irodalomtudományi Intézet. ’56-ban nem fogtam be a számat. Jelentések mentek innen, a házból rólam és a feleségemről. ’63-ig nem is kaptam útlevelet. ’56-ban, amikor az oroszok megszállták az országot, jött Béládi Miklós, és agitált, hogy lépjek be a pártba. Nem léptem be. ’55–56-ban, mindössze harmincévesen egyike voltam a legfiatalabb kandidátusoknak. Minden egyes bizottságba beválasztottak, például a tudományos minősítő bizottságba is. Megjelent a könyvem Juhász Gyuláról, de ’56 után elvágták mindenhol az utamat. Sehová nem választottak be többet.
– Kért útlevelet?
– Igen. Az Akadémia kiküldött volna az NDK-ba, de még oda sem kaptam.
– Más következménye nem volt ’56-nak?
– Nem volt. Amit a lakók jelentettek a házból, az eljutott az intézetbe. Az intézet igazgatója, Sőtér István azt mondta, hogy állítsák le az ügyet, ne csináljanak belőle semmit. Mégis úgy éreztem, mintha egy kalitkába lettem volna zárva.
– De hát mit tudtak jelenteni a figyelői?
– Azt, hogy rosszalló kijelentéseket tettünk a kommunista pártra meg az ávósokra. A laktanyájuk itt volt az Izabella utcában. Innen lövöldöztek az emberekre, s mindezt láttuk. Jött a mentőautó a sebesültekért, de ők lőtték az ápolókat, a mentősöket is.
– Kik jelentettek önökről?
– A házbizalmi meg a párttitkár. Az intézetben igyekeztek megszabadulni tőlem. Úgy, hogy ha valahova kerestek egy fiatal tudóst, akkor engem javasoltak. Végül is a Helikon Könyvkiadóhoz kerültem főszerkesztőnek, és ott dolgoztam a kiadó megszűntéig, 1964-ig.
– Végül is felfelé bukott, nem?
– Ez nem volt felfelé bukás, mert az intézetben tudományos munkatárs voltam. Egyszer úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább, és ’58-ban jelentkeztem a pártba. De nem vettek fel. Behívatott magához Földes László, és megmondta, hogy nem vagyok alkalmas.
– Önt a nézetei, a véleménye miatt tartották megbízhatatlannak?
– Nem tudtak velem mit kezdeni. Ugyan semmit nem csináltam ’56-ban, nem volt fegyver a kezemben, nem bántottam senkit. Azért, mert beszéltem, nem lehetett különösebben megbüntetni, de igyekeztek minél távolabb lenni tőlem.
– Akik börtönben ültek ebben az időben, boldogok lettek volna egy hasonló helyzetért.
– Én nem voltam boldog. Amikor megszűnt a főszerkesztői állásom, a kiadó főigazgató-helyettese, Siklós Margit azt mondta, hogy elhelyeznek valahova, mondjuk egy gimnáziumba igazgatónak. Beszéltem Klaniczay Tiborral, hogy visszamennék az Irodalomtudományi Intézetbe, ugyanis mikor eljöttem, megígérték, hogy bármikor visszavesznek. Klaniczay nevetve mondta: „Nem vetted észre, hogy évekig »árultunk«, hogy megszabaduljunk tőled?” Erre levelet írtam Kádár Jánosnak. Ebben felvázoltam, milyen volt az életem, hogyan jutottam idáig. Kértem, hogy szeretnék ismét tudományos pályán dolgozni. Segítettek. Kádár János titkára, Nagy Miklós írt az Akadémia elnökének, hogy keressen állást számomra. Így kerültem aztán az ELTE XX. századi irodalmi tanszékére 1965-ben. Ott dolgoztam egészen a nyugdíjba vonulásomig. Király István vezette a tanszéket. Ott is teljesen elvágtak, hiába írtam meg a nagydoktori disszertációmat Tömörkény Istvánról. Azt mondták, politikai kérdés, hogy valakiből nagydoktort csináljanak. Nem lettem nagydoktor. Nem emelték a fizetésemet sem, a bérlistán mindig valahol hátul kullogtam.
