Távol a világtól

Ez is falu. Csak sokan laknak benne – olvasható a zsúfolt és koszos budapesti metróban kifüggesztett politikai plakáton. Egy fiktív nagyváros képe alatt ez a szöveg áll: a magyarok 64 százaléka városban lakik, az Európai Unió támogatásainak 80 százaléka a falvaknak jut. Mi változtatni akarunk ezen, több támogatást a városoknak. „Mi” alatt a szabadelvű kaméleonok pártja, az SZDSZ értendő, akik ezzel a maszlaggal próbálnak a négy hét múlva esedékes választáson egy képviselői székhez jutni a strasbourgi parlamentben.

Vegyük sorra e ragacsos voksfogó papír állításait! Magyarországon majd kétszáz városi rangú település van, e kategóriába azonban egyformán beletartozik Kecel, Pécel, Ibrány, Izsák, Baktalórántháza és Budapest. A szocialista településpolitika lazán osztogatta a város címet, hálából egy-egy igyekvő tanácselnöknek. Az tehát, hogy lakosságunk kétharmada városlakó, nem több üres statisztikai számnál, szociológiai valóságáról éppen a magát urbánus pártnak tartó SZDSZ tudna mesélni a választásokon elért eredményei alapján. De hogy a leghangosabb zajjal Európába nyomuló szabad demokratáknak miért fáj az, hogy az unió büdzséjéből 80 százalék jut támogatásként a kontinens falvaiba, az csak a főváros metrójában elhelyezett plakát demagógiája felől nézve érthető.

Tudnivaló ugyanis, hogy már a középkori településfejlődés velejárója volt a városok körüli falvak gyarapodása. Idehaza Buda, Pozsony, Bártfa, Brassó, Besztercebánya körzetében a termelési-szolgáltatási szükségletek diktálták a falvak tevékenységét, miután a város köves utcáin-terein nem terem gabona, zöldség, gyümölcs, szőlő és komló, nem nő erdő, len és kender, nincs halastó, méhészet; nincs legelő és kaszáló, hogy tejet, húst és bőrt adó tehenet, gyapjat és sajtot adó birkát, kecskét lehessen tartani, a piactéren nem túr disznó, nem kapirgál baromfi, a házak közt nem lehet halászni-vadászni-madarászni. A városi céhekbe tömörült takácsok, tímárok, csizmadiák, nyergesek és szíjgyártók; szabók, posztósok, kalaposok; asztalosok, kádárok, bognárok, kerekesek és oltárkészítők, kötélverők, gyertyamártók, hentesek, mészárosok, pékek, mézeskalácsosok, pálinka- és serfőzők mind kenyér nélkül maradtak, s családostul éhen haltak volna a falu nélkül. Amikor Bécsből fényes császárváros lett, az összes csallóközi, szigetközi és mosoni falu az ottani piacra termelt-szállított. Pest-Budára kofahajók hozták az élelmet több száz faluból. De a mai városokban is csak így van: étel, ital, ruhanemű, lábbeli, építő- és bútorfa mind a vidékről származik. A piaci kofák, a kereskedők, trafikosok, kocsmárosok és más vendéglátók munkája, haszna is a falvak termékeiből – húsból, sörből, borból, dohányáruból – ered. Mindezek után adót, illetéket és egyéb jövedéket szed be az állam és a város, ezért magától értetődő, hogy ezt a vircsaftot akár a keletkező városi extraprofit megcsapolásával is támogatni, működtetni kell.

Az ilyen nyilvánvaló dolgokat csak a mi liberálisaink nem akarják tudni. Persze az olyan, semmihez sem értő, ripők politikusok fejében, mint amilyen a fővárost másfél évtizede vezető főpolgármester is, hogyan állhatna össze ilyen összefüggés. Demszky azzal sincs tisztában, hogy csak pártjának az MSZP-vel suba alatt kötött paktuma révén nyert már negyedszer, hisz a szocialisták átengedték neki Budapestet – a vidéki támogatásért cserébe. Ha egyszer nem műnyulat indítottak volna ellene (Katona, Gy. Németh stb.), hanem Pityi Palkót igazi kampánnyal, akkor most nem Demszkynek hívnák a főpolgármestert.

Az SZDSZ idézett uniós kampányszlogenje ostoba, életidegen, kisstílű hazugság. A város ugyanis nem falu. A faluból él. És úgy él, ahogyan vezetik.