Menjünk-e a kultúrba?

A rendszerváltás óta sok művelődési ház vegetál, kong az ürességtől. Akad olyan is, amelyet a helyi önkormányzat már rég eladott vagy lebontatott. Miért jutottak ilyen mostoha sorsra a kultúra egykori templomai? Történetük valóban azt példázza-e, hogy sem az egymást váltó kormányzatok, sem az ország népe számára nem olyan fontos a kultúra, mint a Kádár-érában volt? Egyáltalán: szükség van-e a hetvenes években emelt, több száz, több ezer embert befogadó kifűthetetlen hodályokra, vagy a kis, kerületi, elővárosi kluboké a jövő? Beke Pál, a Magyar Művelődési Intézet igazgatója arra is választ ad, hazai és nyugati tapasztalatok alapján hogyan működhetnének optimálisan kulturális intézményeink.
– Miért néptelenedtek el az utolsó 15 évben a művelődési házak?
– 1990-ben az önkormányzati törvénnyel minden jogot a települések kaptak meg. Kialakult a fejkvóta rendszere. A településeknek meghatározott összeg jutott az állami keretből a működtetések, beruházások finanszírozására. Számos önkormányzatnak lett sokkal több pénze annál, mint amennyi addig jutott. Csakhogy másra kezdték költeni a pénzt: csatornáztak, vizet, gázt vezettek be, járdát, úthálózatot építettek. Fel akarták számolni a középkori állapotokat. Mindenki vállalkozott, a népművelők közül sokan elhagyták a pályát. Nem kevés településen szükségtelennek ítélték a népművelőt, mert nem tette magát nélkülözhetetlenné. Megjelentek az új tévécsatornák. Az emberek inkább otthon ültek kényelmesen, és nem mentek a kultúrházba, ahol kiszakad a harisnyájuk, piszkos a vécé, mocskosak a falak. A művelődési ház elvesztette a főszerepét abban, hogy kultúrához juttassa az embereket, inkább kikapcsoló-, szabadidőprogramokat befogadó helyszínné vált.
– Sok településen még erre a célra sem találták szükségesnek az egykori kultúrcentrumot. Számos épületet privatizáltak, sőt a debreceni művelődési házat le is bontották.
– Politikai csatározások is közrejátszottak abban, hogy ez történt. A debreceni művelődési házat és a hozzá hasonló épületeket azért emelték a hetvenes években, hogy ott több száz vagy több ezer ember meghallgassa Kádár Jánost, vagy hogy fellépjen a Mojszejev együttes. Kádár már nem él, a Mojszejev együttes megfizethetetlen, a házat viszont nem lehet kifűteni. A kilencvenes évek óta szerveződő művészeti egyesületek számára sokkal inkább megfelelnek a kis, 200 négyzetméter alapterületű klubhelyiségek. Egyébként nem csak a szocialista táboron belül építették fel a kultúra monstruózus templomait. Le Havre-ban láttam a gyönyörű, hatalmas művelődési központot, amely be volt zárva, viszont nyolc kis klubban működtek a helyi művészeti egyesületek. Nem állítom egyébként, hogy egyáltalán nincs szükség nagy befogadó képességű közművelődési intézményekre, de biztos vagyok abban, ha Debrecen külső kerületeiben az önkormányzat kis klubszerű helyiségeket biztosítana az egyesületeknek, azok a hétköznapi kreativitás nagyon fontos színhelyei lehetnének. Franciaországban akad olyan falu, ahol nincs kultúrház, a népművelő a kocsmában, az iskolában, a könyvtárban, a templomban keres helyet a rendezvényeknek, mégis pezseg a kulturális élet.
– Úgy tűnik, ma talán nincs is akkora kultusza Magyarországon annak, hogy az emberek együtt verset mondjanak, táncoljanak, énekeljenek, faragjanak.
– Szerintem sok helyen van. Nagyon fontos lenne, hogy minden településen megteremtődjön a lehetősége annak, hogy ha valaki bármivel szeretne foglalkozni, megtehesse.
– Elég valószínűtlennek tűnik, hogy minden faluban lehessen mondjuk hastáncolni vagy szőni, fonni. Az első gondolat egyébként is mindig az, hogy úgysincs rá kellő igény és nincs is rá pénz.