– Ön végül is Kádár ajánlására került az egyetemre; akkor miért vágták el az útját?
– Azért vágták el az utamat, mert nem engedtek előrelépni.
– Szakmai irigység is volt ebben?
– A fene tudja, mi volt ez. ’57-ben, amikor még Tolnai Gábor volt a Kortárs főszerkesztője, rendszeresen írtam kritikákat a lapba; úgyhogy később már oda sem tudtam írni. Igyekeztek megszabadulni tőlem, talán azért küldtek ki Romániába is. Előzőleg kint voltam Leningrádban, fél évet tanítottam az ottani egyetemen. Utána pedig három évre kimentem a bukaresti egyetemre tanítani. Hazajövetelem után Király felajánlott különböző állásokat, csak hogy megszabaduljon tőlem. ’89-ben azt kérdezte, hogy elmennék-e nyugdíjba. Kérdeztem: van más választásom? Azt mondta: nincs.
– A Magyar Nemzet közölt egy kézírásos besúgói jelentést, amit „Sziklai Barna” fedőnéven Szekeres László, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa írt mások mellett önről 1974-ben. Ebben a szűkszavú jelentésben szó van az ELTE pártbizottságának összejöveteléről, ahol a véres márciusi rendőrattakról beszélgettek a pártbizottság tagjai. Hogyan emlékszik erre harminc év után?
– Kezdjük azzal, hogy a pártbizottság nem hozott olyan határozatot, hogy mi történjék a hallgatókkal. Az tény, hogy 1973. március 15-én a rendőrök behoztak az egyetem épületébe hallgatókat, és verték őket.
– Ezt a tanárok vagy ön látta?
– Láttam, és többen látták. Kialakult egyfajta vélemény a tanárok és a hallgatók között is, hogy ez felháborító, ilyet nem szabadna elkövetni. Ezt mondhattam el Szekeresnek, hogy itt még a párttagok is helytelenítik a felvonuló hallgatók ütlegelését.
– Mondott valami mást is?
– Nem mondtam mást.
– Nem mondta azt, hogy túl sok a vérfolt az egyetemen, meg hogy a másik, kevésbé forgalmas kapun engedjék be az embereket?
– Én ilyet nem mondtam.
– Akkor ezeket honnan vette a jelentés szerzője?
– Ezt ő csak úgy beleírta. Azt sem mondtam neki, hogy a pártbizottság határozott, mert nem határozott semmit a pártbizottság, csak beszélgettünk.
– Nem tiltakoztak a tanárok?
– Nem helyeselték, de senki nem merte azt mondani, hogy ne csinálják.
– Orosz Istvántól tudjuk, aki 1973-ban KISZ-titkár volt a bölcsészkaron, hogy ők fogalmaztak valamilyen állásfoglalást utólag.
– Az lehet, de nekem a KISZ-hez nem volt közöm akkor, erről nem tudtam.
– Térjünk vissza a jelentés szerzőjéhez. Kicsoda Szekeres László?
– Szekeres 1956-ban, legalábbis az ő elmondása szerint, részt vett az eseményekben Szegeden. A forradalmárok oldalán. Ő így mondta. Akkor betették a Csillag börtönbe egy pár napra. Amikor kiengedték, eljött a szegedi egyetemről. Feljött Pestre, az Irodalomtörténeti Intézetbe, majd onnan a Petőfi Irodalmi Múzeumba. Itt futottunk ismét össze. Szinte minden héten legalább egyszer találkoztunk, egyébként is bejártam a Petőfi Irodalmi Múzeumba, mert jó könyvtára volt.
– Mit gondol, miért bocsátottak meg neki?
