Mikor Madách Imre 1852-ben egy politikai menekült elrejtése miatt börtönbe került, s onnan 1853. augusztus havában kiszabadult, értesült róla, hogy felesége megcsalta, és a lelkében megrendült költő elűzte házától a hűtlent. Maga az asszony beismerte bűnösségét, és anyósához írt levelében bevallja, hogy „Imre elkűdőt magatúl, ezt erezem hogy meg erdemletem”. (…)
Az elűzött asszony idevetődött Biharba rokonaihoz, és akkor tűnt ki, hogy nem is annyira rossz, mint inkább testi és lelki beteg. Egy darabig nagybátyjánál, Fráter Józsefnél Cséhteleken húzta meg magát. Szőke hajú, kék szemű, törékeny és ideges teremtés volt; alacsony, úgyszólván kis termetű. Sokszor berándult Nagyváradra is, de itt mint a társadalom édenkertjéből kiűzött Éva, kerülte az ismerősöket. (…)
1875 nyarán Terebesen az árokban összeesve találták meg. Halálra volt válva. Behozták a Bihar vármegyei közkórházba Nagyváradra, és néhány napig itt vergődött a kórágyon. (…) Én ott voltam a temetésén. Kevesen voltunk, mindössze hárman. Két rokon fiú: Fráter Kálmán és Fráter Guszti. A református pap elmondott egy rövid imát és egy miatyánkot; a kántor énekelt, azután feltették a holttestet a halottaskocsira, és kikísértük szegény asszonyt utolsó pihenőhelyére, a váradolaszi temetőkertbe. (…) Egy korhadó fenyőfadarab mutatta néhány évig síri nyoszolyáját. Az is kidőlt réges-régen. A sírok szűk utcáiban ma már ki tudná megtalálni azt a jeltelen sírt, az Éva sírját?
Lovassy Andor: Éva temetése (1923)
Tegnap megjelent szerkesztőségünkben Fráter József margittai gépész, Madáchné édes unokaöccse, és a riport után kijelentette, hogy ő meg tudja mutatni a költő feleségének a sírját.
– Nagynéném, Fráter Erzsike temetésén nem voltam jelen. Csak utólag értesültem a haláláról is, hiszen szomorújelentést ugyan ki nyomtatott volna a teljesen kitagadott, nyomorban elhalt asszony haláláról? Nagynéném sírjára egy sírásó és a véletlen vezetett rá. 1887-ben ugyanis meghalt édes testvérem, akit szintén Fráter Erzsébetnek hívtak. Az olaszi temetőben, a reformátusok temetőjében helyeztük örök nyugalomra, ahol a többi Fráterek is nyugszanak. (…) 1890-ben az összes újságok azzal voltak tele, hogy a nagyváradi temetőpásztor friss hullákkal etette a zöld kertben hizlalt disznóit. A temetőpásztort, akinek üzelmeire a hullákról elrabolt ékszerekről jött rá a közönség, letartóztatták. Engem izgatott az, hogy vajon a nővérem hulláját nem ásta-e ki a fenevad, és Válaszútról, ahol akkor alkalmazásban voltam, gyorsan Nagyváradra utaztam. Két sírásót megfogadtam, és felástuk nővérem sírját. Már oszlóban volt a hulla, de a sír érintetlen volt. Míg a sírral bajlódtunk, az öreg sírásó a következőket mondotta:
– Érdekes, innen számítva a harmadik sír szintén egy Fráter Erzsébeté. Magam ástam a sírját 1875-ben.
És a nővérem hantjától a harmadik sírhoz vezetett, amely mint határozottan állította, az apám testvérének, Fráter Erzsikének a sírja volt, akit én mint gyermek nagyon jól ismertem. (…) Fejfa már akkor, 1890-ben nem volt a síron. Ami nem is csoda, mert a bekerítetlen temető szélére esik a sír, s a külváros lakossága egy időben onnan szerezte be a téli tűzifaszükségletét.
Perédy György: Hol nyugszik Madách Imréné? (1926)
A Fráter Erzsébet kórtörténetére vonatkozó lapokat elvitte magával dr. Fráter Imre, a kórház volt igazgatója, amikor nyugalomba vonult, és elköltözött Debrecenbe. Nem lehetett ezekben a lapokban Fráter Erzsire semmi dehonesztáló. Boldogtalan volt, eszelős volt. Hogy annyira jutott, hogy eszméletlenül szedték fel többször Várad utcáin, arról már nem tehetett, azért már nem ő volt a felelős.
Mohácsi Jenő: Fráter Erzsi Nagyváradon (1935)
origo.hu
Itt van, amit mindenki várt: ünnepel Szoboszlai Dominik és Buzsik Borka – fotó