– Az emberek kis százaléka, ha valamivel foglalkozni akar, megteremti magának a lehetőséget. Nagyobbik részük talán nem is tudja, hogy mivel szeretne foglalkozni, csak ha már adott a lehetőség. A hetvenes években volt egy nyitott ház nevű kísérletünk az Országos Közművelődési Tanács (OKT) támogatásával. Konténerekbe tettük az egy-egy tevékenységhez – hímzés, bőrözés, modellezés stb. – szükséges szerszámokat, eszközöket. A konténerek négy oldala lehajtható volt, asztalként lehetett őket használni. Mindegyik asztalhoz volt egy lámpa. Ezeket a munkaasztalokat elhelyeztük néhány művelődési ház előterében. Mellékeltünk hozzájuk hatalmas oktatókönyveket is. Amikor már szinte oda sem fértek az asztalokhoz a buzgólkodók, a népművelő elhívott hozzájuk egy mestert, és azontúl szakköri formában működtek tovább.
– Miért halt el ez a sikeres kezdeményezés?
– Schiffer János alpolgármestert kellene megkérdezni, ő volt annak idején az OKT-ben a kísérlet szakmai gazdája. Egyébként a konténereket Gentben láttam viszont. A belgák egy UNESCO-konferencián lesték el a magyarok küldöttektől. Remélem, mint bevált nyugati technikát, egyszer visszatanuljuk.
– Miért tartja elengedhetetlenül fontosnak, hogy az embereket összehozza a hétköznapi kreativitásuk?
– A nyolcvanas években egy kis francia faluban jártunk, ahol rengeteg művészeti egyesület működött. Kérdeztük is a polgármestert – a Kádár-rendszerből származó tervgazdálkodási logikával –, minek ennyi egyesület egy ilyen is településen. Azt felelte rá, hogy az lenne jó, ha még több egyesület lenne, és mindenki legalább nyolc-tíz egyesület munkájában részt venne. Ha ugyanis a tehetségükön keresztül ismerik meg egymást az emberek, ordas eszmék nem tudnak közéjük furakodni.
– A szocialista évtizedek előtt Magyarországon is hasonló volt a helyzet. Legényegyletek, dalárdák, olvasókörök, színjátszókörök működtek a legkisebb faluban is.
– A falusi tanítók, papok voltak régen a népművelők. A kultúrház sem kommunista találmány. A dolgozóit úgymond kizsákmányoló Weiss Manfréd például munkásotthont épített, de említhetném a Széchenyi Kaszinót is. A pártállamban azonban minderről még a leendő népművelők se igen tudtak, mert az oktatóik nem beszélhettek ilyesmiről.
– Tizenöt évvel a rendszerváltás után néhány településen annyira megerősödtek a helyi civil szerveződések, hogy sikeresen bonyolítanak le helyi rendezvényeket, sőt akad, ahol már a kultúrházakat is ők működtetik. Nem jelenti ez a képzett népművelők alkonyát?
– Az egyesületek lelkesebbek, kevesebb pénzből sikeresebben megvalósítanak egy-egy rendezvényt, mint a kultúrházi apparátus. A helyi vállalkozó is szívesebben támogat mondjuk egy tánccsoportot, mint a kultúrházat. Ha az önkormányzat az egyesületek kezébe adja az intézményt, mint például Szombathelyen, az nem jelenti automatikusan azt, hogy népművelőre nincsen szükség. Kevesebb képzett szakember szükséges, ezek viszont a több munkáért több pénzt kapnak.
– Ön több helyen is hangoztatta, hogy nagy lehetőségét lát ebben a konstrukcióban. Sok helyen azonban még nem tudtak a civil szerveződések lábra kapni.
– Andrásfalvy Bertalannak is és az őt követő kulturális kormányzatok képviselőinek is elmondtam, hogy a híradó előtt a közszolgálati tévécsatornán néhány percben kommentár nélkül be kellene mutatni mindennap valakit, egy idős hímző- asszonyt, táncost, bőröst, aki beszél arról, hogy valamelyik civil szervezetben mit tesz, és miért.
– Akad település, ahol a pénzügyi háttér sem biztosított, vagy pártpreferenciáktól függ, ki kap támogatást, helyiséget.
– Ezeken kellene valahogy túllépni, és minden ilyesmitől függetlenül támogatni minden jó szándékú kezdeményezést.
– Az előző kormányzat idején a millenniumi szoborállítások, felújítások megmutattak valamit abból, mire lennénk képesek együtt. Hiszen az állami 800 millióból közadakozással, társadalmi munkával a falvak, városok, kerületek legalább kétmilliárd forintnyi értéket hoztak létre lelkesedésből, összefogásból. Nem tudtak volna önök is, a kormányzat is valahogy felkapaszkodni erre a hullámra?
– De, volt arról szó, hogy az ünnepségek, szoborállítások, felújítások koordinátorait összehozzák a Magyar Közművelődési Intézet munkatársaival, és kitalálják, hogyan lehetne együtt tartani, újabb nagy közös teljesítményekre sarkallni az embereket, de a kormányváltás után ez valahogy elmaradt.