Piros lámpánál

A megszokott lepukkantak egyike. Hajléktalan. Ahogy manapság mondani szokják: homeless. Nő. Vagy olyasmi. (A Sherlock Homeless felesége, he-he-he.) Valami izés újságot kínál, ami senkinek sem kell. Autóról autóra halad, mutatja a portékát. Arca püffedt, orra fénylő paradicsom. Micsoda hülye világ, a ruhája jobb, mint az enyém. Szégyelld magad, pirítok magamra, csak tán nem irigyled tőle? Dehogy… Na, talán a tornacipőt…
Egyre közeledik, a lámpa meg nem vált. A fenébe, mindjárt ideér. Most mi lesz? Mit csináljak? Nem jobb, ha mindjárt eldöntöm, hogy nem adok? Engem ne zsaroljanak. Csak mert jó vagyok. Vagy inkább adjak? Adok egy százast. Hátha beszámít egyszer valahol. És legalább nem izgulok, amíg ideér. Na nem! Csak nem fogok gyöngeségből adni? Mert félek a szemébe nézni? Hát ez az! Éppen ez az! Ezt nem bírom! Ahogy fikszíroznak a szemükkel. Az egyiknek azt mondja a tekintete: „Látod, mivé lettem, hová süllyedtem miattad?” A másik úgy néz, mint a törött lábú őzgida: „Jaj, jaj! Segíts rajtam, te jóember, nem látod, hogy szenvedek, te rohadék?” A méltatlankodónak süt a szeméből, hogy azt kívánja: dögölj meg, ha nem adsz! Az arisztokrata megvet. Ez van az arcára írva: „Jól van, elfogadom, ha annyira akarod, de ne hidd, te szentfazék, hogy nem tudom, csak azért adod, hogy jónak érezhesd magad. És cserébe még elvárnád, hogy hálás legyek. Hát nem leszek! Legyél hálás te. Elfogadom a csip-csup alamizsnádat, s száz forintért egész nap jónak érezheted magad.” A másik annyira gyűlöl, hogy azt kívánja, fordulj fel, mert úgysem adsz, de még inkább gebedj meg, verjen ki a ragya, ha juszt is adsz. Ez úgy utál, hogy azzal sem vásárolhatnád meg, ha kiszállnál, apáddá vagy fiaddá fogadnád, a markába nyomnád a slusszkulcsot, megtennéd általános örökösöddé, majd vízbe fojtanád magad. Létezik az alamuszi, aki hirtelen támad, előugrik a bokrokból, létezik az alázatos, az elesett, de létezik az igazi profi is. Ő nem érvel, nem akar megetetni semmivel, nem traktál az élete történetével. Végigbiceg az autók közt, egyetlen pillantással felmér, olvas a képedről, a vállad tartásából, talán a fejedbe is belelát, náladnál is jobban tudja, akarsz-e adni vagy sem. Nem kér, nem zsarol – végzi a munkáját. Ez a legritkább fajta. Léteznek persze összetettebb produkciók is. Van, aki mutogat, hogy húzd le az ablakot, mert így nem lehet tárgyalni, üzletet kötni. A másik bevallja, hogy aznap még nem evett, de nem is akar enni, mert kit érdekel a zaba, amikor még egyetlen kortyot sem ivott, márpedig neki – nem tagadja, minek tenné, hiszen látja, értelmes ember vagy, aki otthonosan mozog az emberi lélek rejtett zugaiban –, szóval nem tagadja, hogy neki első a pia, aztán a második is a pia, meg a harmadik is, a kaja akár el is maradhat, mer’ akkor jobban is hat az ital. Van a bohém, az örök jó kedélyű. Igazi vágáns költő, jobbja a szívén, a nőknek hajlong, letérdepel az aszfaltra, két kézzel hinti a csókokat, ha az áldozat elfordul, átszalad a kocsi másik oldalára, s ott produkálja magát tovább. Ő megérti azt is, ha nem adsz, megbocsájtón, elnézően mosolyog, mint aki tudja, hogy valójában nem vagy olyan mocsok gané, amilyennek mutatod magad, csak elsodortak az élet viharai, a vacak kis ügyeid, a bonyodalmak, amikről azt hiszed, fontosak, s amiktől, szerencsére, az ő élete mentes.
Borzalom! Mindjárt itt van. Mit csináljak? Nézzek át rajta, mint az üvegen? Észre se vegyem? Intsek flegmán, hogy „na, kopjál le, húzz a francba, kisanyám!?” Legyek megértő? Mosolyogjak sajnálkozva a szájammal, miközben arcomon a legtisztább emberi érzések és a gond ráncai felváltva kergetőznek? Mentegetőzzem? Húzzam fel a vállam, tárjam szét a karom, fordítsam ki zokogva a zsebeimet, hogy nincs egy huncut petákom sem? Kérjek tőle kölcsön? Esküdjek meg, hogy az eddigi összes piros lámpánál adtam?… Jesszusom, mindjárt itt van! És a lámpa még mindig nem vált! Egyáltalán: van nálam pénz? Ez az! Adnék! Isten bizony! De sajnos csupa tízezres van nálam… Tud visszaadni kilencezer-kilencszázat? Igazán adnék, de momentán csak ezerdollárosaim vannak. Segítenék, de sajnos nem tudok, mert most nyertem tízmilliárdot a lottón… Itt van! A francba! És az ablak is le van húzva. Most már nem húzhatom fel, bele az arcába, mert biztosan megbántódna szegény, hogy szóra sem méltatom, hogy még egy levegőt szívni sem akarok vele. Még azt gondolná, attól félek, megfertőz valamivel. És mi van, ha leköp? Ez képes és leköp, ha nem adok neki. Lehet, hogy tébécés. Vagy kolerás? Leprás görény! Nem adok! Nem én, ha addig élek is! Miér’ adjak, ha le akar köpni? Nem hagyom zsarolni magam! Demokráciában élünk! Miért volna kötelező nekem adni? Miért éppen nekem kellene őt eltartani? Amikor a többinek sem adtam. Mennyivel különb ő a többinél? Hiába mosolyogsz ilyen alattomosan, csak azért, mert nem köpsz le, nem fogok a zsebembe nyúlni.
– Jó napot! – szól be az ablakon a paradicsomorrú nő. Hangja akár egy szénhordó munkásé: bagótól és pálinkától reszelős. Szeme véres, könnyben és alkoholban ázik. Megpillantja a kutyát, továbblép a lehúzott hátsó ablakhoz. – Milyen szép kutyus. Ugye, van benne erdélyi kopó is? Látom a pofáján… Meg a fülén is. Ugye, kis bogaram? Ugye, kopó vagy? Szép kutya… Bí-ízony… Gyönyörű kutya, í-ígen… Nekem is volt ilyen. Szakasztott ilyen. Erdélyi kopó meg dalmata keverék. Mí-lyen szép kutya vagy. Í-í-ígen. Látszik a szemeden. Okos kutya, szép kutya. Ugye, Micimackó? Ugye, milyen szép, okos kutya vagy? Tessék vigyázni a szemével. Nagyon csipás, be fog gyulladni. Kamillateás vattával kellene törölgetni pár napig. Bí-ízony. Attól szépen elmúlik. Igaz, szép kutya? Igaz, Fülesmaci? Na, menjen, zöld a lámpa. Isten áldja. Szia, kutyus, szí-ía. Ne feledje a kamillát!