– Nemhogy megbocsátottak, hanem őt ott szervezhették be. A felesége Ormos Mária volt, a történész. Ormos a debreceni egyetemen dolgozott tanársegédként, és amikor Szekeres elvette feleségül, ő is oda került Szegedre. ’56-ban együtt voltak Szegeden. ’58-ban vagy ’59-ben váltak el, négy-öt évig éltek együtt.
– De miért osztotta meg Szekeressel a gondolatait?
– Mert a barátom volt.
– Maguk népi kádernek számítottak?
– Mondhatnánk ezt is.
– Abban, amit a Magyar Nemzetben közölt jelentésben olvasott, mi az, ami felháborítja?
– Az, mintha én a pártbizottságnak valamilyen funkcionáriusa lettem volna, aki azt mondta, hogy ne oda vigyék a hallgatókat, hanem vigyék az A portára. Ez volt benne.
– Ez persze lehet egy rosszindulatú értelmezése annak, ami le van írva, lehet, hogy egyesek így értelmezik. Önről egyébként hogyan tudott Szekeres jelenteni?
– Összejártunk, még találkoztunk Ormos Marival is. A Balatonon egymáshoz közel volt a telkünk, és ha lementünk, ott is összejártunk.
– Nem is gondolta, hogy kit enged be a házába.
– Nem, nem, képzelje el. Amikor a Történeti Hivatalban megkaptam az anyagot, teljesen kibuktam. Emlékszem, Raksányi Gellért ült az egyik boxban, én meg a másikban. Borzalmas volt ez nekem.
– Szembesülni azzal, hogy a barátja jelentett?
– Igen, azzal.
– Önök egyáltalán nem gyanakodtak erre az emberre? Egyetlen apró gyanús jelet sem vettek észre?
– Semmit. Amikor kint voltam Romániában, felvettem a kapcsolatot az ottani magyar szervezetekkel, irodalmi körökkel, és különféle személyekkel jártam Erdélyt mindenfelé. Iskoláknak, valamint a romániai egyetem magyar szakára is vittem könyveket. Ebben Vekerdi József segített, aki akkor főosztályvezető volt a Széchényi-könyvtárban. Vagy ötszáz könyvet vittem ki Romániába. Még a bukaresti egyetemnek is adtam. Ezek is mind szerepelnek a jelentésekben.
– Ugyanaz az ember jelentett?
– Ugyanaz.
– És meddig figyelték meg?
– Körülbelül a nyolcvanas évek elejéig van besúgói anyag rólam.
– Ha visszapörgetjük az életét, akkor valami oka lehetett, hogy önt mindig háttérbe akarták szorítani.
– Emlékszem Tóth Dezső irodalomtörténész, miniszterhelyettes szavaira, aki egyszer felfedte az okot. Azt mondta nekem: nem tudják elfelejteni, hogy ’57 május elsején azt a gúnyos megjegyzést tettem: vonulgattok, vonulgattok…! Talán ezt nem tudták megbocsátani egyesek soha. Szekeres, a jó barát csak rátett egy lapáttal, mert megbízhatatlan voltam.
– Soha nem lett párttag akkor ezek szerint?
– De, amikor visszakerültem az egyetemre ’65-ben, akkor felvettek. Szabolcsi Miklós ajánlott, és azt hiszem, Tóth Dezső.
– Meddig volt tagja az MSZMP-nek?
– A nyolcvanas évek közepéig. Nem léptem ki, egyszerűen kimaradtam.
– Az irodalmi életben, a bölcsészkaron hány ilyen besúgó lehetett, mit gondol?
– Szerintem minden ötödik az volt.
– A dokumentumokat, amelyeket megkapott a történeti levéltártól, hogyan értékeli: kifejezik ezek annak a korszaknak a szellemét, amit átélt?
– Tökéletesen.
– És mit gondol arról, ezeknek a publikálása segítene, hogy reálisabban értékeljük utólag a Kádár-korszakot?
– Az kellene, hogy végre nyilvánosságra hozzák azoknak a névsorát, akik ezeket csinálták.
origo.hu
Steve Bannon: „Vagy van országod, vagy nincs országod”
